Boško Krstić: Vízöntő

29.

A víz mindent megváltoztatott. A városban a doh, a vízben rothadásnak indult régi, száraz szemét, az elhanyagolt csatornák, a döglött patkányok tetemeinek szaga terjengett. Mintha valami túlvilági erő nyomta volna kifelé a mélyből, nem véve figyelembe mélyedést és magaslatot, a repedéseken és a pórusokon át okádta ki magából a föld a vizet, ezért aztán a feltörő áradatot megzabolázni, vagy csatornákba terelni egyszerűen lehetetlen volt. Feltört mindenünnen, és csorgott mindenütt, valóságos vízi káosz támadt. Bugyogott föl a megtelt pincékből, az évek óta száradó és porhanyóssá vált falak, mint a szivacs szívták magukba a vizet, ami kapillárisaikon át felhúzódott egészen a tetőkig. A falakon kiütközött a salétrom sója, átnedvesedtek a bútorok, púpos lett a parkett és a padló, az öregek rég elfelejtett reumája kiújult. A gyerekek felügyelet híján órákig játszottak a vízben, és mivel korábban nem szokhattak hozzá a nedvességhez, meghűltek gyorsan. A víz utat tört magának a föld mélyéből, és zavarosan meg piszkosan tört a felszínre. Fertőzöttek lettek a kutak, járványok törtek ki, hasfájás gyötörte az embereket, sömör és kelések jelentek meg a bőrön. A temetőket is elárasztotta a víz, és csakhamar különféle mendemondák keltek szárnyra arról, hogy föld alatti csatornákon úszkálnak a koporsók, helyet cserélnek a sírokban, és hogy már senki se lehet biztos abban, melyik halott, hol található. Tény viszont, hogy magas talajvízszint miatt megtiltották a városban a temetéseket, és a halottakat a dombokon létesült falusi sírkertekben hantolták el.

Az embereknek majd eszét vette az öröm: az arcukra kenték a sarat, megnedvesítették ajkukat a piszkos vízzel. Mosták a poros házakat, locsolták az udvarokat, régi virág- és fűmagokat kerestek elő, és elszórták őket, fát ültettek és lesték az első levél megjelentét.

A kezdeti örömöt mind jobban megkeserítette a sok gond és baj. Mivel a régen betemetett csatornák és a meglévő vízereszek nem tudták a megáradt patakokat befogadni, a víz elárasztotta az utcákat, és kárt tett a házakban. Az emberek gátakat emeltek a telkük körül, remélve, hogy így a maguk problémáját megoldódják, és kárörvendve gondoltak arra, hogy a város alacsonyabban fekvő részein még nagyobb a baj. De nem értek el semmit: a töltés mindkét oldalán felbuzgott a víz. Lassan pánik lett úrrá a városon. Férfiak, nők, gyerekek mindenféle rend nélkül ásták az árkokat az utcákon, kötötték azokat össze, de a víz nem tartotta tiszteletben elképzeléseiket, és átszivárgott, utat tört magának ott, ahol a legkevésbé számítottak rá. Az égből is ömlött a rég elfeledett eső, lemosta a poros tetőket, elgörbítette az elhanyagolt és eltömődött ereszeket, megnyíltak az ég csatornái, a kétségbeesett emberek pedig bőrükön érezve a természet erőinek rettenetes hatalmát, fulladoztak az áradatban. Lemondott csakhamar a városi tanács, az új, ideiglenes vezetés azonban nehezen találta föl magát ebben a katasztrófahelyzetben.

Aztán csak eszükbe jutott, hogy tervszerű cselekvésre van szükség, és a vízfolyások, árkok és szennyvízcsatornák helyét őrző régi térképeket kezdték felemlegetni, segítségükkel talán megkereshetnék az áradat régi medrét. De a nyomukba se jutottak! A városfejlesztési hivatal élére új igazgatót neveztek ki, és egyszeriben előkerültek az Irena Vodniktól elkobzott régi mappák. Sokszorosították őket, és juttatak belőlük minden városnegyedbe. Az Ó utcába két hatalmas kotrógépet hoztak, és hozzáláttak az egykori folyómedret feltöltő föld és a szemét rétegenkénti kikotrásához. A biztonsági hivatal rendkívüli állapotot hirdetett ki, a városi tanács pedig kötelező közmunkát rendelt el; az utcák megteltek munkásokkal, a régi térképek alapján tájékozódva árkokat ástak, megfékezték az áradást, és a város lassanként visszakapta hamisítatlan régi arcát. A piszkos és zavaros víz után tisztább tört elő; és ahogy a patakok a feléledt forrásoktól megtalálták az utat újra kiásott, régi medrükbe, úgy húzódott vissza a víz a pincékből is, a kitisztított kutak mélysége pedig egyazon szinten maradt; újra működtek a szabaddá tett szennyvízcsatornák; elkülönült a tiszta víz a piszkostól és lassanként megnyugodott a város, megszabadult a szerencsétlenségtől és visszanyerte régi rendjét és egyensúlyát.

