Boško Krstić: Vízöntő
14.
Az építészt nem látták napok óta. Jant ez nyugtalanította, kezdeti lelkesedése alábbhagyott, és aggódva gondolt a hatalmas vállalkozásra. A kávéház hol kéznyújtásnyira közelre került, hol pedig elérhetetlen távolságba húzódott, s a boldogtalan Janban a boldog reménykedés és a fájdalmas csalódás viaskodott egymással. Közben meg az égadta világon semmi nem történt. Andrija nyugodtabbnak mutatkozott:
- Időre van szüksége - mentegette az építészt -, az életet nem olyan könnyű megváltoztatni, mi pedig ezzel a kávéházzal három, sőt, talán még ennél is több ember életét szeretnénk megváltoztatni.
A galambok közben kiröppentek meg visszaszálltak, párosodtak, ettek, ittak, minden más csak egyszerű látvány volt a számukra.
*
Egy késődélutánon végre megjelent az építész. Hóna alatt kötegnyi tekercsbe hajtott papírlapot hozott.
Elkészült terv!
Jan és Andrija a rajtuk eluralkodó türelmetlenséget és izgalmat alig tudta leplezni. Az építész nyugodtnak tűnt, csendben kiteregette a papírokat a fűre, és hogy ne perdüljenek vissza, kővel óvatosan rögzítette a rajzlapok sarkát. Jan lázasan kereste rajtuk a kávéház bejáratát, a frontot, amellyel néhány lépésnyi hosszúságban az utcára könyököl az épület; arra volt kíváncsi, két- vagy háromszintes-e, és Felsővárosra néző erkélyt vajon talál-e a bejárat fölött? De csak másféle, fehér falakkal alátámasztott teraszok rajzait találta, alacsony, tarka tetőkét, virágmintás faoszlopokét, boltívekét és ablakokét; majd a kávéház belsejének rajzán ráismert a virágfaragásos tonettszékekre, a régi Városi Kávéház tükreire, a kényelmes, sarkokba állított márványasztalokra, s több, különféle teremre. Mindez úgy nézett ki, mint egy tető alá épített kis város, egymásba nyíló kis házakkal, lépcsőzetesen lefelé húzódó, túlcsorduló növényzuhatagú teraszokkal.
De hol a főhomlokzat? Sokáig figyelték csendben a zöld füvön szétterülő a mesés tarkaságot, erre az egyetlen kérdésre keresve a választ. Jan szólalt meg először:
- És a homlokzat?
Mint aki érzi, hogy eljött a mindent eldöntő pillanat, az építész cipője orrával keresgélve lassan kiválasztott egyet a papírok közül, azt, amelyikre Jan éppen csak futó pillantást vetett, fölemelte, hosszan nézegette és átnyújtotta neki:
- Tessék, a homlokzat.
Roman zavartan nézte a rajzot. Andrija hallgatott. Az építész szórakozottan a távolba nézett. Díszes kapu volt a rajzon, színes ablakokkal. Az egyik kinyitott ablakszárnyon át zöld téli kert rajzolódott ki, meg egy távoli folyót, fűzfákat és templomot ábrázoló táj képe.
- Azt hittem, hogy ez a bejárat - szólalt meg Jan.
- Hát ez az.
- Hogyhogy csak egy kapu van a legfontosabb ponton, ott, amerre a kávéház néz?
- Igen! Mert a kávéház a másik oldalra tekint. Arra - mondta az építész, tekintetét a távoli templomra szegezve, ami Jannak a rajzon is azonnal ismerősnek tűnt.
- És nem az utca felé fordul? - kérdezte meglepődve.
- Nem, a folyó felé.
Andrija hallgatott.
- Milyen folyó felé? - nyögte ki izgatottan Jan.
- Hát ez a folyó felé, itt lenn, a Mlaka felé - válaszolta higgadtan az építész.
Egy pillanatra csend lett.
- De hiszen nincs is ott semmilyen folyó - mondta határozottan Jan.
- Nincs, de lesz majd egyszer bizonyosan megint. Tiszteletben kell tartanunk a dolgok természet kialakította rendjét.
- És mások miért nem tartják tiszteletben, miért fordítottak mindent a másik irányba? - kérdezte meggyőződéssel Jan.
- Mindez csak ideiglenesen van így - mondta nyugodtan az építész.
Andrija hallgatott.
Jan kezdett tisztábban látni: a megoldás nem azon a párlépésnyi helyen volt, amit az emberek, meg a kor szabadon hagytak; a megoldás az ellenkező oldalon helyezkedett el, mert számukra már se hely, se remény nem kínálkozott a fenti oldalon. Neki is úgy tűnt, hogy odalenn a folyó csillog, hömpölyög, kávéházuk teraszai pedig fehér csónakokként siklanak a víz felé, és hogy pillanatok kérdése csupán, hogy mindez, a kávéház, és ők is vele együtt, mint egy csónakokkal körülvett hajó, kiúsztassanak a nagy folyóra, és messzire vigye őket innen az ár.