Ladik Katalin: Ballada az ezüstbicikliről (1962-1996)
 
Éjféli rondó
 
1.
 
Mert létünk csordul el álmatag
ernyedt emlőinkből dúskálni jöttünk pézsmás undorokban
legörgetni a kacajt ingatag dómjairól
megbolygatni lecses pattanásait a mezőnek
bőrünk alá rejteni dudorodó évszakokat
érdes szurdokon tartós ötvözetbe
kovácsolni az ígéretet . . . jöttünk hát
tetten érni a lombosodást szikkadt porcogóinkról
lenyesni az idegen magzatot.
Kirojtosodott ereinkből az intelem
lógatja lábát álmaink pillérein
nyúlós étkül az iszony hever
irtózattól vásott hörgő eszméletünk
falakról csöpögő emlék-köpetünk
védtelen
csontjainkból feltörő álmaink
bokrosodó izmainkon szertelengő rügyező kötelek
vérét szítta látomásainkon a düh terpesze
mint legyek kocsonyában hűl emléketek
hemzsegő kacajokon hájasodók ti torz
képmásaink csámcsogó szerelmesek.
Íme az álmok egerei
szertefutva ismerős homlokon
rozsdás igéktől terhesen
íme a perc
pörkölt mosoly-ruhásan
gyökér-szítta karjaink elé
hogy a mezők szakadt inakkal
hevernek végül a sziklák köré
megtanultam
2.
 
Sziklák duruzsolását miért is
remélsz gyolcsaidban viharok haját
bogozni kócos tajtékot
jöjj a mezők is most indulnak titkon
holdfény-lépcsőkön zöld húsú reményt
keresni
ismerik a gyökerek tapintását
zsibongó idegvégződéseket rágcsálni
nedveket felszívni tanítanak
barlangok csipkés mészfogából
ércek súlyos izzadságcseppjét puhítani
zsíros ősnövény-forrást csorgatni
a tűzhányók duzzadt mellbimbóiba.
Míg egyenként elhagynak ruhadarabjaid
vinnyogó fodrait a szélnek fésülöd hajadból
méhedben a vágyak mocsarait
hűvös pikkelymozaik üledékét
felkavarod szunnyadt patakjaid
az izmok reccsenését várod
sikolyát feltört ugaroknak
kérges ölelésed barázdáiba
ültetni a legszebb ígéreteket.
A sirályok alábbszállnak borzongó
leplén költeni a hajnaloknak.
Habzón szakad az éj vászna
pilláidon álom fodrosul
feltűzött fehér szárnyú madarak
bíbor árbocokon áldozatul
a vértől duzzadó Mag homlokán
fényrudakkal átdöfött felhőuszály
hömpölygő hangyaboly-szítta illatok
porcogós kacatként zsibbadt combodon.
Ellomposodva
mögötted kullognak vászondarabjaid
a színek puhán lehámlanak
remélsz: valaki felnyalábolja tán
csöpögő martalékát s megfoltozza
éjszakáid egyre rojtosodó halmazát
örök oldatba szétkeveri mozdulataidat.
Kórusok sürgetik vajúdásodat.
Percek gyökereit bolygatja tétovázásod.
A fürthöz tartozol te is _
sáson szikkadt kéklő rostja
cérnás szemednek.
Miért vársz.
Fecskefészek a markom lakatlan
otthona ablakod ki-be röppenő vágyainak
ne számold míg
ájultan pihegnek sötét ablak-sebek
var fogant álmaimon
csukott redőny.
 
3.
 
Kegyelet éhes zarándoka
esőmosta indák zúgása követ
ruhátlan gyötrelem kúszik ormaidra
sziklák sarjadó mosolyáért vedlenek az évszakok
tömény káprázat csordul elő
könyörület.
 