Nem kellett többé vízért sorba állni, és lassan minden megváltozott. Az emberek elfelejtett, régi mesterségek felé fordultak, a gyerekek új játékokat találtak ki, a színészek visszatértek a színházakba, a festők műtermeikbe és a kiállítótermekbe. A haragosok egy csapásra fátylat borítottak régi viszályaikra, új ürügyek és másféle viszályok ideje jött el. Mintha az emberek természete is megváltozott volna. Nyomtalanul eltűntek a viszálykeltők, az a néhány pedig, aki itt maradt, kivetkőzve önmagából témát váltott és hangnemet. Azzal, hogy a többség a tegnapról megfeledkezve az élet diktálta új kihívások felé fordult, lassan az ő gonosztetteik is feledésbe merültek.

Új és másféle emberek jelentek meg az utcákon, az üzletek és a kávéházak gazdát cseréltek. A város főutcája hivatalosan is újra a Mlakát magába foglaló Ó utca lett. A folyópartokat helyrehozták, szép kis hidakkal kötötték össze, és a város visszanyerte régi jellegét: a szélrózsa összes útja az Ó utca és a Mlaka felé vezetett. Itt sétáltak a legtöbben, és ismét itt nyíltak a legszebb üzletek. Az a főutca, amit a városfejlesztési hivatal kényszeríttet a polgárokat, de valójában igazán szép soha nem volt, most még inkább elcsúfult, elnéptelenedett és a város szégyenfoltja maradt: a régi, a leváltott városvezetés túlkapásaira, és a polgárok mulyaságára figyelmeztetett.

És láss csodát: ahogy a Mlaka utat tört régi, elfeledett medrében, és összegyűjtötte a feltámadt patakok vizét, beleömlött a tavakba, majd továbbfolyt, és nagy folyóvá duzzadva hömpölygött a tenger felé, úgy változtak meg a partja mentén az emberek, a falvak és a városok, felújították az utakat, az emberekbe visszatért az utazási kedv, vágyakoztak barátaik és rokonaik társaságára, működni kezdett a posta, gyakoribbá váltak a levélváltások, a látogatások. Az emberek újra szót értettek egymással, és ledöntötték a láthatatlan falakat, amelyek, ki tudja, mi okból, évekig közöttük magasodtak.

*

Az erős vágy, hogy megváltoztassa az életét, hogy kávéházat építsen a maga és övéi boldogulására, lassanként kihunyt Jan Romanban. Andrija meghalt, a főépítész csak bolyongott a tó körül az eltűnt Irenát keresve, Magdalénával pedig többé nem találkozott, nem is tudta, hol lehet, így az iránta érzett szerelem kihűlt, nyomasztó álomként süllyedt tudata legmélyére, zárult be agya legrejtettebb kamrájába. A víz megáradt és sok örömet hozott az embereknek, a város visszanyerte valódi természetét és rendjét, de Jannal semmi szép, sőt egyáltalán, semmi más sem történt, teljesen a múlt kötötte le; bizonyos régi események keltek új életre előtte, ezeket játszotta mindig újra le, minden alkalommal másként, folyamatosan módosítva, más-más végkifejlettel. Ködfoltként kavarogtak, felbukkantak, majd újra eltűntek a régi érintések, illatok és érzések. Csak persze sokkal fakóbban, mind valótlanabbul és halványabban, szenvedély és lüktetés nélkül. Jan Roman élete zátonyra futott. A barátaival közösen dédelgetett nagy álom, a minden addigit felülmúló kávéház terve teljes kudarcba fulladt.

- Talán már nem is fontos - gondolta. - Ennek csak az aszály kellős közepén volt értelme, amikor minden szem, minden ablak az ellenkező, a téves irányba fordult. Akkor lett volna fontos olyan kávéházat nyitni, amely a folyóra néz, arra a folyóra, amiben csak mi hittünk. De most?

A világ egy idő múlva újra a megszokott lett: minden a helyére került, kialakult az új rend, s így lesz ez egészen addig, amíg valami aránytalanul el nem hatalmasodik megint, el nem ront és rossz irányba nem fordít mindent. Most, amikor mindenki új út előtt állt, és amikor új életek előtt nyílt tér, Jant eltöltötte az a meggyőződés, hogy előtte már nincsen járható pálya. Vagy ha van is, ő képtelen immár az utazásra. A kezéből elszállt a szelídség és gyöngédség, amellyel Magdalénát érintette, és Magdalénának is nyoma veszett, ahogyan nincs Andrija, és nincs kávéház sem. Lesz kút elég, színültig vízzel, lesznek szép kávéházak, érzéki nők, amilyen Magdaléna volt, de ő ezeket már nem tudja elfogadni, megérinteni, de megélni és szeretni sem. Lesz minden, de ő már most sincs.

