Boško Krstić: Vízöntő

22.

Igénybe vette az embert a vízért való sorbanállás, de más módja nem volt az olcsó víz beszerzésének: másutt - a kávéházakban, a viszonteladóknál, a piacon - kétes tisztaságú tartályokból és borsos áron mérték a vizet. Ezért senki sem méltatlankodott amiatt, hogy gyakorta poshadt adag jutott neki, vagy ha homok csikorgott a foga alatt, tudniillik a föld alatti mély, és már vízben szegény medencék napközben szinte teljesen kiürültek. Egyik nap azonban, úgy dél körül, néhányan azok közül, akik már megkapták a vízadagjukat és elégedetten haza is vitték, váratlanul visszajöttek, valamit sugdostak az őröknek, mutogatták az edényeiket, teletöltöttek egy-egy poharat, kóstolgatták, s azt követően egyre többen gyűltek össze, hangos megjegyzések is hallatszottak: a víz zavaros, sárgás, tele van homokkal és üledékkel, és mintha olaj úszna a színén. Az őrök először zavarba jöttek, majd egy telefonbeszélgetést követően bezárták a kutat. A sor közben egyre nőtt, a vízügyi hivatal munkatársai kémcsöveket töltöttek meg a vízzel, kóstolgatták, ki-bekapcsolgatták a szivattyút, zavartan néztek egymásra, mint akik valamit, vagy valakit várnak. Egyesek másik kutakhoz siettek, de csakhamar elharapózott a hír, hogy mindenütt ugyanez a helyzet. Néhány óra múlva megérkezett a főhivatal autója, kiszállt belőle néhány fekete öltönyös férfi és lepecsételték a kutat, az őrök pedig végigmentek a sor mellett, és közölték az emberekkel: nem osztanak tovább vizet a kutakról, és a hivatal majd értesíti őket, hogyan lesz a továbbiakban. És már másnap a hirdetményt tettek közzé az újságokban, a rádióban és plakátok útján, hogy ezentúl a vizet kizárólag tartályokból osztják majd, de a fejadag egy literre csökken, valamint, hogy borsos ára lesz. Hogy a víz elosztása igazságos legyen, a városi tanács irodáiban kiváltandó, a háztartások tagjainak számát is tartalmazó új engedélyeket helyeztek kilátásba.

És kezdődött minden elölről, csakhogy a korábbinál is rosszabb formában. Először a városi tanács irodái előtt kígyóztak a hosszú sorok, csak azután a tartálykocsik előtt. A viszonteladók pedig, akik egyszeriben megszaporodtak, hihetetlen drágán adtak a vizet. Kezdetben csak az öregek meg a betegek kaptak soron kívüli fejadag-vételezésre jogosító igazolványokat, de hamarosan megjelentek bizonyos különleges igazolványok is.

A tartályokból osztott vizet erősen klórozták és más fertőtlenítőszerek íze is érződött rajta. Habár hivatalosan azt hangoztatták, hogy messziről hozzák, és a szállítás miatt kerül olyan sokba, az emberek azt beszélték, hogy ez a kutak zavaros és sárgás vize, amelyet a szakemberek a központtól kapott speciális vegyszerekkel ihatóvá, pontosabban elviselhetővé tesznek. Egyesek azonban már nyilván számítottak a föld alatti források zavarossá válására, ugyanis az új vízelosztási rendszerről tájékoztató plakátok szinte egy éjszaka alatt megjelentek, és nem a város nyomdáiban készültek. De senki sem tett megjegyzést, senki sem elégedetlenkedett a víz minősége miatt. Mindenki örült, ha napi egy literét megkapta.

A város bűzleni kezdett a piszoktól.

A sorban állók között hamarosan megjelent az idős férfi, akit a város alatti tengerekről és folyókról szóló története miatt egyszer már elvittek. Most hallgatagabb volt, nem mászkált a sor mellett, csak a legközelebb állókhoz beszélt, suttogva, de szenvedélyesen, akár egy összeesküvő:

- Nektek minden víz egyforma, ugye? Csak kapjátok meg azt a napi egy litert, és nincs már egy szavatok se. De tudjátok-e, hogy ahogyan emberből, úgy vízből sem találni két egyformát, és hogy a víz ízéből meg lehet jósolni a jövőt?

