Kovács Karolina: Szembeszélés
Cloéra várva
 
Az augusztusban
                tett ígéret
mivégett szinte
részegen és félszegen
várt,
meleg volt és gyönyörű
mint a nevetés,
mi az erdő
utcácskáin-utcabáljain
tarkán behömpolygött
a farsangra
távoli szellőket
hozva és
Cloéra várva.
 
Az ígérettől,
a pezsgő cseppjeitől,
ujjak képzelt
 
érintésétől,
a vörös telihold
duzzadó látványától,
a felhalmozódott vágytól,
a várakozástól.
elindult a Léthe kék
folyóján
fehérbe burkolva
Cloéra várva.
 
Mind beljebb jutva
fakulva tűnik el
tejüvegként a part,
magával viszi a
poros udvart,
sárgába burkolja a
szőlő illatát,
ami talán jövő
nyárt hoz,
vagy petyhüdt
elmúlást.
Cloéra várva,
már, ha.
 
Sárgászöld hangulatban,
a nyárfák közt
a sínek mellett
az udvarban,
a szürkéskék gomolyagban,
oda-visszás iramban
                várva
bár, ha.
( tik-tak, tik-tak ) és
a rózsaszínű felhők lassan
a szemébe fagytak.
 
Ám egy relatívnak
tetsző délután, lám:
eljött,
és az ujjával a szőlőre
bökött, hogy
ezt ni!
Habzsfogyasztani a
túlérett feketéslilát,
az elmúlást.
Mert apostol nélkül
nem lehetett
szőlőszemről
beszélni.
Csak megenni-megmészteni
nem mást, mint egymást.
 
Amikor minden
alulra került
a kékes ringatásban,
a tükörkép megszépült
és a túlsó partra ért,
eltaszítva a sárgáslilát
és a megtelt feketét.
A nyári perzselő
vágyakozás
nem hagyott hátra mást,
csak hervadó sóhajtást.
És lépdel a fehér farsang
                bosszúként
                megbánásként
 
gyászmenetként.
Ekkor a fagyott felhők
lassan könnyezni kezdtek
beterítették árnyékkal
a szőlőskertet,
de elkéstek.
Talán a farsangi mátrikula
segített volna,
már, ha.