Ladik Katalin: Ballada az ezüstbicikliről (1962-1996)
 
Ének minden napra

T. S. Eliot emlékének

Mert régen ismerős ismerős nekem
az arc mely ajtómban pislákol
hol csillag pendül
a húrok fázósan megjelennek
a deszka kiszabva tüdeje körül
és jól van születéshez és halálhoz
mindez ismerős nekem.
A frissen locsolt szőnyegen
csengve mint aki kifényesedve
célhoz érkezik
az ajtókra lányokat festek
a lányokba késeket.
Hibátlan részvéttel mint egy nézőtér
mely fehéren rebben
hűs csokorba vándorolnak egy testemben a műszerek.
Velük tartsak-e vagy továbbra is
gyertyafényt ostromoljak
mely a poharamba ágaskodik?
 
Mint aki magával hordja búgását szélvédő üvegeknek
s távoli harangokét arcát körülfonja
sok áttetsző kéz s láb
zöld széken fogai várnak egy pohárban.
Alszik egyet
csípője körül a holdat meglazítva
halkan ahogy ajtók keringenek
s falak miket kivágtak fürge ollók
pillája alatt csipkét horgol.
Magam vagyok mint levágott ujjak
hogyan kezdjek hát neki?
 
A lányok elzárva körülöttem
egy tükörben teleltek át
s talpra ugranak de már holtan
az egykor áfonyák.
 
II
 
Esőt neki
így lép a terembe a hős
bordái alatt madár horkol
rám se néz
sápadt lesz bikához hasonló.
Jaj elég tiszták-e
csípőm lekopasztott szárnyai?
Vörösen rányílnak lebukóban.
Ki sebzi fel a fákat hajnalonként
az ágy esőtől duzzatag
így szól
a zongorát a por-ruhával
a tányért meg mással
és aztán
minden étkezés után
jaj a St. John Perse-verseket letörli-e
beszélj csak
ilyen szövegekkel semmit sem lehet kezdeni
és ahogy belém nyal tejfehér cseppjein
délben tájkép leszek vagy puding.
 
Ez az a nap
hab dobálja a billentyűivel
ez az ő langyos nyerítése
a minden irányban pányvázott tenger.
Úgyis lejjebb szállok én
vásznat varrni színes-sós kezemmel
füstölgő nyaka köré.
Mi ketten
én visszafordulok
hogy testem kiköphesse
van elég időm.
A hősök már így járnak.
Őrült molylepke a fejem körül.
 
III
 
Most a virágok eloldják magukat
gyors és egyszerű a vágás
a mezők összecsukódnak
a csontokból fénysugár kel merőleges
s elszivárog szőlőíze nyakunknak
lesz ki a késsel halkan lehever.
De a kés nem szeret zuhanni
a cserjék gőzölgő karmaikkal várják.
 
Elindultunk te meg én
ha habosra fürdették szemünk a folyók
s csillaggá szappanozták
nyomunkat hiába keresnék
a hajnalnak nincs illata
lány fűrészeli el iszapból kihajolva.
 
A rácson túl
lázas égitest kerékre kötve
még visszanéz.
 
Unom a halál ékszereit.
Csontjaimat bádogdobozban fogom hordani.
Testem cseresznyék temetője.
Azt hiszem fává sötétülök.