Boško Krstić: Vízöntő

31.

A biztonsági hivatal Irenát hivatalosan is eltűntnek nyilvánította! Ezért nem kerülhetett sor hagyatéki tárgyalásra sem, hiába várta és sürgetette volna a rokonság: tó melletti kis házát nem örökölhette meg és nem adhatta el senki. Habár nehéz is lett volna túladni rajta: kezdetben ugyan egyes pénzsóvár rokonok még eljártak oda, takarítottak, rendben tartották a kis kertet, de idővel ők is elmaradoztak, és az épületet lassan belepték a kúszónövények. A ház előtt most ott hullámzott a tó, ezért a parti telkek és házak megszerzésére indult nagy törtetésben és lázas hajtásban, egyeseknek Irena háza is bizonyosan vonzó lett volna. De annak ellenére, hogy a lány sorsáról semmi megbízhatót nem lehetett tudni, esete beárnyékolta a kis házat, elkerülték, elhallgatták, elfelejtették, igyekeztek szóba sem hozni a lány eltűnését, mindenki csak a maga dolgával törődött. A szomszédok mindkét oldalról magas kerítést emeltek, gyorsan növő fákat ültettek, hogy teljesen eltakarják a szemük elől az elhagyatott kis házat; még a tó mellett vezető, egyébként egyenes út is minden ok nélkül a tó felé kanyarodott a kis háznál, elkerülve a lány elhagyatott otthonát. Irena házát és sorsát az emberek hallgatása övezte, örültek, hogy velük nem történt olyasmi. Valószínűleg így győzték le magukban a kínzó lelkiismeret-furdalást, amiért hagyták, hogy a szemük előtt tűnjön el a lány, akit mindannyian ismertek, és egyikük sem merte ezt hangosan kimondani sem, nemhogy még érdeklődjön is felőle.

A tó és a körülötte élő emberek élvezettel fedezték fel újra egykori életük mozaikdarabkáit: előhúzták és megjavították a régi, szétszáradt csónakokat, újakat építettek, felújították a házak tóra néző homlokzatát, a tó környékére visszaköltöztek a madarak, kihajtott a nád, békabrekegés hallatszott, és mivel gyorsan fejlődik a halivadék is, csapatostul érkeztek a horgászok. Minden újra a helyére került, a víz megállapodott egy szinten, a növények és az állatok összhangba hozták fejlődésüket és szaporodásukat, hogy ne zavarják, hanem inkább szolgálják egymást. Az öböl legszebb részén rendbe hozták a sétányokat és a virágágyásokat, zeneszó hallatszott, és kijöttek az emberek, visszatért az élet.

Mintha egyedül csak Irena kis háza emlékeztetett volna a múltra, a nagy szárazságra, arra a sok rosszra, ami eluralkodott az emberek életén, de azt egyre jobban benőtték a növények, a múltra pedig egyre kevesebben emlékeztek. Csak az építész, akit megalázó feltételekkel nyugdíjaztak, járt el a kis öbölbe, a ház elé, sokáig ült ott a fűben és bámulta a vizet. Azt beszélték, hogy belebolondult a lány iránt érzett szerelembe, és szerencsétlenségét csak tetézte, hogy kútba estek barátaival dédelgetett, a számukra utolsó esélyt jelentő kávéház tervei. Habár többen is szóltak neki, hogy felépült a kávéház, éppen azon a helyen áll, ahová ő tervezte, és éppen olyan, amilyennek ő elképzelte, de valóság és illúzió olyannyira összekeveredett már a fejében, hogy az építész nem is fogta föl, miről beszélnek.

Visszajött a víz, beigazolódott a hite, hogy a világ és az élet rendje visszatér minduntalan a világ és az élet természetből fakadó rendhez, de az építészt ez már nem tette boldoggá. Neki lett igaza, de ez a diadal jóformán semmit nem jelentett az Irena tragédiája, és a miatta érzett szenvedés árnyékában.

Valamiféle földi igazságtétel mindig utoléri a bűnösöket, a tébolyultakat és a tévelygőket, de a sors azoknak sem bocsát meg, akiknek valamiben igazuk volt, és sokszor az ő büntetésük is ugyanaz. E kiegyenlítés nélkül mintha nem volna lehetséges, hogy egymás mellett éljenek az emberek.

Lehet, hogy olykor a kitalált történetek fedik fel mindazt, amit ők olyannyira szerettek volna beismerni és kimondani, ha lett volna hozzá merszünk, s ha nem bízták volna a történtek tolmácsolását a valóság helyett a képzeletre: elterjedt hát egy legenda a lányról, aki minden éjjel a tóban fürdik, hajnalban pedig odamegy a kék vázához, hogy a tengeri isten golyóval megsebesített hideg száját kebleivel melengesse, és hogy a maga belső tüzét és égő fájdalmát a száj hidegével hűtse. És valóban: mintha elhalványultak volna a golyó ütötte sebek a kék vázán, már-már be is gyógyultak. Habár ez minden bizonnyal csak az embereknek tűnt így.

Az építésznek hamarosan akadt egy, a közeli házak egyikében lakó társa is a parton való hosszú üldögélések során. Senki sem tudta, mivel foglalkozott addig, de abban mindannyian bizonyosak voltak, hogy már nem folytatja azt, mert állandóan a tó körül bolyongott és az építésszel időzött, amikor az reggelenként megérkezett az öbölbe, Irena háza elé.

Csak hallgattak és nézték a vizet, mintha arra vártak volna, hogy felbukkanjon valaki, és megmentse őket a mindkettőjüket emésztő rettenetes kíntól.