Boško Krstić: Vízöntő

26.

Andrija nagy, talán túlzott odafigyeléssel gondoskodott az öreg házról, napokig kutatott a régi mesteremberek után, ha a nádtetőt kellett megjavítani, vagy a helységeket kimeszelni, betapasztani az állandóan málladozó homlokzatot, befesteni a galambdúc ajtaját tartó deszkaoromfalat, vagy visszatenni a helyére, ha meglazult és kifordult egy vörös tégla a gondosan kirakott járdán. Legszívesebben maga javított meg mindent, egyedül, hogy senki se lássa, néha még Jan se.

Andrija háza körül a nagy aszály idején is szokatlan légköri viszonyok uralkodtak. Mintha ebben az udvarban hűvösebb lett volna, így a galambok mellett más madarak is leszálltak ide. A galamboknak ez nem tetszett, és gyakorta került sor összetűzésekre. A náluknál kisebb testű madarakat elzavarták, de méltatlankodva menekültek befelé a szűk padlásablakon, ha felbukkant olykor egy karvaly.

Jannak is úgy tűnt, mintha itt valahogy páradúsabb lenne a levegő, de azt képzelete szüleményének tulajdonította, esetleg a nyugalomnak, ami elárasztotta, amikor a külvilág felé áramló gonoszságától itt gyógyította magát baráti és őszinte beszélgetésekkel, néha pedig puszta hallgatással.

Így aznap is, amikor látogatóba indult a nagybeteg Andrijához, már előre örült a találkozásnak. A galambok csak rövid időre röppentek föl a tetőről, nyugtalanok voltak, inkább rikoltoztak semmint turbékoltak, és szomjasak lehettek, mert itatóik üresek voltak; kapkodva nyelték a levegőt, szárnyukat kitárták, egy kis hűvöst, vagy legalább egy leheletnyi szellőt keresve. Jan legelőbb is vizet öntött a táljukba, a szomjas galambok meg sem várva, hogy arrébb álljon, szédült gyorsasággal szálltak le, kihulló tolluk jóformán betakarta. Aztán kinyitotta az alacsony kis ház ajtaját, és a lépcsőfokon leereszkedve belépett Andrija szobájába: ott találta barátját a fájdalomtól elgyötörten, verítékben, az ablakon bámulva ki. Már ki tudja, hányszor járt már ebben a szobában, mégis most először vette észre, hogy Andrija ablak mellé állított ágya az utca szintje alatt van, és hogy a kinti világot szinte a föld alól nézi. Ettől a gondolattól hideg borzongás futott végig rajta, gyorsan barátjához sietett, leült az ágya szélére, tenyerével letörölve homlokáról a hideg verejtéket.

- Andrija, Andrija, te sóhajtozol!

- Nem sóhajtozok.

- Sóhajtozol, hiszen hallom; mi fáj?

- Nem fáj semmi.

- Akkor miért sóhajtozol?

- Nem tudom. Csakugyan sóhajtozok?

- Igen. Mi fáj, hol fáj?

- Nem érzem.

- Próbálj meg összpontosítani, próbáld meg megfogalmazni; istenem, meg kell mondanod, mi fáj, hogy segíthessek; hívok orvost, hívok valakit! A mellkasod fáj?

- Nem, nem a mellkasom fáj, pontosabban nemcsak az. Fáj a hasam, fáj az egész bensőm, mintha testüregem belső szerveimet már kivetni készülne, hogy bebalzsamozhassanak végre és már csak gondolatban létezhessek. Nem tudom, valójában mi fáj. Fáj itt, bennem, és fáj körülöttem is minden. Mintha tőlem és az életemtől független értelme lenne ennek a fájdalomnak. Fáj, ha levegőt veszek, ha kifújom, a véremben, a nyálamban, mindenütt fájdalmat érzek, de képtelen vagyok a kín gócára mutatni és leírást adni róla.

- Andrija!

- Jan, hagyd, hiába úgyis minden!

Amikor Jan szeme hozzászokott a félhomályhoz, a fehérre meszelt falon furcsa mintát észlelt. Arra gondolt, hogy fájdalmában talán Andrija kaparta a falat, de azután felismerte, hogy azon csak a salétrom bolyhos ábrái ütköztek ki, mint valami virágnak, gyökere az ágy alá nyúlt, szára onnan sarjadt. Mielőtt még felmerült volna benne, honnan az ehhez nedvességre volna szükség ebben az aszályban, gondolatai visszakanyarodtak barátja szenvedéséhez. Egyik kezével megigazította az ágy elé terített szőnyeget, és az is nedvesnek tűnt. Talán a magatehetetlen Andrija vizeletétől - gondolta, és nyomban meg is feledkezett róla.

De miközben kilépett Andrija házából, és gondolatai ismét Magdalénához kalandoztak, nehéznek érezte a spárgatalpú cipő a lábán. Amikor lehajolt, és megérintette, azt tapasztalta, hogy átnedvesedett, jóformán átázott, és hűti a talpát.