Az emberek zavartan és rémülten hallgatták.

- Mind jelent valamit: ha zavaros, ha tiszta, ha homokos vagy olajszagú, ha fák gyökereinek szaga érződik rajta, ha földbeli mérgek vagy ásványi sók, ha szén-dioxid tartalmaz és bugyborékol a szátokban, vagy íztelen, átszűrt, mint az esővíz, ha oltja a szomjatokat, ha nem, ha kellemesen tölti meg a gyomrotokat vagy nehéz, mint a kő, ha jól vagy rosszul érzitek magatokat tőle. Én megérzem, melyik víz származik innen, a felszínről, és melyik a mélyből, hogy többezer éves-e vagy egészen friss, hogy előjele jó-e vagy rossz... És arról hallottatok-e, hogy vannak élő és holt vizek?

Az emberek persze nem állták meg kérdezés nélkül:

- És milyen az, amire most várunk?

- Nem tudom! Ilyen vizet még sose kóstoltam. Nem tudom megfejteni az előjelét sem. És nem tudom, mit hoz nekünk.

- Akkor meg minek mondod mindezt nekünk?

- Azért, mert mégiscsak készül valami! Nézzétek! - kabátjának belső zsebéből kivett egy régi pénztárcát, kinyitotta a sok kis zseb egyikét és kihúzott egy kettéhajtott papírlapot, amin, mint a herbárium lapjain, fakó foltot hagyott a nedvesség. Óvatosan széthajtotta, és a hozzá legközelebb állóknak egy száraz, töredezett kis virágot mutatott.

- Tudjátok-e, mi ez? Ezt a virágot az én anyám évekig egy bekeretezett fénykép üvege alatt tartotta. Ifjúkori emléke lehetett, amiről úgy tartotta, hogy szerencsét hoz neki. Most pedig nézzétek ezt - mondta, és a zsebéből előhúzott egy hervadt, de szemmel láthatóan frissen szedett növényt, ami ugyanolyan volt, mint az a kétrét hajtott papír között tárolt másik.

- Ez a két növény, ugyebár, azonos, csak éppen vagy ötven év különbséggel tépték le őket.

A hallgatóságot egyre kevésbé érdekelte az öreg mondókája.

- Nyilván azt kérditek, mi közük egymáshoz, és főként mihozzánk? Sok közük van: ezek ugyanis vízi növények! Ezt a frisset pedig ma reggel szedtem, a kiszáradt tó medrében.

Kiadós csapadék évek óta nem volt, a kutakból mintha az a kevés víz is elpárolgott volna, ez az öreg meg valamiféle vízi növényekről beszélt. A tömegben elharapózott a pánik. Egyesek feljelentették a biztonsági hivatalnál, de most senki sem jött az öregért. A hivatalnak most minden bizonnyal égetőbb teendője is akadt, vagy már nem tartották közveszélyeseknek az öreg meséit. De az is lehet, pánik tört ki náluk is.

Jan hátán a hideg futkosott, míg az öreg meséjét hallgatta, amikor pedig elővette a papírból azt a virágot, elborzadt: annak a virágnak a mintáját vésték az öreg mesterek az egykori Városi Kávéház tonettszékeibe, és az öreg pincér is arról mesélt. Jan úgy érezte, hogy bezárul a láthatatlan kör, amelyet sem teljes egészében felmérni, sem pedig megérteni nem tudott.

Habár a helyzet rossz volt, rosszabb, mint valaha, a kutak zavarossá válásának pillanatától változások voltak tapasztalhatók. És, ahogy az lenni szokott, egyeseknek jobbra, másoknak rosszabbra fordult a sorsa. Minden megváltozott, az események felgyorsultak.