Boško Krstić: Vízöntő

20.

Jan Roman korábban sosem látta azt az idős embert. Elegáns volt, öltözéke alapján nem tűnt idevalósinak. Kicsit szórakozottnak tűnt, és amikor Jan megszólította, csak nagyon rövid ideig nézett a szemébe, utána elkalandozott a tekintete, az egyik tárgyról a másikra szállt, mint azoké az embereké, akik valamikor valami szörnyűségen estek át, és nem szeretnék, ha ezt tekintetükből kiolvasnák. Kurta kézfogással üdvözölte Jant, a nevét is megmondta, de nem lehetett megérteni.

Az idegen messziről jött, külföldről, de Roman az első néhány szavából megértette, itt élhetett valamikor.

- A szárazság miatt vagyok itt, megkértek, hogy segítsek, de csak akkor tehetem meg, ha ön is segít nekem.

Jan hátán végigfutott a borzongás, mert előérzete azt sugallta, hogy akarata ellenére bizonytalan kimenetelű ügyletekbe keveredik.

- Tudok egyet-mást e szárazság okairól, de nem eleget ahhoz, hogy az ön és megbízóim segítségére lehessek. Tudja, ez a szárazság nem egyszerűen csak természeti csapás, inkább történelmi csapásnak mondhatnánk, és köze van hozzá az önök legfelsőbb állami szerveinek és a városi tanácsnak is. Elfogadtam a felkérést, mert valamikor magam is itt éltem. Nem tudom, hogyan jöttek rá egyáltalán, és hogyan találtak meg, és miért gondolják, hogy éppen én tudnám megoldani ezt a problémát, de talán egy kicsit közelebb kerülhetünk a megoldáshoz, ha sikerül letisztázni néhány régmúltban történt dolgot.

- Miben lehetnék én az ön segítségére? - szólalt meg hitetlenkedve és tartózkodón Jan Roman.

- Vezessen el ide, ehhez az emberhez, akiről azt mondták, hogy a maga barátja.

Jan Andrija nevét és címét látta a papíron.

- Ez az ember nagyon beteg, és nem kellene háborgatnunk - próbált kitérni a válasz elől Jan, nehogy belekeveredjen valami ismeretlen és - rossz előérzete ezt súgta - kínos ügybe.

- Emberek sorsáról, életéről van szó, a sok rosszról, amit a szárazság okozott, és önről meg az ön barátjáról is. Ha sikerül is tennünk valamit, az nem boldogít majd mindenkit, egyeseket szerencsétlenné is tehet, de a többségnek jó lesz, biztosíthatom.

Roman érezte, hogy összecsapnak a feje fölött a hullámok, nem képes belőlük szabadulni, és nem tudja megérteni az okát.

- Évszázadok óta ugyanazon gondok gyötrik az embereket, ők pedig azt hiszik, hogy mindig valami új történik velük - folytatta az idegen, és Jannak úgy tűnt, hogy valami konkrét esetre gondol, ami vele történhetett, és ez a tapasztalat teszi őt olyan magabiztossá és határozottá, hogy Jan nem képes ellentmondani neki. Annak ellenére, hogy Roman eddig egy szóval sem állította, hogy hajlandó az együttműködésre, mindkettőjük előtt világos volt, hogy ez nem lehet másként, és hogy együtt vágnak neki a bizonytalannak. És Jan Roman végighallgatta a következő történetet.

