Boško Krstić: Vízöntő

13.

Jan egy szegényes kirakat előtt látta meg a figyelmesen szemlélődő Magdalénát. Először az fordult meg a fejében, a zűrzavaros üzletben ugyan mi kötheti le ennyire a figyelmét, nem sokra rá azonban észrevette, meredten egy pontba bámul, és megértette, valójában nem is a kirakatot nézi, ez csak ürügyül szolgál: egyszerűen az időt múlatja, miközben valami egészen másra figyel. "De mit kereshet itt?" - kérdezte magában Jan nyugtalanul. Amióta bezárták a bolttól alig tízlépésnyi távolságra levő, az utcalányoknak találkahelyül szolgáló kávéházat, azok szétszóródtak a téren, és a nagy szegénységben inkább már tukmálták magukat a férfiakra, semmint hogy felkínálkoztak volna nekik. Éppen ezért tűnt olyan különösnek, hogy Magdaléna azon a helyen álldogált. Mintha megérezte volna Jan tekintetét, hirtelen felé fordult, és amikor a férfi intett, odasietett hozzá, görcsösen karon ragadta és szinte vonszolta magával a széles utcán.

Egy sötét lakásban szeretkeztek, amelyben Jan azelőtt soha nem járt. Magdaléna nem volt a régi. Most száraz bőrén alig futott át remegés, inger, és nem mutatott változást. Nem izzadt és nem volt semmilyen illata. Mintha a rengeteg maró szappanos fürdés és mosakodás leoldott volna róla minden nyomot; nemcsak mások nyomát, de a saját illatát is, mintha kioldotta volna bőrének nedvességét, érzékenységét, és kimosott volna magából mindent, kiszárította a testét, puszta hüvellyé változtatta, aminek szellemi és érző lényéhez semmi köze. Jan egyre csak azt bizonygatta magának, hogy ez csakugyan Magdaléna, ő az az asszony, akit szeret, és ugyan magasba csapott benne a felgyülemlett érzelem és a vágy hullámokban tört rá, de össze is tört és le is csillapodott, még mielőtt kitörhetett volna belőle, még mielőtt bőrével és érintésével átvitte volna azt a kedvesre is: bezárta azt a teste, olyanná lett, mint a palackba szorított vihar, nem volt tere a kitörésre, hogy kitombolja magát és lenyughasson végre. Pórusai bezárultak, elhaltak bőre felületén a sejtek, vastagodott az elhalt hámszövet, s lassan elszigetelte Magdalénától és az élettől. Az övé lehetett minden, amit szeretett, és mégsem lett semmi az övé. Egymást váltották fejében a gondolatok, latolgatta a titokzatos és megmagyarázhatatlan lehetőségeket, adna magyarazátot egy gondolat, egy érzés, vagy a kedves közelségének érintése, de csak a sötétben tapogatózott, és üresbe nyúlt. Nem érezte, hogy testének egyetlen porcikája is egyesült volna a nővel. Nem találta a megfelelő szavakat, a már kimondottak mást jelentettek, mint amit ő mondani szeretett volna, ha meg sikerült pontosan kifejeznie magát - a nő értette félre. Együtt voltak, ők ketten, egy férfi és egy nő, de az egész nem volt több egy jelenésnél. Jan magányosnak érezte magát, rettenetesen magányosnak.