Boško Krstić: Vízöntő

12.

Bútorzatra a pénzükből már nem futotta, Jannak pedig eszébe jutott az a történet, amelyet a Fekete Macska idős pincérétől hallott, hogy amikor régen, máig ismeretlen okból bezárták a híd mellett, az Ó utcában, a városháza sarkán álló Városi Kávéházat, leltára tárgyait - a metszett tükröket, a márvány asztalkákat, a székeket, az evőeszközöket és az edényeket - potom pénzért bocsátották áruba. Ez nagyon régen volt, de az öreg még jól emlékezett: az árverés igencsak elhúzódott, és senki sem értette, miért akadozik az eladás, ahogy egyébként az sem volt világos, a tetszetős kávéházat miért zárták be? Hogy mi történt azután, széthúzták-e a berendezést, vagy maradt belőle valami, senki sem tudta, de Jannak most eszébe jutott a városházi sarok, az állandóan leeresztett ajtó- és ablakredőnyök, amelyek mögött, gondolta, talán még most is rejtőzik pár bútordarab. A városi közigazgatás hatalmas épületének földszintje az Ó utcára néző sarok kivételével zsúfolva volt üzletekkel, csillogó kirakatokkal. Jan csak most döbbent rá, milyen különös ez, csodálkozott is, hogy eddig senkinek sem tűnt föl. Mindenki elfogadta, hogy így van, de az oka mintha senkit sem érdekelt volna. Megpróbált megtudni valamit a terem felől, de nem jutott semmire. Mindenütt hallgatásba ütközött.

Kíváncsisága egy napon a városháza elhagyatott sarkára vitte, végigment előbb az egyik, majd a másik oldalon is, de a poros vasredőnyökön kívül mást nem látott. Elkedvetlenítette a többnapos sikertelen nyomozás, és már azt fontolgatta, hogyan juthatna más módon olcsó berendezéshez; gépiesen azért megkopogtatta még a bejárati ajtó redőnyét, majd várakozás nélkül megfordult és továbbindult. De alighogy párat lépett, mintha neszt hallott volna a redőny mögül! Megállt és hallgatózott. Majd mintha ismét hallatszott volna a zörej, mintha egy ajtó nyikordult volna, és Jan megérezte, hogy valaki figyeli a redőny résein át. Zavartan hátrált néhány lépést, figyelmesen nézte a nyílást, a szeme se rebbent, majd egészen közel lépett, fejét a rozsdás redőnyre szorította és benézett. Ijedten vissza is hőkölt, mert a másik oldalon, közvetlenül maga előtt idegen szempárra lett figyelmes. Valaki figyelte. Alig hogy túltette magát a meglepetésen, csakhamar megint meghallotta a zörejt, és döbbenten látta, hogy a redőny lassan felemelkedik, majd elébe tárul a Városi Kávéház poros, piszkos, de pompázatos bejárata. Az ajtóban kifogástalan fekete pincéröltözetben és hunyorogva az erős fénytől egy töpörödött férfi állt. Cinkosan intett, hogy lépjen be, majd utána gyorsan újra lehúzta a vasredőnyt. Jan zavartan állt a félhomályban, mintha egy másik világba lépett volna; majd amikor a szeme hozzászokott a sötétséghez, kővé dermedt: a Városi Kávéház érintetlenül pompázott előtte, minden a helyén volt: a kifogástalanul tiszta márványasztalok, a tükrökben visszaverődő kényelmes szeparék, az asztaloktól kissé elhúzott székek, minden a vendégek azonnali fogadására készen. És ott állt előtte a titokzatos világ különös házigazdája: egy teátrális mozdulatokat tevő, rendkívül idős és felettébb komoly kis ember, akinek hangsúlyozottan elegáns járása egyszerre tetszett nevetségesnek és szomorúnak is. Abból, ahogyan ebben a térben mozgott - mintha vízben úszott volna, ügyesen kerülgetve az asztalsarkokat, - látszott, hogy számtalanszor végigment már a kávéházon, és legapróbb részletét is ismeri. Jan ekkor döbbent rá, hogy ez az ember nyilván évek óta, a kávéház bezárásától itt lakik, és éli közös életét a hellyel, miközben elzárkózva a nyilvánosság elől, sóvárog a régi idők és a be már soha nem toppanó régi vendégek után.

