Boško Krstić: Vízöntő

18.

Irena Vodnikot, aki a főépítész kitiltásáig annak legközelebbi munkatársa volt, majd azt követően az irattár átrendezésének, rendszerezésének és takarításának haszontalan teendőivel bízták meg, munkanapja letelte előtt két férfi társaságában a városfejlesztési hivatal vezetője kereste fel, hogy közölje vele, az ismeretlenek az elkövetkezőkben minden reggel irodája vendégei lesznek, és hivatalos hangsúllyal megkérte, álljon mindenben a rendelkezésükre. Miután az egyik idegen tudomására adta, ezentúl elvárják tőle, hogy az irodába csak akkor lépjen be, amikor ők már ideértek, és hogy csak velük egyetemben hagyhatja el azt, rövid szünet után, ami ahhoz kellet, hogy felfoghassa, miről is van szó, Irena átadta nekik a szoba kulcsait, fogta a táskáját és izgatottan távozott.

Irena Vodnik a városfejlesztési hivatal kartográfusa volt. Tehetségét akár örökölhette is, mert a Vodnik család több nemzedékre visszamenőleg is dicsekedhetett építészekkel, és mindenki tudta, hogy a városfejlesztési hivatal archívumának jó része is az ő családi gyűjteményéből származik. A térképeket a főépítész rábeszélésére hozta ide, habár ezt a Vodnik család egyes tagjai ellenezték. Azt rebesgették, hogy Irena viszonya a főnökével meghaladja a kollegiálist, de azután elhallgattak a pletykák, és megszokottá vált, hogy ők ketten munkahelyen és munka után is a megszokottnál többet mutatkoznak együtt. Különben is, ki határozhatná meg, hol végződik a munkahelyi, és hol kezdődik a magánélet? Ők ketten szavak nélkül is értették egymást, ahogyan az jó ismerősöknél dukál. Jól ismerték a várost, annak minden utcáját, jóformán minden házát, és nagy megértéssel és óvatossággal figyelték, hol, mi épül, és főleg, hogy mit bontanak le. Mindkettőjükből valami elfojtott elégedetlenség és gondterheltség áradt, amiről azonban nyíltan sohasem beszéltek.

A főépítész mind többet ivott, mind hallgatagabbá vált, ebből látszott, hogy valami rettenetesen gyötri. Irena ezt a jelek szerint hallgatólagosan elfogadta, a munkáját kifogástalanul végezte és egyetlen gesztussal sem éreztette, hogy emiatt kevésbé becsülné. Ezért a városi tanács ülésén történt incidens Irena számára nem meglepetésszerű, hanem inkább magától értetődő volt, valami, aminek elkerülhetetlenül meg kellett történnie, s aminek időzítését sem ő, sem más nem sejthette. Irena nem lepődött meg, amikor főnöke a két ismeretlennel beállított hozzá - jóllehet, az ilyen látogatás kellemetlen és baljós -, mert már számított is rá: annak ellenére, hogy azidőtájt semmi különös nem történt, rossz előérzete azonban előre vetítette.

Az egyik jövevényt Irena mintha már ismerte volna, látta is sokszor, de soha nem jutott eszébe firtatni azt, hogy mivel is foglalkozik ez az ember? Csak most, ahogy nyilvánvaló céllal az irodába lépett, jutottak Irena eszébe megboldogult édesapja szavai, aki szerint azok az emberek, akikkel sűrűn találkozunk, de nem tudjuk, hogy mivel foglalkoznak, vagy hogy foglalkoznak-e egyáltalán valamivel, azok minden bizonnyal foglalkoznak valamivel, csakhogy olyasvalamivel, amiről nem akarják, hogy a többiek tudomást szerezzenek.

- Mi, ugye, tudja, a biztonsági hivatalból jöttünk - mondta Irenának másnap reggel a két ismeretlen közül az ismerősebb.

- Feltételeztem.

- És azt feltételezi-e, miért vagyunk itt?

- Azt nem, soha nem volt dolgom az önök hivatalával.

- Önnek valószínűleg most sem lesz, csak a segítségére van szükségünk.

- Én csak térképekkel és tervrajzokkal kapcsolatban lehetek a segítségükre, de nem hiszem, hogy önöknek arra lenne szükségük.

- Pedig éppen erről van szó.

Irenának az arcára fagyott a mosoly.

- Szeretnénk, ha megmutogatná nekünk a térképeket. Egyenként és külön-külön. Mindet!

A következő napokban a két férfi reggelenként, pontosan a munkaidő kezdetén megjelent, mintha régóta ott dolgoznának maguk is. Irena igyekezett néhány perccel korábban érkezni, hogy az iroda ajtaja előtt várja őket, azok pedig a munkaidő vége előtt egy órával udvarias, de ellenvetést nem tűrő hangon közölték, hogy aznap már nem tartanak szolgálataira igényt. Először figyelmesen és aprólékosan átnéztek minden térképet, amit Irena elébük terített, kicsit kérdezősködtek, leginkább az érdekelte őket, ki készítette a térképet és mikor, de később már gyorsabban haladtak, csak egy-két térképet tetettek félre, a többit Irena visszarakhatta a helyére. A főépítészt meg sem említették. Habár kezdetben úgy tűnt, hogy a térképválogatásban nincs semmi rendszer, Irena néhány nap után észrevette, hogy a kiválasztott térképeken láthatóak a régi medrek, a mai csatornarendszer, a magassági pontok, az egykori források és a néhány még létező kút, valamint hogy e térképek zöme az ő családi gyűjteményéből való, vagy azoknak a másolata, amelyeket ők a főépítésszel új adatokkal egészítettek ki.

