Ladik Katalin: Ballada az ezüstbicikliről (1962-1996)

 

Androgyn

 

                            zsibbadt hold gerincünk

                            dagadt koszorúja

                            a mezők hátán

                                        cin

                                        cin

                            bodzabélben

                            a férgek ránk találnak
az átkot

vásott lábszárakon elbírni sima biccentéssel

s a következőt ki már rokon

a félszegúszó halak

motozását híg csontokon s a szerszámokat

aki jő morzsás testén lábnyomok

mint hús kettévágás után

meddő hold-gubbasztás hájas lombokon

immár sárba szenderülve

szemünkben a halál dorombol

                        miért idéztek

                        testünkön rég

                        porcogóssá vedlettek

                       a virágok

a düh

fekélyes szirmait meresztgető

bozótja zsíros szemgödreinkben

mocsár piheg hol tej folyna el

hüllők sétája iszappal telt emlőinken

rothadt mégis ismerős kezek

a folyókhoz űzve karjaink

bordáink karók a fövenyen

s így tisztára mosva

a kagylókban megzizzennek a fogak

ott kóstolgatjuk sebeinket

bimbós nyelvünk fröccsenő gyökér

 

az éj

bagolyszemekből mint forrás

vaksin csorog el s a félelem

csontokon legel

új virágot pólyáz átkunk

cirmos az agyveleje

s halál zsong mint szirom

ha korommal tele

a kárhozottak égő

abroncsai szikráznak már talpunkon

mily viszketés

parázs-vakarta át bőrén

lábunk nyomán s az álmok cincogása

karókon csöpögő testtel

mint pók

méhünkben mezőt fakaszt

mosolya a töviseknek

s a rovar a szájon sütkérező felreped

elcsordulnak szőke lárvafejek

mint csillag bőrét levetve

leszünk didergő habzó fogak

s remény mit lerágott torzsaként

hordanak szálkás köröm alatt

az emberek