Boško Krstić: Vízöntő

9.

Az embereket megváltoztatta a hosszan tartó szárazság. Rosszabbak lettek! Ketten se találkozhattak és beszélgethettek anélkül, hogy valami rosszmájú pletykába nem bonyolódjanak, amitől még sértődöttebbek és rosszkedvűbbek lettek, mint voltak, mielőtt találkoztak volna. Bármibe is kezdtek: mindenben csak ellentmondtak egymásnak. És így folyt a beszélgetés végig, könyörtelenül, végül már nem is hagyták szóhoz jutni a másikat, fel sem merült, hogy a másiknak is igaza lehet. Eközben pedig a másik sem mutatott szemernyi megértést vagy együttérzést. Megromlottak az emberi kapcsolatok. A jó barátok fürkészni kezdték a múltat, jelentéktelen bizonyítékokat találtak arra vonatkozólag, hogy barátok valójában soha nem voltak, hogy tulajdonképpen kezdettől egymás ellenségei; felidézték a régi emlékeket, csakhogy most mindent másként magyaráztak: a jót rossznak, a rosszat még rosszabbnak találták. A világ a visszájára fordult. Az emberek elmúlt életük boldog napjait és a tegnapi szépséget megtagadták, bemocskolták és elhomályosították, minden emberi erő és szándék tulajdon forrása, az ember ellen fordult, aki pedig lázasan kereste a módját, hogy pokollá tehesse maga és társai életét.

Hát még, amikor többen is összefutottak! Akkor a gonoszság szálai úgy összekuszálódtak, hogy hihetetlen fejleményekhez vezettek: a jó emberek valóságos démonokká lettek, a gyöngédek kegyetlenekké meg vérengzőkké, a szótlanok és békések szónoklatokba kezdtek, lincselések élére álltak. Olyanok léptek szövetségre, akik egyébként soha nem is találkoztak volna, elképesztő paktumok születtek, olyan események kerültek összefüggésbe, amelyeknek semmi közük sem volt egymáshoz, olyan csodák történtek meg, olyan találkozások és konfliktusok, amelyekre máskülönben sor sem kerülhetett volna.

Az emberek bujkáltak egymás elől, de elbújni mégsem tudtak: a gonoszság mindenütt megtalálta őket. Voltak, akik, mert megpróbáltak ellenállni, csak még nagyobb bajba kerültek, magukat bosszantották fel, a bennük dúló és meg nem ismert méreg és indulat emésztette el őket. A felbujtók pedig félrehúzódtak, majd másutt kezdtek újabb ármánykodásba. Senki sem tudta, hogy ezek az emberek mikor tanulták ki a gonoszság tudományát, hogy az mikor és miért kerítette őket hatalmába.

Azok is felbukkantak, akik viszályszítással múlatták az időt, pletykákat gyűjtöttek és terjesztettek, csakhogy minél több embert megbánthassanak, leleplezzék és közszemlére tegyék a gyöngéket, kinyissák a gyűlölet meg a gonoszság tömlőit, és szítsák a kiszabadult indulatok parazsát. Mindent megtettek, hogy a dühödtek még jobban feldühödjenek, hogy a gyengék még gyengébbnek s ezért vakmerőbbnek higgyék magukat, bemocskoltak mindent, ami tiszta, megbolygatták az emberek nyugalmát, szétziláltak szerelmi kapcsolatokat, barátságokat, szülő-gyerek közötti bizalmat. Megváltoztatták az emberi viszonyokat, az élet, a világ rendjét, ahogy a rák változtatja meg a sejt életét, hogy burjánzzanak a rosszak, pusztuljanak a jók. Mindezt az erkölcsösség leple alatt tették, és az első pillanatban nem is lehetett semmit a szemükre vetni, legfeljebb, hogy az emberek az ő tevékenységüknek köszönhetően mindig csak rosszul járnak, és egyre rosszabbul érzik magukat.

Senki sem tudta, honnan ez a sok gonosz.

A szerelem elszállt egy szempillantás alatt. A szeretők csak egymás hibáit látták, a szépség mellett vakon haladtak el, nyoma veszett a simogatások, az érintések varázsának, eltűnt a csók, a szerelmi játék, és az együttlét szerencsétlen, dühödt testek viaskodásává lett. Ismeretlen betegségek ütötték fel a fejüket, miközben a gyógyszerek már ismerteket sem gyógyították. Az idősek pánikszerűen rettegtek az öregségtől, a gyerekek e pokolban jöttek a világra, s csakhamar maguk is gonoszakká lettek.

A szó elveszítette jelentését. A gondolat kifejezésére alkalmatlanná lett, mert alighogy kimondták, máris értelmet váltott. Az emberek a kifordult szavakhoz igazították gondolataikat, aminek eredményeképp a fejükben és a beszédükben is lidércnyomásos zűrzavar támadt. Az olyan szokványos természeti jelenségeket, amilyen az éjszaka és a nappal, a nap és a hold, a hideg és a forróság, titokzatos jelekként magyarázták, az ellenség üzeneteként, nyílt támadásnak, háborús jelenségnek ítélték, ezért az emberi gonoszság rossz szelleme belengte végül a természetet is.

Sárgás színű lett az ég, nyilván a portól meg a homoktól, amit a szél hordott napokig a kiégett táj felett - eső nem hullt, víz pedig sehol, hogy megnyugtassa és tisztára mossa azt.

Mért nem következik be a változás, hozzájárulásuk nélkül, felső beavatkozásra? - kérdezték sokan a reményvesztettek közül, akik már csak az imádságban bíztak. Kiengesztelődik-e végre az ég? Ha összegyűlik valahol ez a sok elégedetlenség és kín, átváltozik-e majd végül olyan pozitív energiává, amely közénk visszaáramolva boldoggá teheti ismét az életünket? Nem volt erejük, hogy a hétköznapokon felülemelkedve megpillantsák bűnös önmagukat, és hogy megoldást keressenek. Napról napra ugyanaz a gondolat foglalkoztatta őket, csak egyre sekélyesebben, egyre kurtábban, mígnem végül elhitette a látszatot, hogy mindez elkerülhetetlen. És úgy is történt: a látszat valósággá lett, és tett mindent megmásíthatatlanná.