Boško Krstić: Vízöntő

16.

A városvédelmi hivatal az építési engedélyhez csak a homlokzat tervét kérte be, Jan azonban az építész javaslatára az összes rajzot magával vitte. Titokban mindketten a gyakorta előforduló, indoklás nélküli elutasítástól rettegtek. A tervrajzokat ezért egy irattartóba rakta, és Jan Roman azokat is átadta a hivatal tisztviselőnőjének.

*

A régi fészer Andrija telkén valóságos kincstárrá változott, különös emberek találkozóhelye lett, műhely, ahol egy új világ darabjait szerelik össze. Fel kellett újítani a pultot, a székeket, az asztalokat, a tükröket, a fogasokat, a fa válaszfalakat, mindazt, amit Jan olcsón vásárolt a Városi Kávéház csődbiztosától, így ők hárman órákon, napokon át finom dörzspapírral gondosan letisztogattak mindent, és a sérült politúr alól előtűnt az egészséges, drága faanyag, előtörtek a régi illatok, ujjuk elvékonyodott bőrén pedig kiserkent a vér. Addig ismeretlen csatornákon, egyik címet a másik után, egyik embert a másik után felkutatva, bukkantak elfeledett iparágak tudós mestereire. Mintha a nyilvánosság elől elrejtve létezett volna egy másik, titkos világ is. Elöregedett, elszegényedett mesteremberek keresték elő eldugott szerszámaikat, a régi, már feledésbe merült díszítések sablonjait, a titokzatos pácokat, lakkokat és festékeket, és visszaadták a bútorok rég elveszett fényét. Büszkén és önérzetesen, a hosszú hallgatás és rejtőzködés után, most végre felfedhették egymás előtt hajdan elsajátított hasznos és nemes fortélyaikat, megszabadulva a rettenetes, a gáncsot vető és ellehetetlenítő béklyóktól ismét boldognak érezhették magukat, hisz kiderült, van, akinek még szüksége van az ő szolgálataikra, és végre bizonyságot nyert, hogy ami velük történt, mind téves volt és igazságtalan. És hogy mostantól más lesz! Később inasok is csatlakoztak hozzájuk; figyeltek és hallgattak, tanulták a mesterség fortélyait. Az üveges kicserélte a sérült tükröket, az újakra pedig az isten tudja, honnan előkotort régi sablonok alapján az ismeretlen virág mintáját véste. A tükrök új fénnyel és tisztasággal ragyogtak, készen arra, hogy új arcok sorát, és egy másmilyen világ képeit tükrözzék. A kőfaragó megcsiszolta a márványasztalokat és belakkozta őket, az öreg aranyműves kifényesítette az ezüst evőeszközöket, a fazekas néhány megmaradt régi tányér alapján elkészítette, kifestette és különleges agyagból kiégette az új edényeket. Mintha varázslók érintettek volna meg kezükkel minden tárgyat, minden bútordarabot. A kávéház mind több reményt keltett, és úgy terjedt a híre, akár egy összeesküvésé.

Jannak nem tűnt föl, hogy a nem létező folyóra nyíló kávéház különös terve csak őt lepte meg: elfelejtette azt is, hogy Andrija sem szólt egy szót sem. Elragadtatás, remény és elégedettség töltötte el, hisz a berendezés napról napra szebb lett, a kávéház pedig egyre közelebb került a megvalósuláshoz, és lassacskán magától értetődőként fogadta el, hogy körülötte a mesterek és az inasok egyre csak a folyót emlegetik, hogy folyó fölötti teraszokról, folyóra néző ablakokról, víztükröt szelő csónakról beszélnek, hogy lassan már ő maga is létezőnek érzi. Mindahányan szentül hitték, hogy lesz itt víz, csak ki kell várni. Jannak egy pillanatra az is eszébe jutott, hogy az őt körülvevő tarka társaságnak, és azzal együtt neki magának is, van valami köze ahhoz az öregemberhez, akit a vízre várók sora mellett látott.

Az építész, aki segítsége mellett megtakarított pénzét is felajánlotta a két barátnak, lassan hozzálátott a tervek aprólékos kivitelezéséhez, építőanyagot válogatott, az árak felől érdeklődött. A kávéház álma lassan a megvalósulás felé közeledett.

A galambok gyakran önállóan is kirepültek, és órákon át köröztek a város felett.