- Az én családom - kezdte az idegen - egy hatalmas házban élt, az udvarunk alsó vége arra a széles utcára nézett, ahol a Mlaka folyt. A többi gyerekkel együtt én is ott játszottam, habár szüleink aggódtak a vízpart közelsége miatt. Különös vízi járműveket gondoltunk ki, amelyek majd messzire, a nagyvilágba visznek bennünket. Azidőtájt még halak is éltek a folyóban, volt halasbolt az Ó utca mindkét oldalán, az emberek meg horgászni jártak. A helyenként mély és széles, másutt meg sekély és elkeskenyedő folyó hömpölygette a vizet a tóba. Egyik este, lefekvés előtt, lementem az udvar végébe, a folyóhoz, és valami zengő, vagy talán morgó hangot hallottam. Nem tudtam megállapítani, hogy mi az, meg azt sem, hogy honnan ered, szokatlan volt, és minden addig hallott hangtól különböző. Rémülten visszarohantam a házba, apámnak azonban nem szóltam egy szót sem. Ezt csak másnap tettem meg, amikor újból odamerészkedtem, és egy kis idő múlva ugyanazt a hangot hallottam. Nem tudom, pontosan mi történt azokban a napokban, de egyenruhás férfiak jöttek, lementek apámmal a folyóhoz, hallgatóztak, csóválták a fejüket, majd elvonultak. Apám gondterhelt volt, de a házban arról az udvar végében hallható furcsa hangról egy szó sem esett. Mintha valami nagy baj ért volna bennünket, apa és anya összesúgtak, és mintha tartottak volna azoktól az emberektől, akik odajártak hozzánk. Hosszan, visszafojtott hangon beszélgettek, és apa egyre nyugtalanabb lett. A morajlás olykor hallatszott, máskor pedig nem, de ezután már nem követhettem figyelemmel, mert a folyóhoz többé nem engedtek le. A többi gyerektől azt hallottam, hogy a mi házunk közelében lelassul a folyó sodra, és hogy ezért az én apám a felelős. Egyik este, amikor mégis lejutottunk a folyóhoz, a szomszéd, aki velünk, gyerekekkel imádott játszani, és akit a felnőttek bolondnak tartottak, valami nagyon különöset mutatott: a Mlaka a mi házunkig rendesen folyt a medrében, de itt lelassult, megállt és furcsán örvényleni kezdett. A legkülönösebb az volt, hogy a folyó lejjebb, a másik oldalon is megfordult és visszafelé kezdett folyni, a mi kertünk aljában támadt furcsa örvény felé. Mintha két ellenkező irányú folyó torkollott volna egymásba. De hová tűnt az a sok víz? Az emberek kerülni kezdték azt a helyet. Kezdetben azt mondták:

- Csodát, egy folyó se folyik visszafelé.

Ez azonban csakugyan visszafelé folyt!

Egyik éjjel álmunkból szörnyű üvöltés rázott fel bennünket. Egyetlen élőlénynek sincs ilyen hang hallatására alkalmas torka. Elemi erejű hang volt, amilyet még sohasem hallottunk, de amelynek borzalmát a bőrünkön érezhettük. Mintha valahonnan a mélyből tört volna fel, oly messze, hogy a föld alatt utazva már jóformán elhalt, csakhogy váratlanul ismét előbukkanjon, mintha csak erőt gyűjtött volna addig, és legerősebben éppen a mi udvarunk végét remegtette meg. Az Ó utcában, ahol a folyó folyt, megtiltották a közlekedést, udvarunk alsó részét pedig elkerítették, és őrség vigyázta éjjel-nappal. Az üvöltés hol erősebben, hol meg gyöngébben hallatszott, az emberek nem tudtak aludni, a gyerekek frászt kaptak. És valóban, már mindenki tudta: a folyó mindkét irányból a mi udvarunk felé folyik, és ott velőt rázó üvöltés közepette tűnik el a föld alatt. Az udvar végében óriási lyuk nyílt és mind elnyelte az odazúduló vizet, ami immár a mélység felé tört magának utat, kiszorítva a barlangokba szorult levegőt, hallatta félelmetes hangját. A vízfolyások iránya megváltozott, mindegyik ide torkollott, itt tűnt el a föld felszínéről. A hatalmas robajtól remegett a föld, helyenként be is szakadt, feltárultak a föld alatti vízerek, amelyekről addig senki sem tudott, a kutak apadni kezdtek, a víz pedig lenn, a mélyben gyűlt össze, új medret és új tározót tört magának, majd eltűnt, nem tudni hová. Olyasmi történt, amire nem volt magyarázat. Apámat többször is elvitték, majd visszahozták, de a helyzet csak rosszabbodott. A víz napokig áramlott a mindent elnyelő lyukban. Kiszáradtak a patakok, a szennyvízcsatornák meg a szennygödrök vize megfertőzte kutakat, új vízivilág alakult ki valahol a föld alatt, a mi szemünktől távol. Az üvöltés fokozatosan halkult, de mikor már azt hittük, hogy most már vége, nyugalom lesz ismét, akkor a házunk egyszerűen kettéhasadt és összeomlott, alatta pedig feltárult az alapokat kimosó és rombolást végző buzgár. Ílymódon a mi házunkat is elnyelte az udvarunkon tátongó mélységes szakadék.

