Boško Krstić: Vízöntő

11.

Mi legyen a neve az új kávézónak, illetve hát a hozzá fűződő vállalkozásnak, vágynak, reménynek vagy csupán ábrándnak? - merült fel a három barátban. Különben is, másoknak jelent-e majd bármit is ez a kis semmi a Felső utca és a Mlaka betemetett medre között elterülő lejtőn, és hatással lesz-e kicsit is, már ha egyáltalán megvalósul, a világ nagy folyamataira és eseményeire, amelyeket, úgy tetszik, befolyásolni semmiképp sem, legfeljebb csak alárendelt szerepben elviselni és eltűrni tud az ember? Vajon ráébreszthet-e bár egyetlen embert is ez a kávéház arra, hogy ami vele történik nem csupán rossz álom, hanem a valóság maga, az ő egyetlen, rövid élete, és ha ennek a rövid és egyszeri életnek vége szakad is majd egyszer, a világ nélküle is létezni fog, és más életekkel hizlalja magát tovább? Ennyi szomjúhozás, gyűlölet és szenvedés mellett, amikor mindenki a maga rövidke életét félti, egy kávéház megváltoztathatja-e a gondolkodás irányát? És hol történjen mindez? Itt, a szeméttel betemetett Mlaka partján? Meddig jut el majd az üzenet, ki hallja meg, ki jön el, hogy megbizonyosodjon: itt emberhez méltón, örömmel és hátsó szándék nélkül, és nem mellékesen jobb itallal szolgálják ki, mint a Fekete Macskában?

És ingyen ihatják a drága vizet!

Hogyan adhatják majd ingyen a vizet, amikor nekik maguknak sincs elegendő, pontosan még nem tudták, de lévén ez az ábrándozás ideje, ez is lehetséges tűnt - még senki sem tudhatta, mit hoz a holnap.

Jan Roman utóbb már nem tudta bizonyosan, melyikük is mondta ki elsőnek a Vízöntő nevet, de úgy érezte, hogy akár is ő lehetett. Akkoriban a víz volt a legkeresettebb és legdrágább ital, és neki mindjárt az öreg jutott az eszébe, amint átszellemülten beszélt az alattuk hullámzó titokzatos tengerről, és ahogyan elvezetik a Vízművek emberei, miközben a többiek a sorban lökdösődve, már érzéketlenül a történések iránt, fuldokolva a nevetéstől néznek az örökre eltűnő hát után. A Vízöntő találó elnevezés - gondolta Jan, és már látta is maga előtt a bejárat fölött a nagy víztükrön úszó csónakban a furcsa öregember figuráját.

Vagy talán az építész mondta ki először a Vízöntő nevet? Mintha mindjárt rajzolni kezdett volna valamit, de Jan csak később tudta meg, hogy miféle kép ötlött fel benne.

Andrija többnyire ugyan hallgatott, de ettől függetlenül, akár ő is kibökhette a Vízöntő nevet? Jan biztos volt benne, hogy nem is javasolhatott volna másikat. Mintha ehhez a névhez Andriját valamiféle titokzatos kapcsolat fűzte volna.

A kávéházat tehát, amitől életük megváltoztatását várták, építői lelkendezve Vízöntőnek keresztelték, közben pedig mind más sorsról álmodoztak, és a kocsma bejárata fölé mind más képet képzeltek el.