Boško Krstić: Vízöntő

5.

Jan Roman a Fekete Macskát megutálva, megbántottan és sebesült lélekkel, az emberekkel való rendszeresen kellemetlen találkozástól rettegve, órákon át bolyongott a városban, vagy a kiégett természetben keresett menedéket.

És meglehet, a természetet immár a rá való emlékezés váltotta fel. Lomb nélküli fák és rémképek.

Rossz pincéri erőnlétét meghazudtolva, lélekszakadva loholt, nagyon messzire elcsatangolt. Így próbált menekülni attól, ami vele történt, és ami, legalább is úgy érezte, béklyóba fogta, és hiába szeretett volna kiszabadulni belőle, egyre jobban magába rántotta az örvény. Majd beleőrült az erőfeszítésbe, amellyel szenvedését takargatta. Szakadt róla a piszkos víz, az izzadság, áradt belőle a kocsmaszag, kavarogtak fejében a rossz emlékek és a kíméletlen arcok képei - elhagyta az ereje és szórakozottá vált. Az ámokfutásban idegei megnyugodtak, gondolatai kitisztultak, a száraz füvek és levelek ismerős szagát pedig újra megérezte. Virágpor tapadt a trikójára, tövisek sebezték fel a bőrét, pókháló ragadt szempillájára és szemöldökére, szaporán pislogott, hogy ne menjenek a szemébe a bogarak, minden elhomályosult előtte, és könnyein áttört a napfény. Arra vágyott, hogy mint egy harmatcseppet, feligya az aszály és a szomjúság, hogy párává váljon és felszívódjon - fájdalommentesen és végérvényesen. Csak ha Magdalénára gondolt, tért magához, és öntötte el a bizakodás.

Csak eljusson Magdalénához!

Ilyen tébolyult és túlhajszolt állapotban érkezett meg. A nő törölközővel felitatta róla a ritkás izzadságcseppeket, amelyek, mint a tisztítás után a kútból feltörő víz, egyre kövérebbek és tisztábbak lettek. Testét hűtötte a szél, a nő pedig simogatva enyhítette izmainak és inainak görcsét. Lesimította szempillájáról a finom pókhálót, és gyönyörködve figyelte, hogy csillapszik a zihálása, válik egyenletesebbé a lélegezése, ver a szíve mind lassabban és szabályosabban. Közben megszáradt a bőre.

Az álom és a nő között lebegett.

Az asszony lágy keze bejárta egész testét, és felébresztette a félálomból. Simogatta finom ujjaival, amelyek csak éppen annyira voltak nedvesek, hogy ne hallatszódjék neszezésük a férfi bőrén. Ujjhegyeivel és érzékeny kézfejével érintette azokat a helyeket, amelyeket a legsűrűbben szőnek át az idegek. Miközben csókolta, Jan hirtelen fázni kezdett, arcával megkereste a nő forró hónalját, mellét és hasát, bebújt combjai közé és remegett. Az asszony végigcsókolta a testét, és érezte, hogyan keveredett össze verítékének sója a kórók édes virágporával. Lassan magához tért, szembogara a lehunyt szemhéj mögött egyre gyorsabban mozgott.

A nő egy másik világból hozta vissza, és maga is reszketni kezdett, miközben hozzá egyre közelebb került; világaik és gondolataik összefonódtak. Bőrük összetapadt, és mind jobban érezte egyik a másikát, szaguk és nedvük összekeveredett, eggyé vált testük melege, a légzésük felgyorsult és összehangolódott. Míg a nő kiszívta a tövisek ütötte sebeket, és meggyógyította a lelkét, addig Jan a nő testén puhaságot és illatokat keresett. Felhorgadt bennük a vágy, fellobbant a szenvedélyük. A nő gyöngéden, hogy meg ne bántsa vele, egészen átadta magát neki, s néha eltűnt, majd újra megjelent, hogy mindig, éber és öntudatlan állapotában is mellette legyen. Mintha bőrükről szédületes gyorsasággal levált volna az elhalt és érzéketlen hámszövet és csupa idegvégződés maradtak volna, agyukban halványodni kezdtek a hétköznapok és a közönséges világ, és egy minden falat ledöntő érzés kohója olvasztotta titokzatos ötvözetté a két szerető testét.

Eltűnt irigység és hiúság, elenyésztek az emberek, a múlt és a jövő. Csak ők léteztek, és egyetlen pillanat volt az idő.

Minden végtelennek tetszett. Minél mélyebbre merültek egymásban, s látszólag buzgón oltották a tomboló szerelmi vágyat, annál erősebbé vált közöttük a kötelék, s utaztak újabbnál újabb érzések és érzelmek szárnyán.

Tudatának legmélyebb rétegeiből bukkant fel a nő. Mint aki mindig is mellette volt. Öröktől fogva.

De feltámadt benne a félelem is! Elmúlik-e majd ez is egyszer, és mint a többiek, ők is durvává, önzővé, féltékennyé és gyűlölködővé válnak? Hogy mindent romba döntsenek. Mert mindazért, amitől az élet megfosztja őket, a futó örömtől szeretnének kárpótlást nyerni. Kiállhatja ezt egyetlen szerelem is?