*

Andrija halála óta kerülte azt az utcát, azt a kis házat és a telket, amelyen a kávéházat szerették volna felemelni. A telek alsó végén, ahol utoljára barátja halála napján járt, most folyó hömpölygött, két partján csak a járdák maradtak szárazon. Az erre néző, valamikor elhagyatott kertek és udvarok most rendezettek voltak, felújították a kerítéseket, és a fenn sorakozó házak most mintha a folyó felé fordultak volna. Hosszú ideig csak a környező utcákat járta céltalanul, ugyanis amióta a kávéház terve a puszta utópiával és a boldogtalansággal lett egyenlő, az ismerősök különös gyönyörűséggel kérdeztek rá a dolgok állására, s okoztak ezzel nagy fájdalmat neki; de egy magányos éjszakán Jan Roman reszketve, és enyhíthetetlen bánatot érezve végigment mégis a Felső utcán. A keskeny kijáratot, és az életük megváltoztatásához megragadni vágyott esélyt - durva deszkákkal beszögezve találta. Semmit sem láthatott mögötte. Jan még mindig fájdalommal emlékezett Andrija lenn, a régi házikóban, annak kis szobájában úszkáló holttestére, amelynek sehogy sem sikerült kiúsznia a folyóra, s elhajózzon rajta messzire, oda, ahová szeretett volna.

De ez a látogatás Andrija házához mintha felszabadította volna Jant a félelmei alól, s így napközben is odamerészkedett. Egy alkalommal mintha hangokat hallott volna a kerítés mögül, és később csakugyan kopácsolás zajára lett figyelmes. Amikor pedig legközelebb a deszkakerítés előtt, a járda mellett meglátott két gondosan elültetett kis fát, már tudta, hogy valami történik a telken. Megborzongott és felpezsdült a vére, amikor rájött, hogy a két facsemete éppen abból a fajtából való, amelyet ő szeretett volna a kávéház elé ültetni, és amit nem engedélyezte a városvédelmi hivatalt. Először megijedt, hogy csak képzelődik, de amikor megérintette a fiatal törzset és meggyőződött valódiságáról, csak erősebb lett a fejében lidércnyomás, még jobban összekeveredtek gondolatai az érzéseivel, az álom és a valóság.

Megint kerülni kezdte azt a helyet, bár volt valami, ami ellenállhatatlanul vonzotta. A Felső utca felől nem lehetett látni semmit - csak kalapálás és beszédfoszlányok hallatszottak. Átment ezért az egyik kis hídon, és a Mlaka túlsó partján, egy srégen lefelé ereszkedő kis utcán, éppen átellenben Andrija telkével, ereszkedni kezdett a folyópart felé. Lassú léptekkel haladt a kanyargós kis utcában, egyenként tárultak fel előtte a házak homlokzatai, benne pedig egyre nőtt a kíváncsiság: mi fogadja, ha teljes egészében elé tárul a túlsó part és az Andrija házára nyíló kilátás.

Amikor felgyorsítva lépteit kikerült az utolsó kanyarulat takarásából, mintha függöny gördült volna fel, elétárult a túlsó part képe, amelyet az idegszálak a szeméből az agyába továbbították, s egyszeriben összekapcsolódott a látvány a tudattal, Jan Roman pedig kővé dermedt a folyóra kifutó utca közepén: vele szemben, a másik oldalon fehéren pompázott a gyönyörű Vízöntő Kávéház.

Saját álmát látta viszont!

A gerincén zsibbadás futott végig, tudatából mintha kitörlődtek volna az elhárító mechanizmusok, amelyek segítségünkre vannak abban, hogy nyilvánosan sírva ne fakadjunk, vagy féktelen nevetésbe ne kezdjünk, hogy ne adjuk szeretetünk vagy gyűlöletünk jelét az utcán akkor se, ha azt ellentmondást nem tűrő elemi erővel követeli tőlünk agysejtjeink valamelyike. Abba az egyetlen pillanatba belezsúfolódott egész élete, összes gondolata, emléke, amit csak észlelt és érzett addig. Abban a teljesen felszabadult pillanatban, amilyen az ember életében talán csak egyetlen adódik, megértette önmagát, a sorsát, az észrevétlen magányos életet a számtalan idegen élet között, az életet - a maga jelentéktelenségében a világhoz képest, a semmiséget, ami nekünk mérhetetlenül sokat jelent.

*

A Vízöntő Kávéház vízesésként zuhogott végig Andrija udvarán és képpé merevült legalul. A tarka teraszok, a sötétzöld kerámialapok, az ablakok, amelyek tágra nyílt szemekként néztek a napfénytől csillogó Mlakára, hajtották a gyönyörű patakot, s szájazták be kifogyhatatlan forrását a folyóba. A kiszögelléseket csakhamar indák futották be, és szemlátomást leheltek életet a főépítész tervébe.

