Ladik Katalin: Jegyesség
 
Zöld kesztyűben, pufff, akár a villám
 
Tavaszi székre csorognak ruhái,
akár a kert, az átázott rügy,
halkan beszél, fába szorult villám,
csak megmártja magát, aztán tovább sétál.
 
A boldogság nem az én, pufff, eledelem,
mert, pufff, jóllaktat ésss, pufff, elááálmooosííít.
 
Viselsz engem? Én a vágy vagyok.
Nyúlj hozzám alulról felfelé,
mint középpontját elvesztett lény,
zavaros fény, döfj belém,
olló a holdba, pufff!