Boško Krstić: Vízöntő

30.

Farkas Péter, aki kubikosként kezdte, majd az agyagmegmunkálás mestere lett a pécsi Zsolnay kerámiagyárban, letöltve teljes munkaidejét egészen összeaszott kézzel érte meg rendes nyugdíjaztatását. Előbb az agyag nedvessége oldotta és vonta ki a bőre alól a természetes nedvet, majd pedig az agyagbányában eltöltött munkaévek szárították ki végképp a kezét, tették cserepessé regenerálódásra már nem képes bőrét. Utána még fáradságosabb munka várt a kezére: azzal gyúrta a nedves agyagot, és nemsokára ő lett az agyag-előkészítés egyik legjobb mestere. A deformálódott kézfeje csontocskáit összefogó ínszalagok elgyöngültek, a porcok elvékonyodtak, néhol szinte csontig koptak. Farkas Péter kezében a fájdalom mindennapossá, megszokottá vált, a munka, az agyaggyúrás pedig - az életet és a sorsot jelentő mindennapos szenvedéssé. A fájdalom élete része lett.

Hogy a föld gyúrása a végéhez közeledik, és hogy a nagy rög éppen olyan puha és formálható, amilyennek lennie kell, Farkas Péter, a jó szakember, a kezében érzett fájdalomból tudta. A folyamat elindítása, a száraz agyag benedvesítése volt a legfájdalmasabb. A föld nehezen engedett a kéznek, ellenállt, összecsomósodott, soká nem akarta a vizet magába fogadni, de idővel a láthatatlan atomok mégis átengedték, beitták a nedvet, és megváltoztatva önnön szerkezetüket és természetüket, lágyulni, engedni kezdtek. Péter kezének mérséklődő fájdalma az elérni kívánt cél közeledtét, teljes megenyhülése pedig a munka végének elérkeztét jelezte. Úgy tetszett, mintha a formátlan és szívós földdarabot gyúrással, nedves keze simogatásával előbb csak megszelidítené, hogy aztán meglepetésképp egy váratlan mozdulattal a hátára fordítsa, és tenyerével, keze élével meg öklével erősen ütlegelve kényszerítse megadásra. Nyújtotta, majd újra összegyúrta; alaktalanná zúzta, majd gyöngéden újra összegömbölyítette, örült egyre tésztaszerűbb puhaságának, különös, megismételhetetlen alakúra formázta, nem is sejtve előre, milyen formát adnak majd neki mások, és az a rög mivé lesz, miután a pécsi Zsolnay gyár kemencéiben hatalmas hőfokon kiégetik.

Farkas kezének elhalt, vastag hámrétege a szárazságtól és a keménységtől gyakorta kirepedezett. A mély, fájó repedésekből szivárgott a vér, szétfolyt a sárga földön. Rövid időre, éjjel, amikor nem dolgozott, megszáradt a bőre, feszes lett, szűk a megdagadt reumás csontoknak, a fájdalom pedig reggelig folyamatosan erősödött. Keze akkor már szinte sóvárogta a nedvességet, az újabb agyagrögöt, hogy rövid időre újra helyreálljon benne az egyensúly szárazság és nedvesség között, a következő fájdalomig. A kiszáradás okozta fájdalom, és a nedvesség kiváltotta kín állandó váltakozása Farkas Péter életének ördögi körét jelentette.

És habár nem érzett se örömet, se bánatot, Farkas Péter izgalommal várta a gyár dísztermében tartandó ünnepséget, a maga és tíz társa ünnepélyesen búcsúztatóját. Izgatott volt, mert nem szokott a nagy nyilvánossághoz, és főleg az olyan kivételes pillanatokhoz, amikor ő kerül a figyelem középpontjában. A ceremónia elhúzódott, majd az abc-sorrendből következően, a borítékolt végkielégítés és az alkalmi ajándék átvételére őt szólították elsőként az emelvényre. Távolról nem láthatta, mi az az asztalra állított kék tárgy, de miután lekezelt az igazgatóval, és ügyetlenül átvette egyik kezével a borítékot, másikkal az ajándékot, akkor látta csak, hogy egy kék váza, egy kis kék váza, kicsinyített mása annak hatalmas edénynek, amely a Zsolnay gyár udvarában áll, és a hatalmasra tátott szájú tengeristent ábrázolja, amely előtt sokszor megállt csodálkozva, néha meg is érintette, mert hihetetlennek tűnt, hogy égetett földből van, abból a földből, amit ő gyúr.

