Boško Krstić: Vízöntő

28.

Jan később is sűrűn látta az idegent: találkozott vele az utcán, vagy megpillantotta türelmesen toporogni a vízre várók sorában. Kerülte a hosszabb társalgást, odébbállt pár erőltetett és ügyefogyott mondat után. Később valahogyan sűrűsödni látszottak találkozásaik, de ezt ő úgy magyarázta, nyilván csak látszat, amelyet a vele való társalgások kellemetlen volta kelt. Annak ellenére, hogy a tőle hallott történetet egyre inkább csak a furcsa ember elmeszüleményének tartotta, zavarta, hogy nem tisztázta le teljesen magában, és hogy a velőtrázó üvöltés említése azóta is foglalkoztatta. Kilincselt a hivatalban, mindenféle irodákban, remélve, hogy valamiképpen mégis kieszközölheti a kávéház építési engedélyét. De, habár volt valamiféle adminisztratív rend és rendszer abban, ahogy egyik hivatalnoktól a másikhoz küldözgették, belátta, hogy ez az egész csak játék, hogy a kávéház tervét valaki visszavonhatatlanul elvetette, és hogy mindazok az emberek, akikkel tárgyal, csak a látszatot kívánják fenntartani, miközben maguk is részei a labirintusnak, amelynek folyosóin elveszve és elutasítva - mint ő maga is - százszám bolyonganak. Andrija állapota egyre rosszabbodott, a főépítész pedig annyit ivott, hogy Jan Roman úgy érezte, hogy a tőle jövő bíztatás, hogy még most sincs semmi veszve, az utolsó hazugság csak a sorban, amivel bennük és önmagában is élteti a hátralévő életének még némi méltóságot és értelmet adó reményt.

Jan akkor is az idegenbe botlott, amikor kedveszegetten - mert kávéháza elé két fajtája miatt a város fásítási tervébe nem illő facsemete elültetésére sem kapott engedélyt - kilépett a városi tanács épületéből. Keresve se találhatott volna ennél alkalmatlanabb időpontot a beszélgetésre, most mégis különösen kitartó volt az idegen, látszott, ezúttal tántoríthatatlan. Az üdvözlés után, amikor Jan erőltetett sietséggel éppen az ellenkező irányba indult, megragadta a karját, és így szólt:

- Megértem, hogy nem szeretné, hogy zavarjuk beteg barátját, de nem mondtam el még mindent önnek, azt sem, hogy miért rendkívül fontos nekem a vele való beszélgetés.

Jan tudta, hogy a téma még jobban felizgatja, jobban, mint az első alkalommal, és zavarta annak tudata, hogy tulajdonképpen nem tud ellenállni és nem eléggé határozott, hogy egyszer s mindenkorra lerázza ezt az embert; mégis inkább illedelmesen próbált megszabadulni tőle:

- Nem fontos, most igazán nem fontos, hogy mit nem mondott el nekem. Nem akarom, hogy az ön történetével kínozzuk, és ebben most biztosabb vagyok, mint amikor először beszélgettünk.

- Ezt mindenképpen el kell mondanom!

- Bizonyos abban - veselkedett neki Jan, hogy még egyszer megfogalmazza kételyeit -, hogy az a történet, amit nekem elmesélt, valóban hiteles, hogy csakugyan úgy történt minden, ahogyan felidézte? Hiszen még gyerek volt, talán csak álmodta, talán valakitől hallotta, talán csak mese az egész, a gyermeki képzelet szüleménye.

