Boško Krstić: Vízöntő

8.

Jannak, amíg a kocsmában hozzájuthatott, nem kellett az ivóvízért sorba állnia. De amint fölmondott, pontosabban miután szó nélkül távozott, ezzel a nagy problémával is szembesülnie kellett. Éjszakánként összegyűlt ugyan valamennyi víz a berozsdásodott vízvezetékben, de ez alkalmas csak mosásra, esetleg fürdésre volt, legtöbbször vörösen és piszkosan kavargott, erősen klórozták, hogy valamelyest csökkenjen a fertőzésveszély. Egy-két alkalommal Jan is megkísérelt kannával a kézben sorba állni, és hozzájutni a kincset érő vízhez, de gyorsan feladta, még a kúttól távol, irtózva és undorodva fordult ki a sorból. Nem tudta elviselni a szüntelen lökdösődést, a mosdatlan emberek rossz szagát, a bugyuta megjegyzéseket, a képtelen történeteket, meg a trágár vicceket. Persze másoknak sem volt könnyebb, a többség azonban néhány nap elteltével megszokta, és sztoikus nyugalommal tűrte a megaláztatást, a kellemetlenséget. A sors egyenlőkké tette az embereket, egymáshoz hasonlóakká; a gyöngéket megerősítette, az érzékenyeket gorombákká tette, hogy képesek legyenek kitartani és fennmaradni ebben a gonosz világban. Az ellenállást tanúsítóknak esélyük sem volt, magukat taszították a gyöngéket elnyelő örvény torkába.

Kezdetben még legalább morgolódtak az emberek, meggondolatlanul egyfajta vásári látványosságnak tekintették a sorbaállást, átmeneti kellemetlenségnek, de ahogy múlt az idő, és a sor egyre hosszabb lett, az emberek egyre jobban elkomorultak, rádöbbentek lassan, hogy nem a vízhiány a legnagyobb csapás, hogy van annál valami sokkal rettenetesebb is, amit az általános szomjúság hozott magával: minden megváltozott, rejtett erők és szenvedélyek korbácsolódtak föl, olyan forgatókönyvek valósultak meg, amelyek szerzőjét senki sem ismerte, s amelyekkel kapcsolatban csak az volt világos, hogy az élet maradéktalanul valóra váltja őket. Így aztán bár senki sem tudta, mi értelme az egésznek, részt vett mégis benne, és ha nem is tudta miért, végrehajtotta íratlan és kimondatlan feladatát.

Jan Romant csak saját baja, saját gondolatai foglalkoztatták, ezért amikor legközelebb a sorba beállt, megkísérelte magába fojtani érzelmeit, és megpróbált nem gondolni semmire, hogy legyőzze magában az undort és a szégyent, és hogy azonosság, értelem nélküli testként, a sokaság részeként, minden különösebb erőkifejtés nélkül, közösséget vállalva az abban a pillanatban hozzá hasonlókkal, mégis hozzájusson a neki járó vízfejadaghoz. A sor lassan haladt előre, és a benne meg körülötte uralkodó nyüzsgés lassan közömbös, tompa morajjá változott. Jan bízott benne, hogy ezúttal sikerülni fog.

A sor mellett egy öregember járt-kelt, senki sem szólt rá, az emberek inkább örültek neki, és vidáman vitatkoztak vele, mintha ő is része lett volna a műsornak, ami arra volt hivatott, hogy megrövidítse a várakozást, és hogy még jobban eltompítsa az embereket. Az öreg teátrálisan beszélt, mint egy klasszikus hős, látszólag ingerelve a tömeget:

- Tudjátok-e, emberek, ti, akik a vizet várjátok, hogy valamikor tengerfenék volt ez, amin álltok?! A vízben vártok a vízre, várjátok az egy liter vizet a tengernyi nedűben.

Az emberek kinevették, majd pedig vitába szálltak vele, és számtalan érvet soroltak fel, bizonygatva, hogy téved:

- Ha itt tenger lett volna, megmaradt volna legalább egy mocsár a helyén. Az nem lehet, hogy egy csöpp víz se legyen ott, ahol valamikor annyi volt, hogy belefulladtak.

- A tengerek néha eltűnnek - kezdte kényelmesen magyarázatát az öreg. - Nem tudni, miért: elfolynak, és iszonyú szárazságot hagynak maguk után, a víz pedig felbukkan valahol másutt, és városokat temet maga alá. De senki se tudja előre, mikor tűnik el, mikor önt ki valakit, és hogy esetleg mikor tér vissza ismét.

- De itt, a homokban, nincs egyetlen kagyló vagy halcsontváz, nincsenek vízi növények lenyomatát őrző kövek sem!

- Lehet, hogy ez másmilyen tenger volt: holt tenger! Tele kénnel, mérgekkel. Másféle tenger, amelyben másféle halak és növények éltek, talán a partján élő emberek sem ilyenek voltak, mint mi.

- A régi térképeken csak maradt volna valami nyoma.

- És ha valaki el akarta titkolni, hogy egyáltalán létezett az a tenger?

- Ezek csak a te képzelgéseid, öreg, csak te állítod, hogy létezett ez a tenger.

- Nem az a lényeg, hogy valóban létezett-e, vagy sem; az a fontos, hogy én az gondolom, hogy létezett. Nem az a fontos, hogy a valóságban mi történt, hanem az, hogy miben hiszünk. Íme: alattunk víz van, folyók hömpölyögnek, hullámzik a tenger. Így van! Ez az igazság! De mit ér, ha ti nem hisztek benne, és ezért itt töltitek az életeteket egy liter vízért sorbanállva. Semmit sem ér az az igazság, amiben nem hiszünk.

A legélénkebb vita hevében két férfi lépett az öreghez, azt állították, hogy a vízügyi hivatalból jöttek, érthetően és hangosan közölték vele, hogy éppen az ő tanácsára van szükségük, majd két oldalról karon fogták és elvezették. Az öreget nem látták többet, és az emberek sem beszéltek többé arról, hogy folyó meg tenger van alattuk.

Amikor a meggyötört, az öreg meséjétől teljesen összezavart, ismét víz nélkül maradt Jan megérkezett Andrijához, és elmesélte, hogy mi történt a sorban, barátja búcsúzóul egy palack ivóvizet nyomott a kezébe. Jannak addig eszébe sem jutott, honnan szerzi be Andrija a vizet, amikor ki se megy az udvarból, és túl gyönge a sorbaálláshoz. De nála még a galambok itatói is mindig színültig voltak vízzel. Amikor a barátja másnap újabb üveg vizet adott neki, és Jan megkérdezte, honnan van, Andrija válaszul valami közhelyet mondott, mintha mellékes, lényegtelen dologról lenne szó. Jan többé nem faggatta, de érezte, hogy létezik valami titokzatos háló, amibe emberek és sorsok szálai szövődtek, múlt és jövő, s ami lassan befonja az ő életét is, hatalmába keríti, és irányítja az eseményeket, amelynek ő is cselekvő részesévé válik.