Boško Krstić: Vízöntő

2.

Alighogy Jan Roman belépett az ajtón, és a szmokingot levetette, csöngettek máris az ajtón. Nem szokott hozzá az éjszakai látogatókhoz. Lehet, hogy Magdaléna az? Jan kezében a szmokinggal nyitott ajtót. Ám csak egy csavargó állt a küszöbön, szenvedést színlelő arccal és viszolyogtató, könyörgő hangon kéregetett. Roman szó nélkül maradt a meglepetéstől, megkísérelt gondolatai világából visszatérni a valóságba, és e hétköznapi helyzetben igyekezett kínzó érzéseit elpalástolni, de csak még jobban összezavarodott. Nem is igen foghatta fel, ki itt ez az ember, és mit is akar? A koldus pedig mintha tudta volna, hogy Romannal furcsa dolgok történnek. Máskülönben miért világítanának éjnek évadján lakása ablakai? Tudta, hogy a zavarodott ember, akár szomorú vagy kétségbeesett, vagy netán túlzottan boldog, lehet fösvény vagy bőkezű, ilyenkor saját jellemét is meghazudtoló meglepő és szokatlan dolgokra képes. Ahogyan Jan Roman is: álom és valóság, lidércnyomásai és a tárgyi világ között feleúton megrekedve, önkéntelen és ösztönös mozdulattal a koldus felé nyújtotta a lüszterszmokingot, amit a szerencsétlen mohón meg is ragadott, majd beleveszett az utcára vezető átjáró homályába.