A felső utca valamennyi épülete a túlsó oldalra nézett, csak a Vízöntő Kávéház fordult a folyó felé, akár egy engedetlen katona, aki háttal áll a sorban a parancsnokra meredő, utasításra leső bajtársak között, egyedül ő figyel csak az ellenkező irányba, és látja mindazt, amit a sorban rajta kívül más senki sem.

Nemsokára mesterek jöttek, és hamarjában lebontották a Felső utcára néző durva deszkatakarást, majd fölszereltek egy szemmel láthatóan hosszú ideig, nagy gonddal készült, csodaszép kaput. A városnak ebben a részében található régi kapukra hasonlított, ám egy kecses nőalakot ábrázoló, sokszínű vitrázs tette különlegessé. A lányt már az első lelkes látogatók felismerni vélték. Egyik kezében régi térképre emlékeztető tekercset, a másikban pedig vastag sugárban vizet öntő korsót tartott. Ha pedig kinyílott korsót tartó kezével az ajtószárny, különös játék kezdődött: úgy tetszett, a vízsugár a bejárat sötétzöld kerámialapjaira zúdul, és végigfolyik Andrija egykori telkén, alá, a Mlaka felé. A lemenő nap átsütött a vitrázs sokszínű üvegén, és a kép szinte világított, az egész utcát, az egész várost beragyogta a kedves, mosolygó arc. A szeme volt a legkülönösebb: kékje úgy sötétlett, mint a víz mélysége, és bár az arcához képest a méretét eltúlozták, ez nem tűnt föl azoknak, akik órákon át nézték, és akiket lenyűgözött az alak szépsége. A szemét megformázója olyanra festette, amilyen a Szűzanya szeme is a templomokban, ezért aztán mindenki úgy érezte, hogy a szép lány őt nézi, és őt követi a tekintetével, ha elhalad előtte, egészen addig, amíg a látóteréből ki nem kerül. Sőt, tovább is, mintha még sokáig nézne utána. Gyöngéd pillantásával kísért mindenkit a szépség, miközben végtelen sugárban öntötte a vizet a tegnap még szomjazó embereknek. A kép fölött a Vízöntő Kávéház felirata állt.

Ezzel Jan Roman megismerte a harmadik Vízöntő-képet is, azt, amelyik az építész szemei előtt jelent meg, amikor először említették álmaik kávéházának nevét, és ő azonnal le is rajzolta.

Meglehetősen szokatlanul hatott az Andrija telkének felső részét, s a két szomszédos épület közötti teret teljes szélességben kitöltő ajtó: mintha az utca minden házának kapuja lett volna, kapu egy másik rendbe, egy másik világba, másik időbe, és egy másik, egy másféle életbe. A járókelők kíváncsian várták, hogy az ismeretlen házigazda kitárja különös ajtaját, és akkor az ajtón keresztül odalenn a Mlaka látszott, az öreg fűzfa Andrija kis háza mellett és a sárga templom a távolban. Teljesen a talajhoz tapadva, szinte a földön kúszva közelítve meg a folyót, átengedve teraszain és árkádjain a kapu felől nyíló kilátást, minden ablakával a másik irányba fordulva terült el a lankán a Vízöntő Kávéház. Azt beszélték, hogy belül márvány asztalkákkal, tonettszékekkel, metszett tükrökkel van berendezve, hogy a bútorokat, az edényeket, a szőnyegeket és szalvétákat ugyanaz a különös virágmotívum díszíti, és valamennyit a város legjobb mesterei készítették.

A lépcsőzetes épület alsó részében egy nagyobb terasz a Mlaka fölé is kinyúlt. Teljesen eltakarta Andrija régi kis házát, de az emberek a folyó túloldaláról látták, hogy ismeretlen új lakója van. Senki sem tudta, mikor érkezett oda, és hogy mit csinál ott.

Andrija galambjai ide többé nem szálltak le. Egy elhagyatott ház romos padlására költöztek át. A vezérgalamb egyedül röptette a raját, amely idővel mégis szétszóródott, mert a bizonytalan társak átpártoltak más rajokba. És amikor a leghűségesebbekkel fölrepült a vezérgalamb, Andrija egykori telkén piros és fehér foltokat látott a füvön, szétszórt rajzokat - cserepek lehettek-e, fehér falak, vagy kerámialapokkal borított teraszok vajon? Nem értette, mi az. Nem érzett semmi nosztalgiát a régi padlás után, nem bánkódott Andrija miatt sem. Egyébként is, vizet mindenfelé találhatott. Amit látott, számára csak egy kép volt, egy újabb kép a sorból.