Ladik Katalin: Ballada az ezüstbicikliről (1962-1996)

 

Tor

 

1.

 

Ez már nem én vagyok.

Csak a percek őrzik átkos ötvözeteikben csontos árnyékomat.

Elszivároghatnék még az emlékek unott csatornáin.

A múlt s jelen émelygős pácban tálalva

tán még idecsalogatná ritka vasárnapjaimat.

De tükörbe vájta már magát a kétség,

s míg hűvös csápjaival az est

babusgatja az ablakokat,

szememben vajúdik a sötét.

Tudom, a jelenem tora ez.

Kísértések tarka katonái özönlenek szét tagjaimon,

hogy csuklómról letépve az idő abroncsait,

féktelen táncba kezdjenek.

Vajúdó reményem izzadt gyolcsaira

hiába csöppenti vörös foltjait a múlt.

Homlokomról már lepattant a várakozás

szikkadt koszorúja, s fehér habfodrain

gőgösen trónol a penész. Vigadjatok hát,

vinnyogó örömetek még elfér a jelen asztalán.

Duhaj ereitekből csapoljátok a jövő italát ,

roppant jókedvünkben majd megetetjük a fiókok

egereit, legszebb mottónkat hímezzük pockaikra,

s szétkergetjük nyüzsgő vágyainkat!

A csodálkozók szemébe söpörjük a szokások dohos morzsáit, jajduljon hát a múlt,

az erkölcs, késünkre szúrva zsíros falatként

az egerek lakomáján!

 

2.

 

Hogy unom már

az ígéretek bűvös malasztját!

Kagylók pihegését érzem pilláimon,

folyók dús ágyékából kikelve,

felém lehelik iszapos álmaikat.

A vágyak gubói szétmállva a vakolat

ráncai között, s lárvák terjesztik

nyúlós árnyukat a falakon.

Ó, a folyók! A folyók már hordják

odúm hulladékát a zsíros partok felé,

hol a zsivaj kuksol álmatag,

hol az éj kitárva nyirkos zsákjait,

bélelt mélységeibe rejti az észt.

Hol a színek gyökereken szívódnak

a képzelet gyöngyeibe,

hol a tárgyak terpesze

meleg daróccá göngyölül,

a távolság hájas rétegeiben,

kutatni a feledés rögét.

Ott leszünk mindannyian.

A félelem már ülteti rút fekélyét

bordáink dohos rései közé,

s vemhes látomások hullatják

odvas fogukat kiengesztelésül haláltusánknak.

Zuborgó förgetegét közelgő lakománknak

már népesítik irdatlan faun-fejek,

s lám, az asztalsaroknál pislognak gyáván

véres borzalmukban lecses egérszemek.

Üvöltsetek hát, éveim adósai,

lefölözve már régen hiteletek,

üresen koccannak álmaim,

egy korty maradt még, ürítsük azt is, egerek!