Boško Krstić: Vízöntő

10.

Maga mögött hagyni, fátylat borítani a múltra, és újra, a legelejéről kezdeni az életet! Szembeszállni mindazzal, ami visszahúz, valamit végre a saját feje szerint tenni! - ez foglalkoztatta Jan Romant, csak azt nem tudta még, hogyan kezdjen hozzá. Mindent feladni - igen, ezt már részben meg is tette, de hogyan folytassa? Pincér volt, de nem abból a fajtából, akit újabban a vendéglősök, és talán a vendégek is szívesen láttak.

Kávéházat nyitni! - tért vissza Jan gyerekkori álma, de szerte is foszlott, mihelyt a megvalósítás gyakorlati feltételeit vette számba. Kevés megspórolt pénze volt, albérletben lakott, barátja sem tehetős, a városban pedig egymást érték a jelek szerint megelégedésre működő kávéházak. Ki járt volna őhozzá? Elhessegette a gondolatot, amely azonban minduntalan visszatért. A játék kedvéért részletesen eltervezte: hogyan teríti meg az asztalokat, traktálja finom ételekkel és italokkal az átlagosnál előkelőbb vendégeket, kíméli meg őket az átejtéstől, a mocsoktól és az alattomosságtól. Élvezettel álmodozott róla, hogy új és a különleges kávéházát csodaként emlegetik majd a városban, hogy sokan látogatják majd, csakhogy megbizonyosodjanak róla, igaz-e a híre, s hogy a hely hangulata kiárad az utcára is, rendbe hozzák a többi vendéglőt, a pincéreknek eszükbe jut, mi is a dolguk, s hogy az elégedett vendégek borravalót is adnak. "Lehet, hogy meg is szedhetném kicsit magam" - gondolta Jan -, "Magdaléna végleg velem maradna, és tudnék Andrijának megfelelő orvosságot szerezni." Minél jobban beleélte magát a képzelgésbe, annál elszántabban győzögette magát afelől, hogy mindez csak játék, csak álom, ám észrevétlenül azonban mégis belegabalyodott e látszólag képtelen ötlet hálójába, és reményt meg becsvágyat ébresztve benne, egyre többször járt ezen az esze.

Végül már annyira eluralkodott rajta a megszállottság, hogy nem tudta magában tartani, felengedtek gátlásai, és mindent elmesélt Andrijának, aki a szokásos nyugalommal hallgatta végig, majd hosszú szótlanság után, szemét az égen köröző galambokra szegezve, s amikor Jan már nem is várt választ vagy kommentárt, megszólalt:

- De miért volna ez lehetetlen?

Mintha Andriját is magával ragadta és rabul ejtette volna ez az ábránd. Nyomban felajánlotta, hogy a kávéházat az ő telkén építsék föl, ott, a felső végén, ahol olyan furcsán elkeskenyedik, és alig három méter szélességben nyílik a jómódú Felső utcára. Három méteren egy jó kávéházat? Nem szűk-e ez a hely, és egyáltalán kivitelezhető ez az egész? Ki tervezné meg, ki építené meg, ki pénzelné? Ilyen kérdések gyötörték a két reménykedőt.

A kezdetben távolinak, szinte lehetetlennek, megvalósíthatatlannak tűnő tervek, mihelyt összegyűlik az emberben a pozitív energia, s addig ismeretlen lehetőségeket és megoldásokat fedez föl, olyan közelre kerülnek az idő múlásával, hogy a dolgok valahogy maguktól is összeállnak, és ami előbb ábrándnak tetszett, megmagyarázhatatlan módon, fokozatosan valóra válik. A két lelkes barát gondolatban a szerencsét, a megnyugvást és a sikert kísértve dolgozta ki merész tervét. Azután, bármennyire is ódzkodtak tőle korábban, lassan a való, a kegyetlen élet feltételei között is meg kellett méretni elképzeléseiket. A legfontosabb lépés, döntötték el egyetértésben, hogy a terv kidolgozásával megbízzanak valakit, hogy pontosan megtudhassák, mi mindenre lesz szükségük, és hogy mekkora költséget kell előteremteniük.

Mivel nagyjából épp abban az időben függesztették fel állásából a főépítészt, nekik pedig nem volt annyi pénzük, hogy válogassanak a tervezők között, a vendéglő álma összekötötte Jan Roman és Andrija sorsát a szerencsétlen építészével.

Szép napok voltak ezek. Órákig üldögéltek Andrija kis háza előtt, és együtt építették a kávéházat, kalandoztak a jövő útjain. És gyötrődtek, miközben azt próbálták kitalálni, hogyan építsék meg a Felső utcára csak három méter szélességben néző kávéházat úgy, hogy az szebb, jobb legyen az összes szomszédos, tágas és pompás kávéháznál és étteremnél.

A főépítész mindennap eljött és sokáig időzött Andrija házának udvarán. Le-föl sétálgatott, mintha lépteivel és cipője sarkával akarná szóra bírni a talajt az építendő és majdan mindhármukat megváltó vendéglő telkén. Gondolataiba mélyedve fordult a reggeli nap felé, majd alkonyatkor a kis ház előtt kísérte figyelemmel a naplementét, vizsgálgatta a sziklaszoros-szerű, a telek felső végét, az építendő szórakozóhely alapját - és egyben kilátásaikat is - leszűkítő, Felső utcára néző két szomszédos épületet. Kis cédulákra jegyzetelt és rajzolgatott, és sokáig szótlanul üldögélt a két barát társaságában: bár mindegyikük saját gondolataiba merült és saját terveket szőtt, jól érzékelte a másikat is, hisz egyre érezhetőbb volt egymásra utaltságuk a világgal szemben, amely nagyvonalakban, árnyalatok nélkül határozza meg az emberi sorsot, és alig valakinek hagy valamicske teret és lehetőséget arra, hogy életét maga irányítsa.

Andrija látszatra közömbös maradt. De ha társait nem is bátorította folyton, érezték mégis a belőle áradó nyugalmat, belső békéjével adta tudtukra, hogy ő is a nagy vállalkozás részese, hogy még betegen is megtesz minden tőle telhetőt.