Tíz nap múlva, miután a teljes térképgyűjteményt átnézték, egy reggel nem jelent meg a két férfi, Irena pedig, egy órás várakozás után, szólt a főnökének, aki hazaküldte. Másnap megismétlődött ugyanez, majd felettese közölte vele, hogy ne is jöjjön be, amíg nem értesítik. Irena egyre nyugtalanabb és rémültebb lett. A főépítésszel már nem találkoztak, de úgy érezte, hogy most fel kell keresnie, hátha meg tudja magyarázni a történteket.

Egy este megvárta a lakása előtt. Kellemetlenül érezte magát és félt. Szó nélkül átölelték egymást, és még sokáig úgy álltak, nagyon sokáig, sokkal tovább, mint a gyakorta ölelkezők. Mintha abban a pillanatban ébredtek volna rá valamire, és elkeseredetten az ölelés melegében keresték volna pillanatnyi nyugalmukat az egyre közelítő iszonyatban.

- Nem tudom, mi történik valójában, csak azt tudom, hogy az valami rettenetes - mondta végül az építész.

*

Irena Vodnikot néhány napra rá beidézték a biztonsági hivatalba. Mí g az iroda előtt várakozott, többször kijött az irodáját látogató két férfi egyike, de most nem is szólt hozzá, mintha jelezte volna, hogy itt most más a bánásmód, és hogy a nő helyzete is megváltozott. Végül a titkárnő a nevén szólította, és bevezette a szobába, ahol a két férfi várta.

- Hol lakik? - kérdezte az egyik.

Irena megmondta a címet, és nagyon kínosan érezte magát, hisz olyasmit kérdeztek, amit nagyon jól tudtak, mintegy éreztették vele, hogy kegyetlen játék vette kezdetét.

- Látja, én is ott lakom a közelben, valószínűleg látott is engem néha; én ugyanis sűrűn láttam magát.

Irena csak most döbbent rá, honnan ismeri ezt az embert; valóban látta a háza közelében, és gyakran utazott vele a városi buszon. Ám mindeddig puszta adat volt a számára, egy tudatáig el sem jutó kép. És várta a következő kérdést:

- A tóparton lakik?

- Igen, a parton.

- Kérem, mutassa meg, pontosan hol? - kérdezte az ismerős, és kiterített elé egy térképet, egyet azok közül, amelyeknek az eredetije a családi gyűjteményből származott, és amelyre éppen ő jelölt be pár új adatot.

Irena pedánsan elővett a tolltartójából egy ceruzát, és azzal mutatta meg a helyet.

- És most mutassa meg a tavat - folytatta a férfi.

Irena rámutatott egy, a szélén világosabb, a közepe táján sötétebb kékkel bejelölt területre.

- Szokott fürödni a tóban? - hangzott a következő kérdés.

Irena zavarba jött, de abban a pillanatban - nem kis ijedtségére - hirtelen megértett mindent.

- Szokott fürödni abban a tóban? - ismételte meg hangosabban és műr ironikusan a kérdést az ismerős.

- Nem szoktam, hogy is fürödhetnék, hiszen maga is tudja, hogy az a tó már régen nincs meg.

- Ha nincs már meg, akkor mi az ördögnek jelölik be és festik kékre az átkozott, hamis térképeken!?

Irena Vodnik ekkor értette meg a lassan körvonalazódó, szörnyű vádat: ő és az építész a város térképein következetesen bejelölték a régesrég kiszáradt vízfolyásokat és tavakat, mert az volt a meggyőződésük, hogy a világ nem változik és nem is változhat meg, és hogy a folyók visszatérnek régi medrükbe, az elfolyt tavak és tengerek is előkerülnek. Kit zavart ez és miért, Irena még nem tudta, nem úgy az építész a városi tanács ülésén kipattant botrány után.

- Ne aggódjon - mondta, nem túl meggyőzően az ismerős -, bennünket az ön megbízója érdekel.

De Irena ezektől a szavaktól nem könnyebbült meg.

*

A főépítészt nem idézték be a biztonsági hivatalba. Irena mindent elmesélt neki, és az építész tudta jól, hogy hamarosan valaminek történnie kell, valaminek, ami nagyon kellemetlen lehet. Lekötötték Jan és Andrija kávéházának tervrajzai, teljesen belemerült a munkába, hogy legalább néhány pillanatra megnyugodjon a lelke, és hogy a gondolataira árnyékot vető rossz előérzetű várakozással járó bizonytalanságot és félelmet távol tartsa. Eljárt Irenához, és szomorúan látta, hogy a nőt jóformán teljesen elemészti az érte való aggódás. Együtt hallgattak.

Irenát időnként behívatták a biztonsági hivatalba. Az építészt soha. Az archívumot bezárták, a városfejlesztési hivatal egész munkaközössége csak egy-két, a vezető által rendelkezésre bocsátott térképet használhatott. Minden újonnan rajzolt térképet kötelezően az elöljáró irodájába kellett vinni, és néhány órára benn is kellett hagyni. Hogy az kivel, mit ellenőrzött rajtuk, az alkalmazottak nem tudták, de nem is törődtek vele. Befelé fordultak mindannyian, a város régi térképeit és az új tervrajzokat kellemetlen és veszélyes volt akár csak említeni is. Senki sem tudta, hová lettek a főépítész meg Irena, még csak nem is hozta őket szóba senki. Mintha a föld nyelte volna őket el, és ez mintha kész ténynek és természetes dolognak számítana.