Az a váza embernél magasabb volt, és váza létére mégis szinte eleven! Kék ugyan, de semmihez sem hasonlítható kékségű! Emberarcú vízi szörny volt; talán a víz istene, vagy valami más, titokzatos és ismeretlen lény. A homlokán tavirózsa, a haja vízi növényekből, amelyek ázottan hullottak a fülére. Szemgolyója dülledten bámult valahova messze, kicsit jobbra, meg kicsit fölfelé, és a ráncok a szeme körül elárulták, hogy a vízi isten nem tudja mozgatni a fejét; kitágult orrlyukai szagok után kutattak, finom vízi fűvel borított szája pedig kiáltásra nyílt. Ezt a kék csodát mintha szüntelenül aláömlő víz borítaná. Nem közönséges jelenet, hanem valóságos dráma. Egy isten kéz és láb nélkül, váza, hatalmas nyílással, olyan óriási virágok számára, amilyenek nem is léteznek, óriási ürességgel magában, akkora fogantyúval, hogy azt senki sem képes átérni, és a vázát sem lehet megemelni. Védtelen szépség: kékség és kiáltás.

Farkas Péter most egy ilyen váza kicsinyített mását tartotta a jobb kezében, még ha nem is érzett semmit. Megvastagodott, sérült bőrében nem maradtak érző sejtek, hogy továbbítsák az agyáig ezt az érzést. Így, habár hatalmas kezében ott tartotta a váza sima kék testét, és a hideg kerámia hozzáért az elhalt bőrhöz, Farkas Péter ezt nem érezhette. Rádöbbent, hogy a keze, amivel a sok tonna földet meggyúrta, azt a földet már nem érzékeli. Zavartan nézte a tenger istenének kitátott száját, és gondolatai elkalandoztak a Zsolnay gyár díszterméből.

*

Döbbenten állt a tenger istenét ábrázoló kék váza előtt, ugyanilyen állott a gyár udvarában is, azonban ez szülővárosától, Pécstől távol, egy szép kis fürdőhelyen történt, nagyon régen, egy hideg februári, háborús napon. Már jó ideje volt megkínzottan és kimerülten otthonától és családjától távol, és az a teljesen váratlan helyen felbukkanó kék váza fölébresztette benne a fájdalmas vágyakozást a pécsi agyagbányák, és a szülői ház egyszerű, nyugodt élete után. Azt a kék színt nézve biztos volt abban, hogy a váza csakis az ő szülővárosából származhat, mert más agyagfajtán nem ilyen árnyalatú a kék. Ha a bekevert szín teljesen azonos is, a kiégetés után mindegyik földfajtán más lesz az árnyalata. Ez a kék szín azonban pontosan olyan volt, mint az ott, Pécsett, a gyár udvarában álló megtévesztésig hasonló társán. Farkas Péter felsóhajtott, mintha egy szülői házból származó tárgyra bukkant volna.

