Boško Krstić: Vízöntő

7.

A szentpétervári Ermitázs egyik, Innokentij Harlamov nevű teremőrének esete azért foglalkoztatta a múzeum fiatal orvosát, mert képtelen volt az idősödő, tanulatlan férfi nem mindennapi egészségügyi problémáinak okát megfejteni. Harlamov, a többi megbízható és leinformált kollégájához hasonlatosan az Ermitázs egyébként a legmodernebb riasztóberendezésekkel is ellátott kiállítótermeiben teljesített szolgálatot, figyelte éberen a látogatók néha teljesen kiszámíthatatlan viselkedését. A sok éve ott dolgozó, szótlan alkalmazott egészségügyi nyilvántartását a fiatal orvos alig találta. Harlamov zaklatott volt, folyt róla a veríték, és bár állítása szerint testi fájdalmat nem érzett, kérte mégis az orvos ajánlását, hogy sokéves posztjáról, az ógörög művészet kiállítóterméből áthelyezzék. Azt állította, hogy tovább már nem bírja ki ott. Az orvos előbb még csak meg sem lepődött a kérésen. Megszokta már, hogy a látogatók és az alkalmazottak időnként különösen reagálnak az Ermitázs dúsgazdag kiállítótermei láttán, és többször nyújtott segítséget a teljesen elnémult és eltompult vendégeknek, akik a múzeumban töltött néhány óra után meredten bámulták a hideg Névát. Sokkolta őket a mérhetetlen kincs. A fiatal orvost éppen ez foglalkoztatta: kollégái a bajból és a betegségből, ő pedig a túláradó szépség okozta rettenetes megrendültségből gyógyította ki az embereket.

A szerencsétlen teremőr rövidesen ismét korábbi kérésével kereste fel, majd mind gyakoribbá váltak látogatásai. Harlamovot néhány nap után újra és újra hatalmába kerítette a nyugtalanság, bevárta a csoportokkal érkező tárlatvezetőket és kísérőket, és nyíltan ellentmondott magyarázataiknak, azt állította, hogy nem azok a legszebb képek, amelyekre a szakértők fölhívták a látogatók figyelmét, a vendégeket pedig zaklatni kezdte, ha nem akarták meghallgatni. Mire a munkaidő letelt, már nem volt magánál. Tenyerét a fülére szorítva üvöltözött. Végül a biztonsági őrök főnöke lépett közbe, és vitte el az orvoshoz. Az orvos utolsó beszélgetésüket követően csalódottan bámult maga elé, a teremőr titka nem engedte megfejteni magát. Csak amikor már kezdett beletörődni, hogy a megoldásnak még csak a közelébe sem kerülhet, világosodtak meg előtte az ügy egyes részletei.

Harlamov az orvosi rendelőből kilépve kis híján beleütközött a múzeumi katalógusok és emléktárgyak árusába. Az asszony gyógyszert jött íratni, s amikor meglátta a magába roskadt orvost, azonnal megértette, hogy Harlamov miatt esett gondban, és elmesélte neki a következő történetet.

Az asszony közvetlenül a háború után, egy, a művelődési intézmények alkalmazottai számára kötelezővé tett népművelő-szemináriumon ismerkedett össze a teremőrrel. Mindenki csodálkozott azon, állította a cserfes eladó, hogy Harlamov, aki szemmel láthatóan csöndes veterán, nem ilyen munkára való, éppen ezt a tanfolyamot választotta. Valami összeroppanhatott benne legbelül, ami aztán folyamatosan kínozta, és erről bárki meggyőződhetett már az Ermitázsban tett, a jövendő népművelők számára kötelező első látogatás alkalmával. Amikor a hatalmas Palota tér felől megközelítették a nagy, a barokkos kékségű Téli Palotába vezető öntöttvas kaput, és tekintetük elkalandozott a homlokzaton sorakozó sárga, sörényes fejeken, Harlamov előbb csak elmaradozott a többiektől, majd összeesett és habzó szájjal rángatózni kezdett. Azt hitték, hogy háborús megrázkódtatások okozta betegségről van szó, és nem is tulajdonítottak nagyobb jelentőséget neki.

- A háború megváltoztatja az embereket - tudálékoskodott az árusasszony. - Különösen a férfiakat. A férfiak előbb kirobbantják a háborút, aztán meg belebetegszenek.

A nőtől az orvos azt is megtudta, hogy Harlamovnak hasonló rohama volt egy hangverseny alkalmával a Fiatal Írók Klubjában.

- Nagy botrány volt - közölte bizalmasan az asszony. - Képzelje, az akkoriban legnépszerűbb operett-csillagot hallgattuk, Harlamov pedig egy ária közben, egyszer csak befogta a fülét, és iszonyatos üvöltésbe kezdett.

Az orvos ezen a nyomon indult el.