Boško Krstić: Vízöntő

4.

Jan pontosan emlékezett Andrijával való első találkozásának napjára, de olyan érzése volt mégis, sokkal régebbről ismerik egymást, vagy még pontosabban: nyilván már első találkozásuk előtt is tudni véltek egymás létezéséről, sőt, talán keresték is egymás barátságát. Roman egy gyönyörű késődélutánon, amint épp munkahelyére, a Fekete Macskába indult, az égen egy raj fehér, magasrepülő galambra lett figyelmes. Látott az égen más galambrajokat is, de ez lebegett a legmagasabban, és miközben a földön már alkonyodott, a szárnyak még meg-megvillantották a napfényt. Ez a raj körözött a legtovább, és ereszkedett le utolsóként a kifutóra. Jan úgy látta, mintha az Alsóvárosban szálltak volna le, de nem tudta pontosan meghatározni, hol: a galambok eltűntek a piros cserepek között, és mintha a föld nyelte volna őket el. Úgy tetszett neki, mintha e galambraj adta volna meg a jelet: valaki üzenetet küldött, hogy várja őt. Ahogy telt-múlt az idő, Jan egyre inkább megközelítette azt a helyet, ahol a galambrajnak a fárasztó repülés végeztével nyoma veszett, míg végül talált egy kaput, ami mögül turbékolást hallott. Különös kapu volt: nem lehetett eldönteni, hová vezet, mert a szomszédos házaknak volt saját bejáratuk. Ez a kapu is nyílt valahová, de Jan csak nem tudott rájönni, hová. Csak amikor egyik este végigment az Ó utcán, ahol régen a Mlaka folyt, figyelt fel egy alacsony kis házra, amelynek ablakai a legmélyebben feküdtek az egész környéken, alig valamivel a talaj és a járda fölött nyíltak. Az egykori folyómedret valószínűleg annyira feltöltötték, hogy az végül egészen az ablakpárkányig emelkedett. Mintha az egész utca földbe süppedt volna.

Jan az alacsony kerítés fölött, a különös kapu felé meredeken emelkedő udvarban meglátta a szomjas galambokat szótlanul itató, sovány férfit. A férfi, mintha megérezte volna Jan tekintetét, odament a kapuhoz, kinyitotta és megszólította: gyere be! Így kezdődött Andrijával való ismeretsége. Jan nem sokat tudhatott meg róla, hiába tudakolta, hogy hová valósi, mióta tartózkodik itt, van-e valakije, mivel foglalkozik és miből él? Csak később döbbent rá, hogy barátja tulajdonképpen sehova nem jár, ki sem teszi az udvarból a lábát, és hogy a galambok mindennapos röptetésével tulajdon lelkét röpteti, hogy így tett szert a széles kitekintés élményére, amelyre a városnak abból az mélyen fekvő részéből másként nem lett volna módja. Az is lehet, hogy megúnva a magányt a galambokkal hívó jeleket küldött valakinek, ahogyan őt is idehívta. Ezért Jan úgy érezte, hogy találkozásuk nem lehet véletlen, hogy egyszer mindenképpen be kellett következnie. Órákig üldögéltek a langyos füvön, és szótlanul az eget nézték. Jan pedig esküdni mert volna arra, hogy megállás nélkül beszéltek, és sok mindent elmondtak egymásnak, azonban ez csak neki tűnt így, a valóságban hallgattak. Mégis, mintha szavak nélkül is társalogtak volna. Andrija beteg volt, elárulta a szeme, de betegségéről sohasem beszélt, Jan pedig nem tudott rájönni, miben szenved. Inkább hasonlított ez az állapot önként vállalt szenvedésre, és mivel nem volt ereje változtatni bármin is, és képtelen volt segíteni magát, lassacskán elsorvadt és tönkrement benne.

Andrija háza egyike volt a városrész ritkaságszámba menő téglaházainak a környék többnyire vert falú, roskatag viskói között. A gazdagok a Felső utcában építették nagy házaikat, és a régi folyómeder felé meredeken ereszkedő, egykor szép, nagy portákat alsó és felső részre osztották. Az alsókat a régebben oly gyakori áradások miatt eladták a szegényeknek. Így vált ketté a világ: fölülre került a gazdagoké és dölyföseké, és alulra pedig a szegényeké és az irigyeké. Bár valaha az árvíz választotta szét, a két világ megosztottsága a mostani rettenetes szárazság dacára is megmaradt. A gyűlölet megszületik és nem szűnik meg kiváltó okával egyetemben, tovább él, osztódik és erősödik, olyan emberi szenvedélyek táplálják, amelyek világrajövetelénél mégcsak nem is bábáskodtak. Hogy mi történhetett, ki kivel kötött alkut, nem tudni, ám egyedül csak Andrija telke maradt felosztatlan; talán azért, mert felső végét oly csúfosan keskenyre szabták, hogy csak éppen olyan széles volt, amilyen széles különös kapuja is, nyilván a szomszédok telhetetlensége miatt, akik valahogyan szert tettek a telek felső részére, és házaik a teljes utcai frontot kitöltötték. Így Andrijának a felső végen csak a két szomszédos ház alkotta szorosban ékelődött furcsa kapu maradt, meg a telek, amely kicsit balra szélesedve húzódott az ő kis házáig. A legcsúnyább telek volt ez, a lehető legrosszabb hely arra, hogy bármi szépet építsenek rá.

A házba az udvar felől lépcső ereszkedett, az egyetlen szoba padlóját piros tégla és régi szőnyeg borította. Nyilván, mert olyan alacsonyan feküdt - ez volt talán a város legmélyebben fekvő háza -, a kis szobában mindig hűvösebb volt, mint odakünn, és Jannak úgy tűnt, hogy itt még a léptei is másként visszhangzanak. A ház udvarát, a padlás faoromzatát és a galambdúc nyílásait szinte ellepték a galambok, a kitűnő, félvad magasrepülők, amelyeket csak Andrija füttyszava emelhetett az égbe, és amelyek - azt az illúziót keltve, hogy ott, alattuk van egy most még homályos és rejtelmes, de mindenképpen nagyon fontos valaminek a középpontja - végtelenül köröztek a férfi, meg a kis ház fölött.