- Parancsoljon - fordult Janhoz.

- Bocsásson meg, egészen zavarban vagyok, nem számítottam arra, hogy találok itt valakit, arra pedig még kevésbé, hogy a Városi Kávéházban találom magam. Azt hittem, hogy már régen megszűnt. Miért engedett be?

- Maga is pincér, ugye? Rájöttem a járásából. Arra gondoltam, hogy azt, amit én tudok, még valakinek meg kell tudnia, és úgy éreztem, hogy ön erre talán megfelel. Ezért engedtem be. Egyébként nem vagyok abban a helyzetben, hogy válogassak. Erről, ami itt van, csak még egy ember tud, egy hivatalnok, én pedig már öreg vagyok, és félek, hogy velem együtt a Városi Kávéháznak is nyoma veszik. Ezért kellett a titkon még valakivel megosztoznom.

- Én tulajdonképpen berendezést keresek új kávéházamhoz - magyarázta Jan -, és hallottam, hogy valamikor régen áruba bocsátották ezeket a bútorokat. Gondolni sem mertem, hogy még minden megvan.

- Most is árulják, csak senki sem tud róla. Tessék az árjegyzék - és az öreg pincér átnyújtotta Jannak az árlistát. Nevetségesen alacsony, nagyon régi árak voltak.

- Vagyis ez azt jelenti, hogy valamit mégiscsak megvehetnék? - kérdezte döbbenten Jan. - És hol érdeklődhetek a részletekről?

- Itt, nálam, én vagyok a csődbiztos. Tessék, válogasson, válassza ki, hogy mit szeretne, egyetlen széket sem adtunk még el - mondta az öreg pincér szolgálatkészen, de mintha fojtogatni kezdte volna a sírás. Jan nem értette: vajon azért-e, mert eddig nem adott el egyetlen széket sem, vagy mert megijedt, hogy most fogja eladni, és így hiányossá válik az a világ, amely hosszú, éjjeli-nappali élete színteréül szolgált.

- És miért kellett bezárni a kávéházat? - kérdezte Jan.

- Azt nem tudja senki, én sem tudom. Mint hogyha valaki utasítást adott volna erre, de nem tudni, hogy ki és kinek. Egyszer csak a tudomásunkra jutott, de nem kérdezősködtünk felőle. Éreztük, hogy veszélyes lenne. Akkor vette kezdetét a kiárusítás, és már évek óta tart.

- Hogy vette volna kezdetét, amikor még nem adtak el semmit?

- Kezdetben voltak érdeklődők, de akkor elterjedt, hogy valami nincs rendben a tükrök, a bútorok, a tányérok, a poharak díszítésével. Valami politikai ügyről lehetett szó - suttogta a pincér tekintetét körülhordozva az üres kávéházban.

Jan megértette, és jól szórakozott azon, hogy az idős pincérnek esze ágában sincs bármit is eladni a kávéház berendezéséből, és hogy ezért kitalált történetekkel riasztja el az érdeklődőket. Ott álltak a hatalmas terem közepén. A szembenálló falakon metszett tükrök lógtak, és minthogy pontosan egymásra néztek, megsokszorozták a két emberalakot: Jan Romant, aki bizakodva gondolt új kávéházára, és az öreg pincért, aki bánkódott a régi miatt. Jan hirtelen mintha a végtelenben pillantotta volna meg magát, a semmiben, s ettől egy pillanatra ellazult a figyelme, összekeveredett benne valóság és illúzió, múlt és jövő, és a két alak, a tükrök játéka következtében, mintha vendégekkel - szellemekkel - töltötte volna meg a kávéházat.

