Boško Krstić: Vízöntő

15.

Épphogy csak Andrija utcájáról a város főterére lépett, Jan valami/valaki ismerősre lett figyelmes a tömegben. Felgyorsította a lépteit, megmagyarázhatatlan szükséget érezett, hogy utolérje azt. Az a fekete valami vagy valaki először csak pillanatokra tűnt fel Jan látóterében a nyáriasan, és többnyire világos ruhába öltözött sétálók között, de miután csakhamar utolérte, felismerte a tömegben a kék lüszter-szmokingot és benne a hajléktalant, aki olyan különös és csalafinta módon csalta ki tőle. Elcsodálkozott, amiért a rongyos alak magára vette a szmokingot, hisz minden más ruhadarabja piszkos és rongyos volt; nyilván, mert azt hitték, lopta, senkinek sem tudta eladni. Jobb híján tehát ő maga viselte.

Régen pedig Jan Roman úgy vágyott erre a szmokingra, mintha az élete függne tőle; egykor, pincéri pályafutását megelőzően, amikor ifjonti bátortalansággal és zavarral lépett a kávéházakba, éttermekbe, ahol ravasz pincérek fogadták, s felmérték jóelőre, mennyi pénzt lehet belőle kihúzni. Minden fordítva volt: ő, a vendég volt zavarban, a vendéglátók pedig magabiztosan és felszabadultan viselkedtek. És miközben majd megszakadt, úgy igyekezett lazának és fesztelennek tűnni, a pincérek nyájaskodva és kapzsin latolgatták, a legkevesebb erőkifejtéssel miként tehetnének szert a legbusásabb haszonra. Zavarában nagy borravalókkal adott, ők pedig hálából megduplázták a számlát. Arra vágyott, hogy egyszer magabiztosan menjen be a kávéházba, hogy közömbösen figyelje a pincéreket, de sose sikerült neki, mert ebben mindig megakadályozta a szegénység okozta bizonytalansága, szerény ruházata, vékony pénztárcája és a mindezek eredményeként jelentkező a szégyenlősség. A kávéházban legtöbbször és legkönnyebben a szegényeket csapják be. A jómódúak nem törik magukat, hogy bizonyítsanak a személyzet előtt, mindig elővigyázatosak, és odafigyelnek a legkisebb összegre is.

Azért vágyott annyira arra a szmokingra, hogy eltakarja vele a szorongását, hogy az első pillanattól fogva tekintélye legyen, és ne akarják becsapni. Amikor megvette, feketének látta, de a fényben árnyékszerű kék foltok jelentek meg rajta. Fényes kasmírból volt; nem lehetett megkímélni a megkopástól, és a kopott részek fényét könnyen meg lehetett különböztetni a sértetlenek fényétől, és így viseltességét sem lehetett eltitkolni.

A szmoking még jól tartotta magát a földönfutón. Talán csak kicsit lett kopottabb, az egyik oldalán mintha valami cérna lógott volna, és amikor egészen közel ért hozzá, látta, hogy az egyik hónalján fehér folt keletkezett az izzadságtól. De még mindig sikeresen foglalta keretbe és rejtette el a nyomor képét. A koldus azonban tevékenysége során nem kis hasznát vette, hisz a szmokingban egészen meghökkentően és groteszkül hatott, és megjelenésével valószínűleg sikerült zavarba hoznia az embereket, és így valamivel nagyobb alamizsnához jutni.

- Milyen nevetséges ez az egész - gondolta Jan. - Csak addig szeretjük a ruhánkat, amíg elrejti testünk valóját. De amikor a szövet hozzáidomul térdünkhöz, vállunkhoz, könyökünkhöz és hasunkhoz, eldobjuk és valódi külsőnk elrejtésére új csomagolást vásárolunk, a rajtunk végignézők félrevezetésére alkalmasat.