N. Czirok Ferenc: A másik lélek IV.
Negyedik találkozás
A sósvizű gyógyfürdő parkjában sétált, mankókkal a hóna alatt. Verset már hónapok óta nem írt. A génkezelt robotok írásain sem tudott már felháborodni, és az emberek harca a robotok ellen sem érdekelte annyira, mint egy évvel előbb. Igyekezett mindentől távol tartani magát, mindentől, ami számára idegesítő, esetleg veszélyes lehet. Tulajdonképpen a balesete óta.
Azon a márciusi napon kissé szórakozottan lépett az úttestre. A személygépkocsi ütésétől bal lába két helyen törést szenvedett. Közvetlenül a boka felett és a lábszárcsont, valamivel feljebb. A fájdalmak, és később, a gipsz által befojtott bőr viszketése türelmetlenné tette, oly mértékben, hogy hónapokon keresztül csak jegyzetek írására volt képes, afféle naplótöredékeket írogatott. A gipsz eltávolítása óta havonta három-négy napig a fürdő vendége volt.
Le a kalappal Ön előtt! – mondta gyógyfürdői kezelőorvosa. Gyors és sikeres a rehabilitáció. Meg kell jegyezni, Gyökér Titusz, a költő, hatvanhat éves korában is igen vitális ember volt, azonban vitalitása, erős hite és akarata ellenére is állandó félelmet érzett mellkasában, valamint gyomorszája tájékán. Önelemző matematikai taktikája (saját megfogalmazása szerint) sem bizonyult megfelelő orvosságnak a félelemérzet megszűntetésére. „Képzelődöm, vagy teljesen becsavarodtam?” – kérdezte többször is önmagától. A harmincöt éves nagybecskereki fiatalasszony, akivel az érkezése utáni második napon megismerkedett, a negyedik napon köszönés nélkül távozott. „Hazament – mondta az egyik masszőr –, nem tudta elviselni a terápiát!” Érdekes, hogy az ápolók semmit sem tudnak, és a betegek közül sem látta senki civilbe öltözve, útra készen. A gerincsérüléses fiatalember hirtelen és logikátlan halála egy hónappal előbb történt. Akkor feltett kérdéseire Gyökér Titusz csak ködfátyolba takart válaszokat kapott, majd kíváncsisága kielégítéseként egy bővített felszólító mondatot: „Okosabban teszed, ha a jövőben csak a saját gyógyulásoddal törődsz!”
A forró júliusi levegő a fürdő parkjának terebélyes fái közé is betört. „Rövidebbre kell szabnom a mai sétát” - állapította meg Titusz, a matematika egykori tanára. A hang, amely a háta mögül érkezett, nagyon ismerősnek tűnt számára.
– Ebben a hőségben tükörtojást süthetünk a betonon, tanár úr!
Gyökér Titusz a hang irányába fordult. Az automatikus tolószéket irányító, középkorú férfi ismeretlennek tűnt a tanár számára.
– Ismerjük egymást? – kérdezte Titusz.
– Nagyon remélem, hiszen tanítványa voltam a gimiben. Halász Áron vagyok!
– És honnan? – kérdezte a tanár.
– Zentáról, emlékszik?!
– Talán – szólt a tanár –, valami rémlik, te rajzoltad a diákújság számára a karikatúrákat?
– Bingó, tanár úr! Egyébként volt már máskor is telitalálata?
– Egyszer sem, de a szerencsejáték sohasem érdekelt!
– És a kocka?
– Az sem!
– A másik lelkét mégis elkockázta!
Gyökér Titusz percekig bámult a tolószékben ülő, középkorú férfira. Gesztenyebarna haja, világoskék szeme, valamint jellegzetesen felperdülő álla egy régi ismerősre emlékeztette.
– Déja Vu – mondta, ám gyorsan hozzátette:
– Mondd, miért kísértesz még mindig?
– Dehogy kísértem, tanár úr! Ez én vagyok, Halász Áron! Itt vannak a szemölcseim, a sebhely az arcomon és a térdsérülésem nyoma 1985-ből!
– Ha valóban te vagy Halász Áron, honnan tudsz a másik lelkemről? – kérdezte a tanár.
– Álmodtam, Déja Vu tanár úr!
– Akkor sem hiszek neked! – mondta Gyökér Titusz felemelt hangon.
– Természetesen – szólt a férfi –, hiszen Ön az örök kételkedő!
– Mit akarsz tőlem?
– Semmi különöset, csak szeretném elmondani az álmomat. Amikor felébredtem, magam sem hittem az egészben, abban pedig még annyira sem, hogy valaha találkozom Önnel!
– Most pedig nem hagysz nekem nyugtot, amíg el nem mesélheted!
A középkorú férfi nadrágszárába markolt, megemelte és kissé áthelyezte látszólag megbénult lábát.
– Rengeteg energiát érzek magamban ma hajnal óta – mondta. – Ez, amióta megbénultam, először történik velem. Pedig az orvosok szerint, hamarosan elhalhat az egész gerincvelőm.
– Őszintén sajnálom az eseted, ám ha oly sok energiát érzel magadban, kelj fel a székből és járj! Lehetséges, hogy még futni is képes vagy.
– Futottam is álmomban, csakhogy utolértek, elkaptak, és egy asztalra kötöztek. Kivették a vesémet, azután pedig a szívemet. A tanár úr pedig ott állt az ajtóban, és szótlanul nézte mit művelnek velem! Ezek itt szervkereskedelemmel foglalkoznak! Én megszököm innen!
– Ha valóban te vagy Halász Áron, és igazán béna a lábad, reménytelen a szökés!
– Tanár úr, az Isten áldja meg, segítsen! Kísérjen el a kapuig, tegyen úgy, mintha sétálnánk, hívjon taxit, hívja a rendőrséget, tegyen valamit!
– Rendben, induljunk lassan a kapu felé, a rendőrséget pedig inkább kihagynám!
A kapunál fehér egyenruhás, enyhén kreolbőrű fiatalember állta el útjukat.
– Simon Hanifia vagyok, hat hónapja masszőr a fürdőben – szólt a fiatalember. – Csak én segíthetek! Látják a túloldalon azt a zöld félholdas mentőkocsit? Oda menjünk!
– Te muzulmán vagy? – kérdezte a tanár.
– Elsősorban az ETESZ ügynöke lennék, de nem mindegy? Isten egy és oszthatatlan – mondta a fiatalember.
– Még egy álmom volt, tanár úr! – mondta Halász Áron, amíg a tolószéket a mentőautóba helyezték.
– Könyörgöm, inkább ne meséld el!
– Ott voltam az esküvőjén tanár úr!
– Nem, nem! Én ebből a játékból kiszállok, nagyon elegem van mindenből!
Simon Hanifia már a vezető ülésén ült. Mielőtt megérintette az ajtókat záró gombot, odaszólt a tanárnak:
– Vigyázzon, kérem, az ajtók záródnak!
A mentőautó szirénája felvisított. Gyökér Titusznak úgy tűnt, a mentőautó köddé foszlik a fenyőfákkal övezett út első kanyarában. Nem sokkal ezután mobiltelefonja hívást jelzett. A mobil képernyőjén egy ősz hajú férfi képe jelent meg. Alatta a következő szöveg:
„A misszió sikerült. Elnézést a testcseréért!
Zimme Zum”