Boško Krstić: Vízöntő
23.
A kávéház építési engedélyét nem állították ki a megbeszélt napra. A szívélyes hangú titkárnő közölte Jannal, hogy még nem ült össze a két szakértői bizottság, és megkérte, hogy jöjjön el újra, pontosan egy hét múlva. Ekkor lépett ki irodájából a városvédelmi hivatal igazgatója, és szokatlan kíváncsisággal kérdezte a titkárnőt, hogy mi a gond? Amikor megtudta, hogy a Vízöntő Kávéház terveiről van szó, kedvesen beinvitálta Jant az irodájába. Habár az egész puszta véletlennek tűnt, Jan meglepődve látta, mennyire jól ismeri az igazgató az ügyüket.
- Véletlenül került a kezembe kávéházuk terve: el vagyok ragadtatva! De meg kell mondanom az igazságot: a bizottságok tulajdonképpen már összeültek, és nem hagyták jóvá a tervet. Én kiálltam mellette derekasan, de ez sem volt elegendő.
Jan Roman aggódni kezdett. Néhány perce még minden túl szépnek és túl egyszerűnek talált.
- De miért, mi volt a kifogásuk? - kérdezte.
- Maga a terv jó, de nincs összhangban a mi elképzeléseinkkel: a Felső utcában ugyanis minden épületnek az utca felé kell néznie, a maguk kávéháza pedig, ugyebár, az ellenkező oldalra tekint.
- Persze, mert a telkünk felső vége mindössze néhány lépés széles, és azon, ugye, nem férne el a kávéház főbejárata - magyarázkodott Jan.
- Megértem magát, de azt bizonyára tudja, hogy véletlenek nincsenek. Talán szükségszerű is volt, hogy ez a telek éppen így nézzen ki, talán más érdekek diktálták, hogy csak néhány lépést hagytak neki az utcai fronton. Önöknek ehhez kell alkalmazkodniok. Máskülönben hova is néz a maguk kávéháza?!
- A folyóra! - szaladt ki Jan száján a válasz.
Az igazgató fölállt, és ideges járkálásba kezdett. Amikor ismét leült, gyöngéden megérintette Jan kezét, és atyáskodó hangon szólalt meg:
- Nem akartam ezt magának így, egyenesen a szemébe mondani, de éppen ez a legnagyobb probléma: látja, mind a ketten tudjuk, hogy folyó pedig nincs, hogy ebben a városban nincs egyetlen folyó sem, mégis mind több ember, és lám, közöttük maga is, hiszi és állítja, hogy a folyó létezik, vagy, legalábbis, hogy egyszer majd bizonyosan ismét létezni fog. Tudja, mi évek óta alakítjuk a város képét, minden a mi tervünk szerint alakul, sokan építkeztek drága pénzért a mi irányelveink szerint, mert végül mindannyian elfogadták őket. És most, gondolja csak el: hogy a főutca ne a Fő utca legyen, mint azt az álmodozók szeretnék, hanem helyette az a másik utca a folyó mellett, az egyébiránt nem is létező folyó partján! Hát mit gondol: bolondok volnának azok, akik városrendezési tervünket eddig tiszteletben tartották?
- Nem volt szándékunkban bárkit is megbántani. De nincs más választásunk. A sorsunk, az egészségünk, a boldogságunk függ ettől a kávéháztól - sorolta Jan bátortalanul, és nem is annyira igaza alátámasztására, semmint elszenvedett vesztesége szerencsétlen egyenlegét felállítva.
- Kevesen vannak azok, akik valóra válthatják az álmukat. A többieknek bele kell nyugodniuk a sorsukba. Mind meg vannak róla győződve, hogy az igazságtalan, hogy isteni tévedés áldozatai, miközben pedig a dolgoknak, nagy valószínűséggel éppen úgy kellett alakulniuk, ahogyan alakultak is - mondta határozottan és kioktatólag az igazgató. - Van, aki több kilométer, más meg csak néhány lépésnyi széles kijárattal rendelkezik. Önnel is az történt, aminek történni kellett, és ezért nem okolhat senkit, különösen nem saját magát. Az enteriőr vonatkozásában azonban, ön is elgondolkozhatna egy kicsit bizonyos dolgokon, amelyeket bizonyára a tervező sugallt.
