Boško Krstić: Vízöntő

24.

Andrija házához közeledve Jan mintha néhány alakot látott volna az udvarból kilépni és az utca túloldalára átsietni. Nem a munkások voltak, azokat Jan ismerte, ezért amint megérkezett, megkérdezte Andriját. Andrija azt felelte, hogy valakit kerestek, de elvétették a címet, Jannak azonban feltűnt barátja ez- vagy valamilyen más okból eredő gondterheltsége. Érzékenyen érintették az építési engedély körüli fejlemények, és ez lecsillapította Jan kíváncsiságát. Andrija szemében kialudt a reménysugár, és mintha a titokzatos betegség is elhatalmasodott volna rajta: nem voltak tünetei, semmije nem fájt, de mintha lassan összeszáradt és elfogyott volna.

- Valahol másutt kellene próbálkoznod, az én időm már lejárt, nekem már itt kell maradnom - mondta Jannak teljesen megváltozva, mintha kicserélték volna.

- Nincs semmim, se itt, se másutt, te meg Magdaléna vagytok mindenem - válaszolta, magát is bátorítva Jan Roman. - Ha egyszer útra kelek, nem lesz soha többé nyugovásom. Kevesen tudják, hogy miért teszik éppen azt, amit tesznek, és miért éppen az adott helyen, és nem valahol máshol. Nem tudhatjuk biztosan, magunk döntöttünk-e így, vagy valaki vagy valami más - a sors, a véletlen, a tehetségünk, netán a lustaságunk, a körülmények, az emberekkel és történésekkel játszadozó sors - döntött mihelyettünk. De ennek így kell lennie, és az ember már nem is kérdezi, mi okból. Most, ebben a pillanatban itt vagyok...

- Azt hiszed, hogy amit te érzel, azt érzik az épületek, az utak és a folyók, a város és az ország, a kor is? A bennünk lakozó szeretetre szüksége van másoknak is, azoknak, akikben nincsen szeretet, hogy belőle életerőt meríthessenek. Távolodj el egy kissé ettől a világtól, távolodj el, hogy megérthesd, az emberek nem a valónak élnek, hanem annak, amit annak gondolnak és hisznek. De még gondolataikban és érzéseikben is befolyásolhatóak. Rákényszerítheted az embert, hogy azt élje, azt gondolkodja és érezze, sőt, szeresse is, amit magától soha nem akart volna, sőt, amire még csak nem is gondolt. Így formáznak olyan embert, akinek már semmi köze ahhoz, aki világra jötte pillanatában volt. Ezért kell olykor kilépnünk önmagunkból, hogy rálátásunk legyen önmagukra és saját életünkre, hogy belássuk, milyen veszélyes az az érvelés, amellyel - miközben a történések sorsszerűségét bizonygatjuk - magunkat verjük bilincsbe. És el is pusztulunk jóval testi halálunk pillanata előtt.

Mintha egy titokzatos ponton más irányt vett volna az események sodra: néhány napja még úgy tűnt, karnyújtásnyira kerültek a kávéháznyitáshoz, minden jól működik, álmaik valóra válnak, és akkor egyszeriben minden a visszájára fordult. Tegnap még roppant erőt éreztek magukban arra, hogy megváltoztassák életüket, hogy más, jobb legyen, most pedig rádöbbentek, hogy kicsúszott a kezükből és - akárcsak ők maguk - darabjaira esett szét minden. Mintha sorsuk a nagybetűs élettel futott volna össze egy sarkon, de ahelyett, hogy kart karba öltve haladtak volna tovább, elmentek egymás mellett.