Miért tanítják a színes sárkányokat
habzó szárnyakkal kísérni a sirályokat
monszunok csókja csábít
fröccsenő kacaj a zátonyokon
a tudat elcsöpög hézagos bordái közt az időnek
az égbolt terpeszét fájlalja a tenger
s kéklő ölén zsibbadt mélységeit.
Korallok rózsálló permete hűl
míg a sírásók tovahúznak néma
szekerén a hajnaloknak
csillagok vérző szuronyain
jázminok halált sikoltanak.
 
A megtagadott mozdulatokat
miért is ejted görcsös vigalmak közé
a kőfaragó keze bűntelen virága
csupán meredező álmaidnak
mint utca elfolyik szemedből
mohos pilláidon az árkos feledés
szélfüstös lépted pörkölten hull
utadon záporok szőttesére.
Fáradtan göngyölödnek szempilláid hűs ígéreteken
a távolság ring ereiben szomjas tevék danája
válladon trópusi káprázatok
fürtökben lógnak kagylóízű mesék
vársz: kiburjánzol a távolság gyökereivel
hozzád simulnak hűs emlékrajok
a tárgyak eloldják árnyukat a víz rétegeiben
mohává lágyult városok
belepik a megkövült öleléseket
zsibongó iszapot tömsz füledbe
ereidbe medúzák remegése ömlik szüntelenül
karoddal felfogod a szitáló motozást
odvaidban picurka halak
öntözik a csend gyökereit álmatag
csontjaidból szopogatják az idő percegését
a mozgás leoldva csuklódról
ernyedten omlik halomra
zajtalanul a csillagok lecsorognak
folyók medrébe babusgatni
féltett gyöngymagvaikat . . .
 
Hová tűntek a keleti ördöggolyócskák
csontos rétegeiben szikkadnak pattanásaim
fetrengő halaknak huzatos világa
s a madarak rikoltása megkövülten
árnyaimra nehezül.
Felüvöltenek ím a holdfejű kutyák
nyaldosva fekélyeit a csillagoknak:
didergő nyelvét ki ültetné
táncoló bordáink közé?
Nézzétek, mint nyüzsögnek áhított bugyrokban az egerek! Békás láz, vacogó kísértések téboly-kórusa, belemarkolni, gyömöszölni a szavak csúszós kóchalmazát . . . ez lenne hát a kötelesség? A fogainkat sajnáljuk. Kicsorbult mosollyal hogyan harapjunk most zúzmarás kenyérbe?
 
4.
 
rondó
ez lenne hát
a tánc a ránc
nyiklik-nyaklik
a szél pörgettyűje
levedlik bánatom
tüskés gomolyag
gurgulázik
gru gru gru
szikkadt gégecső
epedőn süvít
fuldoklik a lég
girhes bordáim
közé suhints
illan a gőg
egy mézesmadzag
hopp bekapom
kivirágoznak körmeim
ne üss rá
ne még ne még
trillázó tilinkó
mártogatja a holdat
részeg poharamba
csacskán cuppog
a kis egér
bolygatja álmaim
itt a vége itt a vége
a madzag vége
tekeredik nyakamon
megfojtani megfojtani
meghámozni nyelvemet
piros a béle
fakó gyöngyfogak
koppanón hullanak
cin cin kopp
elvitte a madár
messzire tudod-e
rojtosodnak hangszálaim
foltozni kéne nagyon
a szavakat
szeretem a harisnyámat
csordultig felhőkkel
lyukas a szára
kipottyannak álmaim
be kár be kár
maradt a fenekén
egy vakondtúrás
kínálgatja bögréit
az öregasszony
igyunk hát igyunk
ropjuk a táncot
körbe körbe
a kakas taraján
ficánkol kacajunk
nyávog a macska
fennakadt a farka
ropjuk ropjuk
kócosodnak ereim
hol a vége hol a vége
a borotvának
megkeresem
villogását
egér cincogását
kikergetem fülemből
feszegeti dobhártyámat
kalapál kalapál
bokrosodik bánatom
kirügyeznek fülcimpáim
tarkabarka
madársereg
tollászkodik hasamon
kipp kopp kopp
botorkál a szívem
kiugrani kiugrani
az ablakon
siess siess
habzsolni habzsolni
véremet pörgetni görgetni
koponyámra koppintani
kukk itt vagyok
ki vagy te
az őrülettel bújócskázni
elvesztettem fogaimat
csetlő-botló
csontjaimat
sebaj pergess
forgass forgass
csigolya-füzérrel
dobálj meg
keselvű keselyű
hol a húsom
nincsen húsom
mi maradt még
a tánc a tánc
kergeti árnyékomat
leteperi megszurkálja
megkötözi göngyölgeti
ne nyivákolj
zsebre teszi
úgysincs vége
soha vége
a táncnak
 