Előző este, napok óta először, újra szobában aludt, egy furcsa, vert falú, nádtetős, eresztartó faoszlopokkal körbevett kis hotelben. Egy ismeretlen tiszttel került ide, egy orosszal, aki mellé tisztiszolgának rendelték közvetlenül a berukkolása után, ezért egyikük sem tudta eltitkolni, mennyire kínos, hogy így, ismeretlenül összekötötték őket a háborús körülmények. Csak a tisztnek kellett volna a szobában aludnia, neki pedig valahol odakinn, az eresz alatt, de felettese, miután körülnézett a szobába, behívta őt is, és megmutatta neki, hova feküdjön. Valójában teljesen mindegy volt, hova fekszik: matrac és ágynemű híján a tiszt is deszkára feküdt, belecsavarta magát katonaköpenyébe és lassan elaludt. Péter azzal a néhány deszkával, amit a kifosztott szobában talált, talán a másik ágy vagy egy asztal maradványai lehettek, begyújtott a bronzzal bevont kályhába. De saját testükkel is felmelegítették egy kicsit a levegőt, ezért a fagyos falak felülete hamarosan olvadni kezdett, lassan lefolyt róla a nedvesség, és új mintákat rajzolt a falra. A meleg kis szoba közelebb hozta egymáshoz a két embert: alattuk föld, körülöttük a falak is döngölt földből, és a mennyezet meghajlott gerendáin, a repedezett nádstukatúron keresztül is vastag földréteg sejlett, amit azért raktak föl, hogy védjen a hidegtől. Ez a vert falú kis szoba mindkettőjükben mélyről jövő, hazulról hozott emlékeket ébresztett. Háborús útjuk során először fűzte őket össze valami. Először az orosz mondott valamit Péternek félálomban, oroszul. Péter nem értette meg, de felelt rá valamit magyarul, valamit a szülőfölddel kapcsolatban, mert úgy érezte, hogy az orosz is csak ilyesmiről beszélhet. Tartott a további beszélgetéstől, de az orosz folytatta, így hát Péter is válaszolt. A két ismeretlen ember beszélgetett egymással, ha nem is értették egymás szavait, de abban a pillanatban, ott a földes kis szobában fontos volt számukra a beszélgetés. Ezt mindketten érezték. És ilyen rejtélyes módon értették meg egymást. Mintha mindkettőjüket megnyugtatta és lassan álomba ringatta volna a beszélgetés.

- Álmodok, a földbe temetve, fölöttem is, alattam is, minden oldalról föld vesz körül - gondolta Péter. - Mint a sírban, de jól érzem magam.

Mélyen aludt, de egész éjjel hallotta, vagy legalábbis azt álmodta, hogy az őrök kinn beszélgetnek, gallyakat törnek és tüzet raknak, hogy annál melegedjenek.

Pihenten, újjászületve ébredtek, megmosakodtak a mosdótálba öntött jeges vízben, felöltöztek és kiléptek a napsütéses, februári reggelbe. A nádas előtt napsütötten csillogott a kék váza, a tenger istene, mintha kitátott szájjal nyelte volna a nap sugarait. Farkas Péter, az otthon emlékétől felzaklatva és megrendülten, némán nézte ezt a képet, bajtársa pedig kimeresztett szemmel, lépésről lépésre haladt a hatalmas kék váza felé. Mintha az a csodálatos tárgy őt is emlékeztette volna valamire. Lassan, dermedten közelített felé; Farkas Péter pedig meghökkenve hol a vázát, hol pedig a hipnotizált embert nézte. Amikor pedig az orosz odaért a váza elé, egy akaratlannak tűnő mozdulattal fölemelte a kezét, mintha nem is ő mozgatná, hanem valaki más, és egészen lassan, tétovázva és remegve közelítette a valaha látott legtisztább kékhez, majd végül rá is helyezte a ragyogó kerámiára.

Velőt rázó kiáltás hasított bele a csöndbe, másként visszhangzott az erdőben és másként szemben, a tó fölött. Farkas bajtársa rettenetes fájdalomtól eltorzult arccal, irtózatosat üvöltve ugrott hátra, eszeveszett dühében előrántotta a pisztolyát, és egészen közelről két golyót eresztett a kék vázába, a vízi isten szájába. Farkas Péternek úgy tűnt, hogy összeolvadt a két üvöltés: bajtársáé és a tengeri istené. A kék kerámián két seb maradt.

Az éjszaka őrködő katonák tüzet raktak, beledobálták a parazsat a nagy kék vázába, nekidőltek és melegedett. A tűz már régen kihunyt, nem füstölt, de a vázában izzó parázs reggelre felforrósította a kerámiát, amely kis híján letépte a bőrt a szerencsétlen tiszt tenyeréről és ujjairól.

*

Farkas Péter a díszterem emelvényén, kezében a kék vázával, mintha a két golyó nyomát kereste volna a tengeri isten szájában. És úgy érezte, már akkor kioltották, íme, most már végéhez közelítő életét. És az a régi esemény, amit a tudatalattiba kényszerített, most teljes egészében, kíméletlenül és fájón visszatért az emlékezetébe, és újra visszhangozni hallotta azt a rettenetes kiáltást a tó meg az erdő felett. És eszébe jutott a szerencsétlen, szétégett tenyerű orosz neve is - Innokentij Harlamovnak hívták.