- Mi lehetett a baj a díszítéssel, hisz ez egy közönséges virág? - eszmélt föl Jan, miután felemelt egy könnyű tonettszéket, és figyelmesen megvizsgálta a faragott támlát.

- Nem természetes! - mondta jelentőségteljesen a pincér. - Mikor látott a természetben ilyen virágot? Talán soha életében. Valaha pedig az egész várost ez a virág díszítette éppen, a piacon csokorszám árulták. Most pedig nincs egyetlen szál sem! Vajon azt hiszi, hogy ez véletlen?

Jan a különös történetet az öreg, magányos, az ódon kávéházban józan eszét vesztő pincér agyszüleményének tulajdonította. Nem értette azt sem, miért akarja most pont neki eladni a berendezést, ha olyan sokáig őrizgette?

- De miért nem nyitják meg ezt a kávéházat, hiszen máris fogadhatná a vendégeket? - kérdezte Jan.

- Meg fogják nyitni, itt, ezen a helyen, de nem ezt a kávéházat. Mindent kicserélnek majd: új berendezése lesz, új bútorai, és hasonlítani fog ugyan a régire, hű emléke lesz a Városi Kávéháznak, de e minta, e virág nélkül, és más, új vendégeket vár majd, új és más ételekkel meg italokkal.

Jan úgy érezte, semmi értelme az egésznek.

- Az emberek néha jobban becsülik az emlékeket meg a másolatokat, mint a való életet és a valódi tárgyakat - mondta a kisöreg, mintha olvasott volna a gondolataiban.

- Mégis, miért adná el éppen most és nekem ezt a csodálatos berendezést?

- Azért, mert úgyis el fog tűnni, széthúzzák, talán meg is semmisítik. Jobb az, ha valahol, talán éppen az ön kávéházában megőrzik.

Ahogy elhaladtak az asztalok között, az öreg pincér kezével végigsimította a tárgyakat, a márványt, a székek támláját, fölemelte és úgy tett mintha a helyükre rakná a fogasokat, de valójában vissza a korábbi helyükre engedte le őket, ahol addig is voltak. És amikor a terem másik, Ó utca felőli végébe értek, a kis öreg megállt, sokatmondóan Janra nézett, félrehúzta a nehéz függönyt, kinyitotta a hatalmas ablakszárnyat és felhúzta a redőnyt. A kávéház sötétjébe belehasított a nap fénye, és Jan meglátta a csodát: az Ó utca közepén ott hömpölygött, aranyosan csillogva a folyó, a Mlaka. Amikor a meglepetéstől magához tért, látta, hogy csak káprázat játéka az egész, csak az Ó utca sárga klinkertégláin csillognak a nap sugarai, és tükröződnek sárga folyamként a kávéház vendégeinek szemében.

- Ezt az ablakot majd befalazzák - mondta az öreg pincér. - Állítólag innen tilos dolgok látszanak. De amíg a kávéház előtt folyt a folyó, innen nyílt a legszebb kilátás a világra.

Jannak összekuszálódtak a gondolatai, összekeveredett benne álom és valóság, az öreg meséje egyik percben igaznak, a másikban álomszerűnek tűnt. Ettől függetlenül együtt válogatták ki a szükséges dolgokat, beraktak mindent a kávéház egyik sarkába, összeállították a listát, és kiszámolták a végösszeget.

Amikor a kávéházat elhagyva még egyszer visszafordult, és látta a vén pincért a terem közepén állni, Jan úgy érezte, mintha valami nagyon fontosat vett volna el tőle. Az, hogy váratlanul bejutott a Városi Kávéházba és beszélgetett az öreggel, hihetetlennek tűnt neki, de másnap kifizette a nevetséges számlát a vásárolt tárgyakért a városi tanács irodájában, és nagy meglepetésére, már néhány nap múlva el is szállították a holmikat Andrija házának udvarára.