5.
 
A kárhozottak tarka rémkacajából hasítok magamnak, befedni fekélyeimet, ha álmok fertőzte penész-mosolyok gyűlnek, nyilallnak tagjaimba . . . ez a duzzadó leszámolás sajog szüntelen. Ó, ti tudás daganatjai! Fehér húsú óráimban egy rögeszmét cirógatok, ez nem az én húsom, óbor ízű vörös kinövés, s tudom, ez a hólyag-virág terjeszti bűzét gondolataimban:
 
már topognak sürgetőn zsíros hátú virágok
olajfoltos mosolyukon elcsúszik a nap
 
Már említik a helyet, álmok önteltségében fetrengő öleléseket, habzó percek üledékét, s mert dübörgő halálom lesz, borzolják kemény idegeiket a sínek.
 
6.
 
Gomblyukamban immár
fonnyadtan csüng le gyökértelen
mosolyod darázscsókosan
a kétség növeszti szőrzetét faggyús
perceim szemölcse köré
s kiáltanék bár hangom
alig holdtölte-töltelék avas dióban
társnak a huzat úgyse jó
parolázok hát magammal.
A kamaszként ziháló dagályt miért is
kövessem felhős lépteidet
almák cirmosságába rejtem szeplőidet
kedélyed gondtalan tarsolyát
nádszínű szemedben hagyom
mondhatom a véres körmű éjszakát
elástam rég a pórázon rothadó reményt
ha hold csurran szemem közé
terhes szárkúpok terpeszén
szálkás álmaim hinteni
mazsolás csillag-ízzel lenne jó.
Dalomat mily lánccsörgés
riasztja el léptem szelét
szárnyától fehérre meszelt madaraknak
Ingujjasan kivárom álmodó
mocsaraknak fecske-hordta köntösét
mézzel vonom be hártyás mosolyod szirmait
hogy a vágyott pillanat legyen harmatos
lombhúsú csókok fürtjein.
 
7.
 
Ne tudd meg azt az időt
álmok homlokán a fövenyt
bagoly-lakta gyolcsaidat fakón
a tollászkodó boglyas várakozást
pihésen rügyezni lányajakon
cirmos kagylók mohos csillagain
A néma Arató Dís falának dűlve
ernyedten leejti karját
mi nem egyenként
holt apánkkal s rügyező méhvel
indulunk szélhordta csontjainkkal
fertőzni sivatagok ágyékát.
 
Ne tudd meg azt az időt
mikor egy rémült holdcafat gőzmarta
múltat idéz a Szél gyermekeiről
sziklák hímporát a tejút virágain
csillagcsokorban léghúsú tengerekben.
Csak a sirályok
zsoltára bőszíti férges álmainkat
pernyés csontjainkat háborgató
csúfos rekviem.
Tán a hörgők nyelvét darázscsókosan
meddők méhébe fullánknak ültetni volna jó
viszketeg emlék
rühesek lesznek gyermekeink
Te tudod az időt
mikor a húsunkban gőzölgő szigetek
kifakadnak fekélyes mellkasunkon
a bordáink közti réteket
melyek patak-fodros lépteinket őrzik
kalászos homlokon a csillagaratást
ikrás mosolyát a hajnaloknak
vásott fogát hullató múltunk
emlék-horpadáson ha elcsitul
mint kérges rügy a percek ágain
elhervadnak habzó karjaink.