Ladik Katalin: Ballada az ezüstbicikliről (1962-1996)

 

Zsoltár

 

I

 

Feddj meg, kecském, a te búsulásodban,

Ostorozz meg engemet, a te haragodban,

Mert a te nyilaid belém akadtak

Mindennaponként gyarapodának bogáncsaim,

Marék só valék, mely önnön folyójába pusztul.

Cirokméz csöppen a te szakálladból,

Piros kövek húzódnak alá s ott levetkőznek,

Mindenestül olyan vagy, mint a siket pásztor,

Kinek az ő szájában nincsen feddés.

 

Néked gyújtottam mécsesül legelőinket,

Utolsó szőlőskertünk ez, hadd, hogy lelegeljem.

A karókon csillagok nyüszítenek,

Tejem bizsereg, bikákat láttam az éjjel,

Lázas istálló piros tehenekkel,

Azt kérdik, ki vagyok, miért jöttem.

Gidámat megettem, szedererdő ég tőgyemben, szedertej.

Izzadt kanalakkal, holdat ugató körmeimmel .

Belevágom ollóm a kutyába.

 

II

 

Megmutatá kecském az útat, mely mint az orca.

Estvélig megfeszülék, de ki nem esmértem

A setét huzatban se, nem én.

Mígnem a ruhaszárító csillag szemem melengeté,

Látom, jó helyen járok, a malom közel felém,

Két csecsén liszt habzik, egy égi zsákból öntözik.

Zsenge korpazátony fedé el bimbait,

Fogával őröl, farkával imádkozik.

 

A vizeknek jó állása volt bennem és a füveknek.

Megkeményítettem szőrömet s elindulék

Szarva közé a kerítésnek, hol kertjeit őrzi,

Apust láttam feküdni, rákos almát evett,

Hasán diófa ült, egyre kövéredett,

Nem engedte legelni.

 

És felserkene a vitorla mintegy álomból,

És mint az erős, ki bor után kiált,

Általvetette a zsákokat, és rakásba állíttá a vizeket,

Hol dinnyehéjban zavaros bor vagyon és teljes ital,

Abból tölt, melynek a seprejét is megisszák ,

És ugyancsak kiszopják a földön lakozó minden latrok.

Kicsiny híja, hogy az én lábaim el nem iszamodának.

A legfelső vitorlán ültek vala az éneklők, aztán a hegedűsök ,

Középben valának a doboló leányok,

Kiknek a kövérség miatt kinn ülnek az ő szemeik.

Ó, zsenge állatok, megérezzék a ti fazekaitok

A tövisnek tüzét, mint a nyers húst!

Megrakodtatok tomporomon, mint a fehér gyapjú.

Mint a csődörök, megkötöttétek magatokat hajam fonatékjához.

Kedvelitek istállómból a tulkot és ablakaimból a bakokat.

Recsegő kézívek az én égő áldozataim.

Én bizonyára szorgalmatos vagyok, de a ti csatornáitoknak

Minden áradásai és habjai én rajtam általmentek.

Nem tudom már, mivé legyek.

Kecskévé-e, vagy ürülékké, amely csillagokra záporoz.