Boško Krstić: Vízöntő

32.

Jant már csak egy dolgot akart: kézen fogni Magdalénát, és elmenni innen mielőbb, a meder vonalát, a folyó mind erősebb sodrát követve, valami ismeretlen helyre, el egészen a torkolatig, a nyugodt kanyarulatokig, ahol tiszta, sekély és meleg a víz. Elmenni, elhajózni!

A szárazság véget ért, a víz újból megáradt, de mintha elnyelte volna azokat, akik hittek abban, hogy egyszer majd újra megered, és hogy minden mást is visszatérít a régi kerékvágásba. Mintha csak őket nyelte volna el a víz, a hitetlenek iránt meg mintha közömbös és kegyes lett volna. De ezt nem a víz akarta így, nem az döntötte el: ez az emberek döntése volt, azoké, akiket a víz elragadott, mint a fuldoklókat, mert őket hitük, érzéseik és gondolataik különítették el a többitől. Amikor pedig a többség erre rájön, szűkebbre zárja a kört az áldozatok körül, hogy magát mentse, és belelöki őket a vízbe, mint saját ostobasága és kishitűsége nem kívánatos tanúit. Amikor pedig az örvény a választott áldozatokat elnyeli, és a víz fölöttük nyugalmas lesz ismét, mindannyian elfelejtik bűneiket és folytatják az életet, csendben és tiszta lelkiismerettel tekintve a jövő elé.

- Magdalénát hívják ide, Magdalénát - kiáltotta Jan a Fekete Macska vendéglő ajtajából, de senki sem hallotta meg a pohárköszöntők és a mulatozás közepette.

- Magdalénát! - jajdult fel.

Csak a két csaposlány fordult felé, és most érezte először, hogy rajtuk kívül valójában talán nincs is senkije, és hogy ez a két nő a legjobb és a legrosszabb abból, amivel ő rendelkezik. Mint az utolsó reményforráshoz, futott a pulthoz, és szinte tébolyodottan suttogta:

- Magdalénát!

A két nő elsírta magát.

A kávéházban egyszerre csend lett, mindenki felé fordult. Csak ez hallatszott: Magdalénát!

És amikor ez a kiáltás is elcsendesedett, egyetlen üres szóvá változott, és elveszítve értelmét az állandó ismételgetéstől lassanként az is elhalványult, az egyik nő halkan ezt mondta:

- Roman úr, de hiszen Magdaléna nincs itt, mert nem is létezik!

- Hogyhogy nem létezik, hát akkor ki az a nő, akit szeretek, és hol van ő most?

- Az a nő nem létezik! Más nőkkel volt, mindig másikkal, sok nővel. Magdaléna csak a maga képzeletében létezik. Jobb lesz, ha minél előbb beletörődik. Higgye el, velünk is éppen ez történt.

- Nem akarom, hogy az legyen a sorsom, mint a maguké!

A kezdeti izgalom elmúlt. A vendégek, akiket meglepett Roman betoppanása és kiáltozása, lassan újra lármázni kezdtek, és visszatértek saját történeteikhez, poharaikhoz és köszöntőikhez. Ez a légkör lassan Jan Romant is betemette szépen. Kilépett a mocskos kocsma elé, és majdnem belegázolt a megáradt patakba, amely ott csobogott az utca közepén, folyt a Mlaka felé.

- Először a szárazság, utána meg az áradás - gondolta Jan Roman. - Hát nincs a kettő között semmi?

Most már belátta: végül is mindannyian itt maradnak, megbocsátanak egymásnak és élik az életüket tovább, mert az élet rendje győzedelmeskedik, csak neki nem fog megbocsátani senki, mert ő sem tud megbocsátani senkinek. És ezért egyedül neki kell elmennie.

Jannak úgy tűnt, hogy ez a piszkos, homokon és elhagyott szennyvízcsatornákon keresztülfolyó víz nem más, mint a föld magzatvize, magzatvíz, aminek örvénye elnyeli felnőtt gyermekét, és visszahúzza a föld belsejébe, bármennyire is szeretne még élni. És végül, "csak ne tartson soká", ezt kívánja.

Kisütött az első napsugár, és lassan fölszárította a földet. De Jan Roman számára ez egyszerű paradoxonnak tűnt, amelyet a kiszámíthatatlan természet állított föl, a természet, amely nagy általánosságban saját gyermekeként óvja az embert, ám külön az egyénről nem gondoskodik, és rá figyelmet sem fordít.

Jan Roman megsejtette valahol mélyen maga alatt a tiszta, nyugodt és meleg vizet. Érezte, hogy süllyed, és merül lassan el a föld langyos tavában. Reszketett a láztól. Valaki megfogta a kezét. Magdaléna? De úgy érezte, hogy ez most nem olyan, mint korábban, amikor a szerelem még olyan tökéletesen összeolvasztotta érzékeiket, érzéseiket és gondolataikat. Szótlanul, némán fogták egymás kezét. Fájdalmuk révén érezték és értették meg egymást.

*

Háromezer méter magasságba emelte a vezérgalamb az új rajt. Odalenn az utcákon csillogtak a kanálisok, lakónegyedeket elválasztó szabályos, derékszögben elforgó folyóknak tetszettek, a széles Mlaka pedig összegyűjtötte vizüket, és hömpölyögve vitte a tó felé. A Fekete Macskához címzett kocsma előtt, a keskeny járdán rikító rongyokba öltözött koldusasszony fogta egy kétrét görnyedt, sáros férfi kezét. Egy elpiszkolódott, nevetséges fekete szmokingba öltözött hajléktalan, miután alaposan szemügyre vette a görnyedt férfi arcát, mintha meglepetten felismerte volna: levette bohóckabátját, és hogy ne vacogjon, betakarta vele. Két oldalról karon fogták, és hármasban, lassan, botorkálva elindultak vízfolyás iránt.

A vezérgalamb éles szemével látta odalenn a nagy változásokat, de fogalma sem volt róla, hogy jók-e azok vagy rosszak. Számára ez csupán a mindennapok szokványos képe volt. És közömbösen emelte fel a rajt egy újabb körre.