Boško Krstić: Vízöntő

6.

Mivel főpolgármestert a sokéves viszálykodás miatt nem tudtak választani, a város alpolgármestere hívta össze a városi tanácsot. Két határozatot kellett meghozniuk: egy kiemelt fontosságút - arról, hogy milyen felosztás és sorrend szerint juthatnak vízhez a háztartások a néhány még működő városi kútnál -, és egy másikat, egy látszólag protokollárisat - a város új főutcájának kihirdetésére vonatkozót.

Mivel három kivételével a kutak zöme már régen kiszáradt, a még működők forgalma igencsak megnövekedett. Eleinte távoli helyekről, ciszternákban érkezett az egyébként borsos árú ivóvíz. A könnyű kereseti lehetőség hírére ugrásszerűen megnőtt a vízzel kereskedők száma, akadt közöttük szép számmal tisztességtelen is, aki a célra tisztátalan tartályt használt, sokszor eleve piszkos vizet tankolt; de az is előfordult, hogy a viszonteladók ócska hordóiban fertőződött meg a víz. Ezért aztán pár járványos megbetegedést követően betiltották a vízzel való kereskedést, a lakosság pedig kizárólag a rendelkezésre álló három kúton tölthetett magának vizet, aminek a város tanácsa, lévén immár ritka természeti kincsről szó, minden literjét megfizettette. A sorok végeláthatatlanokká duzzadtak. De a baj is.

A városi tanácsban most is órákig tartó vita folyt, sehogyan sem tudtak megegyezni a soron kívüli vízvételezés ügyében. Eleinte az idősek és betegek kiváltsága volt ez, de később, érdemeikre, felelősségteljes szolgálatukra, fáradságos munkájukra és a köz érdekeire hivatkozva egyre többen tettek kedvezményre szert. A legvégén már csak öregek és betegek álltak a sorban. A helyzet tovább bonyolódott, amikor a szegények némi ellenszolgáltatás fejében sorbanállást vállaltak a gazdagok helyett. A kivételezettek pedig azt szerették volna, mindenki lássa: nekik nem kell sorban állniuk, ki az, aki a várakozásra rászorul, és ki az, aki nem; új hierarchia alakult ki így a városban, és nagy lett a zűrzavar. Soron kívül, pusztán az engedély felmutatásával vagy az őrnek odasúgott néhány szóval vizet szerezni, alkalom volt arra, hogy az embereket meggyőzze saját fontosságuk felől. Vízhez jutni ebben a szörnyű szárazságban a legfontosabb dolog lett a városban. De csak a gyengék és a nyomorultak vártak sort, a befolyásosak megmutatták, hogy enélkül is hozzá tudnak jutni, leginkább a szegényektől vásárolva, a vízhez, akik viaskodva saját fajtájuk kutyaütőivel is, késő éjszakáig várták a sort. Idővel ők is megkörnyékezték a rendfenntartók parancsnokát, és a kiváltságok pillanatnyi rendjét újra és újra meg kellett szilárdítani, újabbnál újabb ötleteket és megoldásokat, új alkalmakat kellett találni a protekció-szerzésre és a megvesztegetésre.

Mindezt sok idegeskedés, vita, gyakorta verekedés kísérte, és akadtak drámai pillanatok is. Amikor például megállt a tartálykocsit szállító, mogorva személyzet biztosította teherautó, s a parancsnok elrendelte, hogy a sor húzódjon hátrébb, bizonyos távolságra, hogy bekapcsolva a különleges, nagyteljesítményű pumpát egy pillanat alatt teletöltsék a ciszternát. Az ilyen pillanatokban nagy nyugtalanság lett úrrá a végtelen sorban csendben méltatlankodó embereken, hisz senki sem merte veszélynek kitenni sorban elfoglalt helyét, akármilyen siralmas is volt az; féltek a rendfenntartótól, aki eldönthette, hogy ki ne kapjon vizet, vagy visszaküldhetett bárkit a kilométeres sor végére, sőt, örökre meg is jegyezhette magának. Közben pedig az a szóbeszéd járta, hogy egyesek ílymódon töltik meg medencéjüket és kádjukat, öntözik kedves virágaikat és fáikat, locsolják a füvet.

Hangos méltatlankodás és szitkozódás csak a sor végéről hallatszott, és a lázadók, miután egy tapodtat sem haladtak előre, vagy odébbálltak, vagy egy ideig még tébláboltak, majd elindultak, hogy kikönyörögjenek egy pohár vizet, esetleg elhallgattak, és a sorban, ami maga volt az élet, vártak, sokáig vártak, hogy jobb helyzetbe kerüljenek, vagy hogy mentesítőhöz jussanak.

