Kovács Karolina: Szembeszélés

Cloéra várva

 

Az augusztusban

                tett ígéret

mivégett szinte

részegen és félszegen

várt,

meleg volt és gyönyörű

mint a nevetés,

mi az erdő

utcácskáin-utcabáljain

tarkán behömpolygött

a farsangra

távoli szellőket

hozva és

Cloéra várva.

 

Az ígérettől,

a pezsgő cseppjeitől,

ujjak képzelt

 

érintésétől,

a vörös telihold

duzzadó látványától,

a felhalmozódott vágytól,

a várakozástól.

elindult a Léthe kék

folyóján

fehérbe burkolva

Cloéra várva.

 

Mind beljebb jutva

fakulva tűnik el

tejüvegként a part,

magával viszi a

poros udvart,

sárgába burkolja a

szőlő illatát,

ami talán jövő

nyárt hoz,

vagy petyhüdt

elmúlást.

Cloéra várva,

már, ha.

 

Sárgászöld hangulatban,

a nyárfák közt

a sínek mellett

az udvarban,

a szürkéskék gomolyagban,

oda-visszás iramban

                várva

bár, ha.

( tik-tak, tik-tak ) és

a rózsaszínű felhők lassan

a szemébe fagytak.

 

Ám egy relatívnak

tetsző délután, lám:

eljött,

és az ujjával a szőlőre

bökött, hogy

ezt ni!

Habzsfogyasztani a

túlérett feketéslilát,

az elmúlást.

Mert apostol nélkül

nem lehetett

szőlőszemről

beszélni.

Csak megenni-megmészteni

nem mást, mint egymást.

 

Amikor minden

alulra került

a kékes ringatásban,

a tükörkép megszépült

és a túlsó partra ért,

eltaszítva a sárgáslilát

és a megtelt feketét.

A nyári perzselő

vágyakozás

nem hagyott hátra mást,

csak hervadó sóhajtást.

És lépdel a fehér farsang

                bosszúként

                megbánásként

 

gyászmenetként.

Ekkor a fagyott felhők

lassan könnyezni kezdtek

beterítették árnyékkal

a szőlőskertet,

de elkéstek.

Talán a farsangi mátrikula

segített volna,

már, ha.