- Sokat töprengtem már ezen is: mindig úgy gondolunk a gyerekkorra és gyermekkori lényünkre, mint a későbbi, a komoly élet egy naiv, lényegtelen epizódjára. Megkíséreljük, éppen úgy, ahogyan az ön iménti szavaiból is kiviláglik, hogy komolyabbak és fontosabbak legyünk, mint voltunk tegnap, a bennünk élő gyermek fölé akarjuk helyezni magunkat, uralkodni akarunk rajta. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű! A gyermekkor, a magáé meg az enyém is, valójában egy másik élet volt, amelyet másként és másmilyen emberként éltünk meg, mert más volt a világ, és mások voltak az emberek is körülöttünk. Látszólag csak egy életet élünk, ami viszont valójában millió élet, millió különböző világban és millió különböző időben. Mintha életünk minden pillanata egy-egy elkülönült élet lenne, mert soha többé nem élhetjük meg ugyanúgy. Sokszor csak későn értjük meg, hogy nem uralhatjuk gyermekkorunkat, hanem éppen fordítva: az a bennünk még ma is élő valamikori gyerek irányítja ma is cselekedeteinket, és határozza meg azt, amivé lettünk és azt is, amivé leszünk.

Jan meghökkent, de érezte, hogy lassan visszacsúszik a régi illatok világába, érezte a szelet, hogy kicsit megborzong a hidegtől, érezte, hogyan ragadja el az idegen szavainak forgószele. Elfordította tekintetét az arcról, szeretett volna fölocsúdni és továbbindulni, közben pillantása elkalandozott a tömegben, az emberek között. És egyszerre kővé dermedt: a járókelők között egy kölyköt pillantott meg, aki kezét rövidnadrágja zsebébe dugva, kérdőn és kissé gúnyosan nézett vissza rá. Jan felismerte önmagát egyetlen gyerekkori fényképéről. Még egy-kétszer megjelent előtte ez kép, majd eltakarták a járókelők. Az idegen pedig folytatta:

- Igen, a gyerekkor életünk legtehetségesebb időszaka, az időszak, amikor minden lehetőségünk megvan arra, hogy megtudjunk valamit erről a világról, még mielőtt elhitetnék velünk, hogy semmi esélyünk. Azt hisszük, hogy majd kitárul előttünk az idő, hogy haladunk a jövő felé, pedig valójában a múltba, elmúlt időkbe, letűnt világokba utazunk. Egyedül a gyermekkor ismeri a jövőt, a gyermekkor országa a kedves és szabad, a végérvényesen szabad. Szabad, mert benne már minden megtörtént, és változtatni már semmin sem lehet. Én sem azért vagyok itt, mert valaki hívott, ahogy a hitelesség kedvéért első beszélgetésünk alkalmával mondtam, azért vagyok itt, mert a bennem élő gyermek ezt parancsolta.

Jan Roman azt érezte, amit első alkalommal is, hogy az idegent hallgatva akarata és ellenállása lassan megtörik, és ismét eszébe jutott a velőtrázó üvöltés legendája, s egyszeriben rádöbbent, hiába próbálja elnyomni magába, meg elfelejteni, sokkal hihetőbbnek és valószerűbbnek érezi, mint első alkalommal. A lába gyökeret vert, szemét az idegenre szegezve, kíváncsian és szorongva várta, mit fog hallani.

- Amikor az a hatalmas gödröt, azt a víznyelőt nagy nehezen betemették és lefedték azzal a súlyos sírkővel, a fölé emelt apró házba beköltözött egy őr. Valószínűleg csak őt avatták be a történtekbe; valami külön alapból kapott fizetést, és megparancsolták neki, hogy küldetéséről csak egyetlen embernek beszéljen, annak, aki követni fogja majd ezen a poszton, másnak senkinek. Nem tudom bizonyosan, hogy az őrök hányadik nemzedéke ez a mostani, azt sem, hogy az első őr leszármazottja-e a mostani, de meg vagyok róla győződve, hogy az ön barátja ismeri a titkot. Mert ő most az őr.

Jannak egyszeriben megvilágosodtak a gondolatai, és megértett minden célzást, rejtélyt, megválaszolatlan kérdést, amelyek a levegőben lebegtek, míg Andrijával az udvaron ültek és nézték a fehéren csillogó galambrajt a magasban. És most már tudta, hogy az ismeretlen férfiak látogatása is Andrija titkos küldetésével volt kapcsolatban.