A sor idővel valóságos monstrummá dagadt. Mivel az emberek nagyon sok időt töltöttek itt, kis híján az egész napjukat, a városi tanács gondoskodott szórakoztatásukról. Kezdetben utcai zenészek bukkantak fel a sor mellett, majd különféle alkalmi zenekarok, sőt, komoly művészek is követték őket. Mivel a színház zárva volt, a színészek itt adták elő monológjaikat, monodrámáikat és villámtréfáikat. Idővel költők, festők, bűvészek, tornászok, fotográfusok is csatlakoztak hozzájuk, és ezzel a sorba és a sor környékére élet költözött, a sor a maga világával a valódi élet színterévé vált, mi több, maga lett az élet. A sorbanállók nótákat rendeltek, modellt álltak az ügyes kezű portréfestőknek és fényképészeknek, százszor végighallgatták ugyanazokat a vicceket és monológokat, próbára tették a szerencsejátékosokat és a legkülönfélébb szemfényvesztőket. Mivel egyes szélhámosok háborítatlanul verték át az embereket, másokat meg kíméletlenül üldöztek a rendfenntartók, arra lehetett következtetni, hogy közöttük is kialakult valamiféle hierarchia, némelyiknek még működési engedélye is volt. A kút közelében volt a legszerencsésebb föllépni, mert ott már a hosszú várakozástól elcsigázott emberek örültek, hogy végre hozzájutnak a vízhez, és örömükkel arányosan növekedett adakozókedvük is, és a sor mellett mókázó komédiásokat megkínálták egy-egy pohár vagy korty vízzel. A művészek között is - a kevésbé érdemesektől az érdemesekig - kialakult valamiféle hierarchia, számukra is engedélyeket állítottak ki: egyesek haladtak előre, a kút felé, mások pedig hátrasodródtak. A színházak hajdani vezető színészei leghíresebb tragédia-szerepeiket mondták, a közönség pedig dőlt a nevetéstől; a valamikori hangversenymesterek trágár dalocskákat játszottak, a hiányos öltözékű primadonnák szereplését a közönség durva megjegyzései kísérték.

Lassacskán a városi tanács által kiadott belépőkből származó bevétel alkotta a városi költségvetés legtetemesebb tételét. A körülményekhez a sor mentén álló házak lakói is alkalmazkodtak: a sorbanállóknak vizet és ennivalót árultak, verőfény ellen napernyőt és az időseknek széket kölcsönöztek, ha kellett, orvosi segítséget nyújtottak, megfizettették a WC-használatot. Az órákig eltartó várakozás igénybe vette az egész családot, a gyerekek felváltották a szülőket, ebédet és otthoni híreket hoztak a kút felé araszolóknak.

A sor lett a legjelentősebb dolog a város és minden ivóvízért sorban álló, vagy sorban állásból élő lakója életében. Az időt a víz birtokába jutás pillanata osztotta ketté, a sor törvényeihez igazították az erkölcsi mércéket, ezek szerint nevelték a gyerekeket, vezettek be gazdasági intézkedéseket, szervezték a művelődési életet. Politikai szempontból az vált a legfontosabbá, ki mennyiben járul hozzá a sor működéséhez, gazdaságosságához; kulturális szempontból pedig, hogy kinek sikerült műsorával csitítani a meggyötört emberek dühét. A sorbaálláskor tanúsított fegyelmezettséggel magasabb rendfokozatú jogosítványra lehetett szert tenni, amivel kevesebb várakozás és több víz járt.

Lévén a helyzet ennyire kényes és bonyolult, a városi tanács képtelen volt igazságosabb elosztást kidolgozni, ezért átmenetileg úgy határoztak, hogy a tíznél is több fajta engedély mellé bevezetnek egy új, védjeggyel ellátott kártyát, így kívánván eleget tenni az újabb kiváltságokat követelők egyre indulatosabb és mind népesebb táborának, és így fékezvén meg az elharapózó hamisítást. A tanács állítólag hatalmas erőfeszítéseket tett, hogy a sorban szigorúan és következetesen betartassanak az előírt viselkedési normák, és hogy kíméletlen büntetésben részesüljön minden szabálytalanság és visszaélés. Az új engedélyeket kezdetben alig használhatta valaki, birtokukba azonban idővel egyre többen jutottak, s ahogy szaporodtak, vesztették értéküket az előjogok. Végül már alig akadt, akinek ne lett volna valamilyen papírja, ezért aztán újabbakat vezettek be, átrendezve ezzel a korábbi jogosítványok rangsorát. A sor pedig megmaradt, csak az élén tűntek fel új arcok és új igazolványok. Az új határozattal és az új okmánnyal az esztelenség köre ismételten bezárult.

