Boško Krstić: Vízöntő

27.

Senki sem tudta, hogy Irena pontosan mikor tűnt el. Amikor az építész meglátogatta, a tóparti házat zárva találta. E rendhagyó körülmény miatti aggodalombában felkereste a lány rokonait. Azok barátságtalanul közölték, nem tudják, mi van vele, és szemére vetették, hogy ő az, akinek erről többet kellene tudnia. Irenát nem keresték sem a biztonsági hivatalból, sem a munkahelyéről. Néhány nap múlva a helyi újságban megjelent egy felhívás a fényképével, hogy aki tud róla, jelentkezzen a megadott telefonszámon. A felhívást a biztonsági hivatal írta alá.

A szeretett nő eltűnésének borzalmas tényét csak lassan tudta felfogni az építész. Ahogy a napok múltak, egyre erősödött benne, rá kellett döbbennie a szörnyű igazságra, hogy valahol, nem tudni hol, az ő ügyében folytatott nyomozás befejeződött, az ítéletet kimondták és a büntetést már végre is hajtották. Az eltűnt és reményeik szerint egyszer majd visszatérő vizek, folyók és tavak bejelölésének bűnéért Irena fizetett az életével, s az építész pedig csak ezután fog bűnhődni a szeretett nő után érzett fájdalommal és állandó lelkiismeret-furdalással.