Jan ebből arra következtetett, hogy nemcsak a folyóval van baj.
- Elgondolkodott-e azon - folytatta az igazgató -, miért zárattuk be a Városi Kávéházat? Nem, látom, hogy nem. Mert, ha csak egy kicsit is elgondolkodott volna, rájöhetett volna, hogy nyomós oka volt. Amíg az a kávéház eredeti állapotában ott állt, azon a helyen, ki mondhatta volna, hogy ez a mostani a város főutcája, és kinek lett volna mersze vendéglőt nyitni a rendkívül tetszetős és forgalmas Városi Kávéház ellenében? És tudja, hányan szerettek volna kávéházat nyitni? Miután bezártuk azt a régit, több tucat új nyílt. Maga meg onnan vásárolja a bútorokat, és azzal akarja berendezni új kávéházát: virágmintás tonettszékekkel, metszett tükrökkel, márvány asztalokkal... Jóember! Hiszen azokat szándékosan dugtuk el a szemek elől! Megváltozott a város, a főutca, és megváltoztak a kávéházak! Értse már meg!
Jan úgy érezte, hogy összecsap a feje fölött a hullám, az, amelyikről az idegen mesélt, és nyeli el szörnyű üvöltést hallatva az Andrija háza alatt megnyíló óriáslyuk. Alig fél órája még reménnyel volt teli, most pedig átesve a másik végletbe: csalódottnak és meggyötörtnek érezte magát.
- Szóval, nem kapjuk meg az engedélyt? - Jan szavai inkább megállapításként, mintsem kérdésként hangzottak.
- Nem tudom. Már mondtam, rendkívül értékelem az ön buzgalmát és erőfeszítéseit, de attól tartok, hogy hiába támogatom én is a tervet, a bizottságok nem fogják jóváhagyni. Talán, ha változtatna rajta valamit. Most már maga is látja és tudja, mit kéne módosítani.
Jan Roman magába roskadt.
- Talán van még egy lehetőség - mormolta hosszú szünet után, látszólag elgondolkodva az igazgató. - Adják el azt a telket, én személyesen fogok közbenjárni, hogy jó vevőt találjanak; és akkor próbálkozzanak egy másik helyen. Rám számíthat!
*
Jan Romannak fogalma sem volt róla, hogyan érkezett haza, és arra sem emlékezett, hogy öntudatlanul meddig feküdhetett ágyában. Néhány nap múlva Andrija telkét felkeresték páran, bírósági végrehajtóknak mondták magukat, és a raktárból elvitték a Városi Kávéházból származó, immár felújított bútorokat. Egy hivatalnok visszaadta nekik az előlegbe adott pénzt. Állítólag a Városi Kávéház új csődbiztosa jelentette föl őket. Jan lélekszakadva rohant a városháza kihalt sarkáig, és elkeseredetten dörömbölt a bejárati ajtó vasredőnyén. Az ajtó meglepően gyorsan tárult ki, egy munkás fogadta, a háta mögül a teremből pedig kavargó porfelhő szállt ki az utcára. Odabenn nyüzsögtek a mesterek, a berendezésnek már nyoma sem volt, a falak üresek voltak, a kávéház végében pedig éppen folyt a nagy ablak befalazása. Az öreg pincérről nem tudott senki.
Egy hét múlva elment Jan Roman a városvédelmi hivatalba, de a kedves hangú titkárnő közölte vele, hogy az igazgató házon kívül van, és a tervüket, sajnos, nem fogadták el. Amikor Jan visszakérte az irattartót a tervrajzokkal, a titkárnő azt válaszolta, hogy valaki már az anyagot elvitte. Valamiféle nyomozás miatt.