*

A nap megünneplése és a poharazgatás helyett valóságos földindulás következett az új főutca kijelölése kapcsán kialakult tanácsi vitában. Az alpolgármester rövid beszédben ecsetelte, hogy az idő halad, sok újdonságot hoz, szokásaink is megváltoznak, s emellett a tanács is annyi mindent tett és épített, a város sokat változott, fejlődött, amivel megteremtődtek a feltételei az új főutca kijelölésének, hiszen a mostani, az Ó utca, már elpiszkolódott és teljesen tönkrement. Abban az utcában található a legnagyobb kút, és naponta hosszú sorokban ott várnak az emberek a vízre, amiért is végtelenül kínos, hogy egy ilyen nagy múltú és nagy hagyományú városnak továbbra is az legyen a főutcája. Az alpolgármester javasolta, új főutcának a Felső utcát tegyék meg, amelyet csupa szép, új ház és üzlet, meg kis kávézó alkot, s amelyek legtöbbje - ezt ugyan nem mondta, de minden jelenlévő tudta - a városi tanács egyes tagjainak tulajdonában állt. De hogy mindenkit meggyőzzön javaslata mélyen gyökerező városrendezési és építészeti indokairól, átadta a szót a városfejlesztési hivatal főépítészének.

- Véleményem a javaslatról az, hogy ostobaság! - mondta halkan az építész.

A jelenlévők arra számítottak, hogy az alpolgármesteri előterjesztést röviden megindokolja, támogatásáról biztosítja, és felettébb indokoltnak tartja majd - az ünnepi hangulat zsivajában sokan meg sem hallották, amit az építész zavartan elmotyogott. Akik meghallották, azon nyomban elhallgattak, ezzel pedig megváltozott a teremben a hangerő, amiből lassan a többiek is megérezték, hogy valami egészen rendhagyó és váratlan esemény történt. Az előterjesztést tevő alpolgármester nem hitt a fülének, elképedve, zavarodottan, fuldokló hangon csak annyit kérdezett:

- Mit mondtál?

- Azt, hogy szerintem ostobaság - ismételte meg bátortalanul az építész.

Most már mindenki elhallgatott.

- Miért volna ostobaság?

- Mert azt, hogy melyik legyen egy város főutcája, nem lehet egy rendelettel meghatározni, azt a város kialakulása és kiépülése, lakóinak szokásai és mindennapi élete teszi meg. Ön erőszakkal kívánja a város rendjét megváltoztatni. Ezért ostobaság! - emelte föl lassan a hangját az építész.

- Maga részeg! - kiáltotta felháborodásában az alpolgármester.

Igazat mondott, csakhogy az építész sosem volt józan, ezért aztán viselkedése a tanácsülésen semmiben sem különbözött a megszokottól. Az alpolgármester megjegyzése, pontosabban sértése inkább a tehetetlenség és a düh gyümölcse volt, semmint olyan érv, amellyel cáfolni tudta volna az építész állítását.

- Már jó ideje részeg vagyok, de a megjegyzésem az ön javaslatánál így is józanabb. Valamikor az Ó utcán keresztül folyt a Mlaka folyó, és az egész várost úgy építették, hogy mindkét oldaláról a Mlaka felé lejtsen. Ezért lett az Ó utca a város főutcája.

- Miket beszél?! Hiszen a Mlaka már régen kiszáradt! A város most ilyen. Van fogalma arról, hogy a világ hány városának változott meg a képe? Egyáltalán, hogyan is lehetne ez másként? - mondta az alpolgármester higgadtabban, de fölényesen.

- A Mlaka már nincs meg, de a város rendje a régi maradt. A folyó eltűnt, mert a medrét éveken át szennyezték és ennek következtében végül feltöltötték. De hiába akarják elfelejteni, a Mlaka mindig is része volt, és része is marad a város lényegének. A folyó eltűnt, de az emberek még mindig ugyanabban az irányban haladnak: árirányba és árral szemben, a külvárosból a kis utcákon, az egykori kis patakok mentén a folyópartra vezető utakon a folyó felé igyekeznek, önök meg vissza szeretnék fordítani őket!

- Ember, hiszen a Mlaka talán nem is létezett, lehet, hogy az egészet csak kitalálták!

- Mindegy, ha az emberek hisznek abban, hogy létezett, akkor egyáltalán nem fontos, hogy igaz-e vagy sem. Ez a város folyóparton épült, mit számít, ha csak képzeletbeli folyó is az, de a várost így tervezték, és e logika szerint építették fel.

Mivel a városi tanácsban mindenki csak a maga hasznát nézte, és csak a saját, meg választói érdekét képviselte, alig várták az új alkalmat a civakodásra, ezért aztán újfent kezdetét vette a hangoskodás és a vádaskodás. Amikor már mindannyian belefáradtak, és a vita teljesen elfajult, az alpolgármester ezt a témát is levette a napirendről.

*

Másnap, amikor az építész megjelent a városfejlesztési hivatal irodájának bejáratánál, útját állta a portás, és a felfüggesztéséről szóló, valamint az épületbe való belépést megtiltó végzést nyomta a kezébe. A portásnak szokatlannak tűnt az átvételi elismervényt aláíró férfi viselkedése. Sokáig nézett utána, és csak amikor már távolodott az utcán, döbbent rá, hogy életében először látta józannak.