Boško Krstić: Vízöntő

17.

Az orvos a Fiatal Írók Klubja barokk dísztermének ablakából a befagyott Néva túlpartján álló Téli Palotára és az Ermitázs főbejáratára látott. Még sohasem járt ebben a klubban. A kék-fehér dísztermet sarokstukkók, kristálycsillár és kitátott szájú, hidra-figurás cserépkályha díszítette. A fiatal írók éppen befejezték gyűlésüket, és most, valószínűleg az élénk vita okozta izgalmak hatására, meg hogy lerövidítsék a várakozás idejét a fiatal, tehetséges és szép operett-díva kamarakoncertjéig, gyorsan lehajtottak egy-egy pohár vodkát. Rövid italokat abban a megfontolt és késedelmes városban.

A zongorista leütött néhány hangot, azonnal csend lett, a szőke szépség pedig finoman, könnyedén megrázta hajfürtjeit, tekintete végigszállt a termen, majd a mennyezet egyik stukkójához tapadt. A hang egy pillanat alatt betöltötte a termet, mintha ki akarna törni, hogy odakinn szétáradva a Néva jege fölött, egészen a Téli palotáig visszhangozzék, az Ermitázsig, a Finn-öbölig és Carszkoje Szeloig. Nem hallatszott más, csak a csengő szoprán, mintha a sarkokban a gipszfejek is egyedül arra figyeltek volna. Amint a szentpétervári operettszínház primadonnája az ifjúság meg a vodkabódulat fokozta rajongás tudatában tágra nyitotta a száját, azon a zene varázsereje bugyogott elő.

Úgy megbabonázta a fiatal orvost ez a nagy a szépség, hogy egy pillanatra azt hitte, álmodik. Nem tudta eldönteni, a hang a szép nő torkából, vagy a Fiatal Írók Klubjának barokk kályháját díszítő kék kerámiahidra kitátott szájából tör-e elő.

Örült, hogy itt lehetett, mégha ez egy lépéssel sem vitte közelebb Innokentij Harlamov titkának megfejtéséhez.