Nem tudom pontosan, mikor hagyott alább a pusztítás, az is lehet, hogy végül a bennünket sújtó mindennapos borzalmak váltak megszokottakká. Mi elköltöztünk a rokonainkhoz, az udvarunk pedig megtelt gépekkel és munkásokkal. Napokig hordták oda fogatokkal a földet, és töltötték, tömték be a lyukat, és végül az egészet betakarták egy, valamelyik régi temetőből hozott, ismeretlen kriptáról leemelt, hatalmas, nehéz födéllel. Többé nem mentem oda, és csak annyit mondtak el nekem, hogy a mi házunkat teljesen lerombolták, és az anyagából a kert végében, a sírkő fölé, csak hogy megvédjék valahogy és elrejtsék az emberek szeme elől azt a helyet, építettek egy aprócska házat. Azután elköltöztünk. Később a barátaink és rokonaink azt mesélték, hogy azt a szörnyű üvöltést párszor azután is hallották. Sőt, egyesek szerint még ma is, annyi idő elteltével, amikor már az az eset régen feledésbe merült, a kiszáradt tó partján hajnalonta most is meghallani.

Miközben Jan Roman szótlanul a történetet hallgatta, rossz előérzete percről percre nőtt.

- És én mit tehetek? - kérdezte.

- Az a különös - mondta az idegen, miközben tekintete a kocsmában kalandozott -, hogy ennek a régi történetnek nyoma sem maradt az újságokban, hogy az egészet hallgatás övezi.

- Azok, akik idehívták - puhatolódzott Jan -, miből gondolják, hogy éppen ön az, aki tehetne valamit a rettenetes aszály ellen?

- Önnek, sajnos, igaza van. Általában nem lehet tudni, kinek mi áll módjában. Legtöbbször nem attól érkezik a segítség, akitől éppen vártuk. Ahogyan a jótett véghezvivője sem tudhatja, mi lesz cselekedetének végső következménye. Többnyire nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szeretnénk, mert amikor valamit az idő tükrében nézünk, a pillanat emberi kapcsolatokkal, addig ismeretlen energiáikkal, szenvedélyekkel és összefüggésekkel bonyolítja meg, újabb szereplőket kap elő - minden megváltozik, és a folyamat teljesen váratlan irányt vesz, nem arra halad, amerre mi szerettük volna. És az, aki mindezt kezdeményezte, előidézte, képtelen bármit is megváltoztatni, ellenőrizni. Tessék, emiatt hívtak - mondta az idős mérnök, és Roman felé fordította a könyvet a Jan érkezésekor szemlélt térképpel. Jan csak annyit fogott fel belőle, hogy az egy számára ismeretlen nyelven íródott tanulmánykötet a vízről.

- Rengeteg könyvtárat átkutattam, de nem találtam semmit arról, ami gyerekkoromban történt. Egyetlen újságban, egyetlen könyvben sem. Amikor már elveszítettem a reményt, és magam is kételkedni kezdtem saját emlékeimben, egy könyvben rábukkantam a régi legendára, az üvöltés legendájára. Minden úgy történt, mint akkor itt, nálunk, csakhogy néhány száz, talán ezer évvel korábban. Hihetetlen, nem? Azzal a különbséggel, hogy a legenda csak az üvöltést, meg a megfélemlített emberek szenvedéseit említi, a víz eltűnése sehol sem szerepel; csak a legvégén, látszólag függetlenül a legendától, jegyzi meg a régi krónikás, hogy a nagy üvöltés valójában a tenger eltűnésének jele.

Jan Roman döbbenettel hallgatta.

- A házunk, tudja-e, hol állt? - folytatta a mérnök. - Éppen ott, ahol most a barátja lakik.