Szabó Palócz Attila: a bűn mint líra

 

lépcsők és fokok

 

ti mind,

kik a csendben üvöltésről álmodoztok,

egy külvárosi tömbház

fagyos lépcsőfokaira telepedve

mohaként megtelepedve

és Saint-Just-ről mondatok

hosszas regény-meséket

vagy vég nélkül hosszas

sorokba verődve szívjátok

dagadt tödőre

utolsó poros cigitek

a nyálból kik megéltek

táplálék helyett mérges szörpöt esztek

veséitekben a kövek a telepesek

valami prostituált szerelméért

akár többet is áldoznátok

többet mint mások - az av., az al.

gyűrűitől megőszülve lépcsőfokos

sorokban ősz szakállal (de a

bajúsz szinte még ép), tátott szájjal

mikrofonhoz állva utolsó csöves

cégek stúdióiban, vastag fehér

műanyag keretes szemüvegben

a falra üzeneteket, faszokat

rajzolók vizuális üvöltéseik

tomporába vájva gyászos fekete

kötésben még a kefefésű árnyékát

lesve, ahogy elterül végig az ágyon,

csizmástól, ruhástól, kabátját

maga alá gyűrve bársonyból,

kötött blúzában kisírt szemeit

öklébe szorítva, markolászva a

lány - ti mind, ott a toronyházak

övezte tereken, kik messzire elbúj-

dostatok kopaszodó portrék

homályosságba mosódó hátterében

ti is - ezúttal ketten - egy mikrofon

előtt, s csukott szemmel éneklitek,

mit mások adtak rólatok elő,

hol távolodva már, s mert, de csak

hírből ismeritek a különféle spricceket,

tűket, füveket

évek óta már mindig egyre,

mindig egy nagy utazásra készülődtök,

mindig ugyanarra, mindig egyre,

s a videóra rögzített szentképekhez

fohászkodva a hamis megváltást

várjátok álkollektivizmusotok

bölcsődalának korongjait nyűve

el a matuzsálem lemezjátszók

zsákvarrótűjével, s az egykori

matricák helyén még ragadós

tokokra támaszkodva, mert

rosszul - mert nem elég jól

sikerült levakarnotok tíz körmötökkel

a szart,

hogy másodjára a sarki boltból,

ahogy a csokoládét ellopni, ha ugyan

sikerül rajzolt tereken gyülekezve

rajzolt embereket vetkőztetve

mondjátok: začini

s ahelyett, hogy a nadrágját, a

gatyáját törölték volna el,

s örökkön örökre végre

bajban az igazság, bajban a vigasz

de merészve csak alulra nyúlok

üdvözítő hűs pataki nedvek forrása

után önnön testetek hajlatába

szégyenlősen, hogy felszisszenhessetek

bele az éjszakába

magányosan virraszt honnan

elmenni nem küldött, nem tartott senki

de nem is érv volna, hisz ellenedre

úgyis a közeg - ám csizmája talpa

nem sáros, s szára duplán a bokája

fölé ér, s szoknyája följebbhajtva,

alatta földereng a fekete nejlonharisnya

egész a forrásig - a forrásig is,

hogy törne bár ki már a sírás, az üvöltés,

a láb, a kar, a fej, a nyak.

újabb lágyak, mélyek nyíljanak!

-- s alámhúzod vastag görbe vonallal üzeneted,

iniciálét is hagysz a coitus lábnyomán,

több mint három évbe telt, mire végre elélveztem

kiömlő, magömlő cigifüstben az ég felé

törve a plafonig, hol a sarokban

a pók már nem is szövögeti hálóját, mert

végtére is beleunt, hogy az asztal alatt

is egér motoszkál, az ágyadból elillan,

a mosógép tetején rádkacsint, hol már

a patkány is abortál, s levesszedő kanállal

méred a sarokba, a lyukba a mérget,

pedig tegnap még ölelted, szeretted is -

vallottad - riadó homályos arcától

(már hol a vágy) belesápadsz a tükörbe

(egy kis nomád) hogy mondanád már,

másznál az ölébe be, hogy némi dühhel

csapd aztán be a fridzsider ajtaját,

elharapták.

lesütött szemmel prüszkölöd tovább a

ketchupot, olajon hagymát pirítasz,

paradicsomot, paprikát, tököt, krumplit,

és ráöntöd a sütőben a palacsintatésztát,

s hol a tömbházak már végetérnek,

s alig néhány lépés választja már csak

el a gyárat, a gyárudvart - a homokba

fekve, hogy senki rád holmi ködből soha

vissza ne integessen

szomszédos, hason holtan fekvő buzik

közé vérszomjas csúszómászó dögök,

gyíkok, kukacok,

ahogy azt mondja lázálmában csizmájával

az ágy szélére hág, a támlára felmászva,

ahogy rád mászott álmot és lázat

mellőzve a minap még, s úgy másztál

vissza rá, hogy akár észre se vetted, hisz

oly természetes volt még - csak ruhátlan -

a test, mely melléd feküdt, átölelt, a

test, melyből alvadt vér és genny

folydogált - bár megnézhetted,

s a faoszlop körül járva utolsó

csárdást, még tangó helyett is elmegy,

ha akarod, ahogy akarod,

s nem akarsz emlékezni, csak a

mát, a most, a mostot, a szart

látod, mi testet ölt bennem még

mielőtt a zuhany alá engedne

mennem - ti mind, hol meleg

fürdőt is a vendég ad, hol leültél

arra a lépcsőre, hol felfáztál, hol

elért a petefészek-gyulladás,

régi meddőségi álmod késve már,

de valóra vált, hol a tizenötödik

emeletre érve már elszédülsz a liftben,

s a kockafejű szomszéd a terszon,

ő is mikrofon elé áll, hol körömreszelővel

próbálja gyalulva lekerekíteni, hol

magányra vágysz, s elér a magányosság,

serceg, ropog a fogad alatt - alant,

kigúvad az állad, leesik a szemed,

színből színbe vált máris

hol elfogysz

hol kifogysz

kiégsz

de már veszendőben a lendület, a hév,

nincs mi az újabb oldalra átmozdítson,

hogy belefúlj, de tényleg belefúlhass,

hogy vége sose legyen, sose érjen

el, ne mondja már

rég kiöntve, faragva, taposva az a

lépcsőfok, hol otthonra talált, otthonra,

hazára vált, poha ágy, ágynemű,

szappan, hol van, mi van,

csak, hogy soha ne érjen véget, csak

kifogysz a szóból, habár még mindig,

még tovább, még mindig, mindig még

mondanád

 

.............................

.............................

 

még mondanám

még mondanám

még mondanám

még mondanám

még mondanám

még mondadám

még mondanám

még mondanám

még mondanám

még mondanám

még mondanám

még mondanám

még mondanám

még mondanám