*

Jan a tűző nap kiégette Felső utcából befordult Andrija udvarába. A galambok szomjasan kapkodták a levegőt. Jan megállt, hogy vizet töltsön az üres edényekbe, de tudta, hogy ezzel valójában csak a kis házba való belépést szeretné elodázni. Amikor végül szorongva kinyitotta a ház egyetlen szobájának ajtaját, a nedvességtől hűvös levegő és a doh szaga csapta meg! Ahogy lelépett arra a magányos, magas lépcsőfokra, sötétséghez még nem szokott szeme valamiféle csillogást észlelt a padlón. Megállt, és döbbenten látta, hogy Andrija szobáját elöntötte a víz.

És miután szeme hozzászokott a padlón visszatükröződő, a szemközti kis ablakon beáradó, vakító fényhez, meglátta Andriját az elárasztott ágyon. Úgy tetszett, mintha háton, közvetlenül a víz felszínén úszna, lebegne szokatlan nyugalommal, hajózna saját szobájában. Körülötte üres üvegek úszkáltak. Habár sóhajtás ütötte meg a fülét, a tudata mélyén rejtőző, most hirtelen működésbe lépő ismeretlen érzék megérttette vele: Andrija halott. Az üres üvegek mintha Andrija titkos üzenetei lettek volna, amiket az utolsó pillanataiban küldött szét, egyet talán neki, Jannak is címzett, de azok nem találták a nyílt tengerbe, a folyóba torkolló csatornát, nem tudtak kijutni az alacsony, zárt, kicsi szobából. Andrija egyik keze félig a vízbe merülve lebegett. A sóhajtás, vagyis az a hang, amit Jan a múltkor Andrija sóhajának vélt, a víz mélyből feltörő hangja volt. A friss víz félremosta a szőnyeget Andrija ágya elől, és Jan megpillanthatta a nehéz kőlapot, ami körül, a repedésekből bugyogott a víz. Valami nagy sírról származhatott, még az elhunytak bevésett neve is sejlett rajta, de a legtisztábban a nagy virágokkal, minden bizonnyal krizantémokkal, a temetők virágaival teletömött váza rajzát tudta kivenni.

Jan mindent megértett: Andrija halálának és életének titkát. Megértette, neki miért volt mindig vize, és miért volt olyan nyugodt, amikor kitervelték, hogy a kávéházban majd ingyen mérik. Az ő kis háza alatt sosem száradt ki a kút. És az a kép a krizantémokkal a síremléken? Erre a képre gondolhatott, amikor először említették a Vízöntő nevet?

Andrija volt az őr!

Jan belelépett a vízbe, és megindult halott barátja felé. A víz hullámzani és csillogni kezdett a szobában. Jan az ágy szélére ült, maga is derékig vízbe merült, megfogta Andrija holtan lebegő kezét, a mellkasára tette, és Andrija üres tekintetének irányát követve kinézett az utcára, a Mlaka folyó régi medrére. Cipője megtelt langyos vízzel, öltönye elázott, és arra gondolt, de jó lenne teljesen megmerülni a szoba közepén, a mélyből feltörő kis tóban - és keserves zokogásba kezdett.

Amikor hosszú idő után kiment az utcára, Jan észrevette, hogy Andrija szobájából, az ablakpárkányon kicsordulva, folyik ki a víz, eláztatja az utat, és tölteni kezdi a Mlaka régi medrét. Az alacsony kis ház két apró, de mély ablakából sugárban folyt a víz, mintha az a két ablak a ház két síró szeme volna.

Csorgott róla a víz. Körülötte minden száraz volt, rettenetesen száraz, ő pedig vizes és nagyon gyenge. A ház előtt szótlanul az idegen állt. Most nem kérdezett semmit. Jan Roman elment mellette, és végre biztosan tudta, hogy soha többé nem kell végighallgatnia az öreg meséit.