Boško Krstić: Vízöntő

21.

Innokentij Harlamovot nyugdíjazták, és miként azt romló egészségi állapota megkívánta, kórházi kezelésre küldték. Amikor a kórházi szakorvos a múzeumi rendelőből kikérte az Ermitázs teremőrének kórlapját, a rendelő fiatal orvosa még egyszer átfutotta betege egészségügyi dossziéját, s a régi leletek között egy vény hátuljára írott aprócska feljegyzésre lett figyelmes. A pszichológus aláírása és a több évtizeddel korábbi keltezés keltette fel a figyelmét. A szöveget Harlamov bizonytalan keze írta, bizonyára a népművelő-szemináriumon kapott titokzatos rohama után. Feltehetőleg egy tesztre adott válaszról lehetett szó, amelynek segítségével az egykori orvos a jövendő teremőr betegségét szerette volna meghatározni. Ahogyan akkor neki, úgy most fiatal kollégájának sem volt hasznára a szöveg.

"Kék. A kék nem szín. Az nem pusztán szín. Ebből van a legtöbb a világon: az ég és a tenger is kék. Azonban töltsd csak meg vízzel a tenyered, meglátod, nem is kék a színe. És a levegő sem kék, az is áttetsző, mint a víz. Kék szín nincs is. Az pusztán a képzeletünk szülötte. A végtelenség jele. A semmi jele. Minden más szín felülettel bír, csak a kék nem; annak se mélysége, se kiterjedése. Nem érintheted. Akár világos, akár sötét, akár a nappal, akár az éjszaka illúzióját kelti, a kék egyaránt valótlan. Kékség talán nincs is, mégsem lehet a világot elképzelni nélküle.

A kék hideg szín. És érinthetetlen."

Itt szakadt meg Harlamov szövege.

Mi lehetett a szerencsétlen ember titka? - töprengett magában a fiatal orvos. Kisétált a hatalmas Palota térre, amelyen első rohamát megelőzően páciense is haladt. Minden a megszokott volt: turisták tömege az árusok körül, matrjoska-babákat vásároltak, uráli köves gyűrűket, kucsmákat, régi tiszti sapkákat; a Téli palota öntöttvas kapujában pedig egy idegenvezető állt, és a forradalomról beszélt. A turisták hada úgy tolongott ott, a kapu előtt, mintha csak pillanatok kérdése lett volna, hogy, mint a vörösök Eizenstein Október c. filmjében, megostromolják és bevegyék a kastéllyal egyetemben. Nem messze, a kacskaringóit itt kezdő, és három ágra szakadva a Finn-öbölbe torkolló Néván horgonyzott az Auróra cirkáló. Az idegenvezetők mint afféle kulisszatitkot mindegyik csoport látogatónak odasúgták, hogy ez nem az igazi Auróra, hanem csak egy megtévesztő másolat. Ez valamilyen okból kifolyólag rendkívül fontos a szentpétervári idegenvezetőknek, a látványosságra vágyó turistákat azonban kiábrándította, ők azt szerették volna, hogy a cirkáló csupán az ő szórakoztatásukra, ki is lő néhány lövedéket.

A fiatal orvos felkereste azt a termet, amelyben Harlamov - mielőtt a biztonsági szolgálat végérvényesen kitiltotta volna a múzeumból - utolsó rohamát kapta. Ott a szokásos tolongás fogadta, a látogatók a néhány óra Ermitázs-nézést követően már üres tekintettel meredtek a világhírű mesterek vásznaira, figyelmes arccal, de már szinte süketen hallgatták a múzeumi kalauzolást. A falra felfüggesztett képeket nem lehetett megközelíteni, és a fiatal orvos a terem közepén magában álló fehér márványszobrot pillantott meg. Az első pillanatban olyannak tetszett, mint egy giccses angyalka a szegények éjjeliszekrénykéjéről. Amint azonban közelebb ment, megállapította, hogy ez egy delfinen lovagló kisfiú különös kompozíciója; úgy tűnt, a delfin a tengerből a hátán menti ki a fiút. A fiatal orvos elérzékenyült a derűs jelenet láttán, mígnem a fiú homlokán, a sima márványon sérülésre nem lett figyelmes. Amikor jobban megnézte, látta, hogy ez nem sérülés, a szobrász vésője ütött sebhelyet a gyermek homlokára.

Az a gyerek halott volt!

Hideg borzongás futott végig a fiatal orvoson. Az ösztön vagy szikrányi tudat vezérelte játékos delfin megkísérelte kimenteni a gyermeket a tenger hullámai közül. Puha orral, gyöngéden taszigálta a part felé, ki tudja mennyi ideje úszva, s haltestével hányszor érintve, lökve meg a gyermeket; érezte sikamlós vértjén a gyermek hűvös, sima bőrét, míg végül le nem tette a homokpadon. A delfin gondolkodás és megtorpanás nélkül, határozottan és megállíthatatlanul játszotta végig ezt a hosszú és fárasztó játszmát. És vidám is lehetett volna ez a történet, ha gyermek nem lett volna már halott. Látszólag minden természetesnek, érthetőnek, meggyőzőnek, várhatónak, előreláthatónak és örökérvényűnek tetszett. Azonban az, hogy a delfin hatalmas vállalkozásának valójában semmi értelme, a mentőakció, a rettenetes fáradság hiábavaló, a nagy és terhes víziút véget ért, a gyermek pedig halott - a legszomorúbb tragédia vonalait bontotta ki a szép fehér kőtömbből.

A látogatók továbbra is a festményekre meredtek és a delfint kisgyermekkel ábrázoló márványszobor, valamint a kővé dermedt ember alakja mellett közönyösen haladtak el.

Amikor a fiatal orvos később rendelője ablakából szórakozottan a Névát nézte, már úgy látta, hogy az nem is kék, hanem szürke. Lassan azt is belátta, hogy Innoketnij Harlamov titkát nem lesz képes megfejteni, hogy megtudni és megérteni azt, amit egy emberi koponya vagy egy élet magába zár, egyszerűen lehetetlen. Ezt a mozaikot holtak és élők együttesen sem tudnák összerakni. S ha mégis, e tudással pedig talán maga az élet válna értelmetlenné.