Ladik Katalin: Ballada az ezüstbicikliről (1962-1996)

 

Molunati elégia

 

Ím a fürtös-kesernyés

sziklákhoz érkeztél végül

szederszemű állatként apró magad

hol a kutyák virágként

fölötted átrohannak

fekszel s a bimbók mind felvonítanak.

 

Fölnézel. egy reggel

s combod közé szorul a homokos hab

a szőke kést bámulod

lecsüng egy évszak homlokodon.

A kelyhükből kilépő lányok

borzongva sürgetnek

látod Gaia is

a meg-megújuló imbolygó ekevassal s a férgek

hószín ívvel már megelőztek

fájón villogva elcsitulsz

s a kéklő deszka elér.

 

S fölrémlik még

a színes húsban a fekete-tarka

kéz hogy bolyong!

Szárnyas hold-léceken

tenger zuhan s riadt

sziklanyáj kibomló.

De velőd karót érlel.

Itt a rend az égaljig befogva.

A valót képletté levezetni

bordák közt a szögekkel növekedni

mint aki mindenben ügyes

zsenge íjként meglapulsz

hol a bolyhos szív daróca zöldell

csenddel szórod be s fövennyel

kihűlt edényeit.

 

Elindulunk a homokba csorgó

sziklák nyelve alatt

hol a Dél csattog s remeg

ós-lárva árnyait belengeni

talpunkban ősi tiszta

virágfogakkal melyeken hús ragyog!

 

S nincs ideje a partnak

vállunkba visszahúzódik.

 

Te csengve violás-dagadtan

túl a tányérokon

hol csillag surrog

tüdőmbe rajzolsz nagy vizek pillája alatt

 

Ha lehetne még

ősz kagyló dagadnék föl egy testbe

melyet vágás árnyékol s homokkal fut tova

vagy kés mely sugallatként

meleg szemekbe költözik.