Jász Attila: Sajátszicília

[ 1. ]

Mert kell egy hely. Ahol az ember otthon érezheti magát, legalább átmeneti időre, az élet mulandó pillanatainak töredékeiben, a megnyugvás reményének szilánknyi másodperceiben. Egy negyedik emeleti lakásszoba, egy szándékosan elhanyagolt kert, egy kölcsönkérhető nyaraló, egy közeli erdő vagy csak néhány fa, legalább egy kiszáradt fa töve, egy időnként ismerősnek tűnő partrészlet, egy túlságosan kiugró sziklaszirt, egy elhagyatott könyvtárszoba, kedvenc festményünk színes reprodukciója - képeslapként akár, egy összefirkált szövegrészlet vagy egy vibráló monitor előtti üres szék. Egy választott világ, egyszerre első és utolsó, mivel mindenkori, amelyben a valóság keveredhet a képzelettel, s ezáltal az írás lehetséges világa belakhatóvá válik.

Kell egy hely tehát, ahonnan el lehet indulni.

Most például egy filozófusról olvasok, aki egy szigetre menekül önmaga elől, ott akarja megválaszolni belső kérdéseit, de miközben a megoldódásra vár, egyre távolabb kerül önmagától, elhatározásától, mely a szigetre hajtotta. E mondatok hullámverése közben én is egy tó partján heverek a fűben, lábamat a vízbe lógatom, és egyre kényelmetlenebbül érzem magam, miként hősöm a sziget tengerpartjának sziklás, kígyókkal teli melankolikus világában. Fürdeni nem mer, mert cápát sejt a vízben, leülni fél a kígyók miatt, a gyomra napok óta rossz, aludni nem tud és így tovább. Feszengek a fűben, izzadok, itt-ott csípéseket érzek, egyik könyökömről a másikra dőlök, mikor elhalad mellettem egy futó alak és hirtelen nem tudom eldönteni, a szövegben olvastam-e, vagy tényleg elhúzott mellettem egy mazochista, aki e forró nyári délutánban sokkolja magát, vezekel, menekül valami elől, ahogy filozófusom. Mindenesetre összemosódik bennem, így utólag, a vezeklő-futó képe az olvasottakkal, és ettől a naptól kezdve ehhez az oldalhoz mindig hozzá fog kapcsolódni, benne lesz minden olvasatomban.

Ettől a naptól kezdve valami lassan körvonalazódó nyugtalanság vett erőt rajtam hónapokra, nem is sejtve, hogy a körvonalazódásban évek telnek majd el. Az otthonkeresés tudatalatti ideája volt ez, ami például filozófus-hősömet egy konkrét, számára távoli, valóságos helyre, egy szigetre vezette. De a filozófus ott sem találta meg, amit keresett, illetve talán nem is egészen erről lehet szó a menekülés ürügyén, mert a menekülés valami vagy valaki elől mindig konkrét cselekvést jelent, ellentétben a kereséssel, ami inkább hiányérzésből fakad. A keresés elvileg addig tart, amíg meg nem találja azt a konkrét valamit, ami hiányzott neki, amit keresett, de csak elvileg, mert az ember természete olyan, hogy abban a pillanatban, amikor megtalálta, természetesnek tűnik megléte, így nem is érdekli már annyira. Ezért az ő esetében inkább a keresés szó a megfelelőbb, elkoptatott, metafizikus kicsengése ellenére. Az foglalkoztatott tehát vele kapcsolatban, hogy mekkora kétségbeesés kell ahhoz, hogy valaki egy északi országból Szicíliába vágyakozzon, hogy ott keresse pogány lelkének megválthatóságát, noha éppen ő tanítja, hogy a jelenségek világa helyett az elhatározás szabadsága alakítja az életet. Mit tudhatott, hallhatott vagy remélhetett, hogy éppen ezt a helyet választotta a végtelennek tűnő lehetőségek közül?

Évekig hordoztam magamban ezt a problémát anélkül, hogy tudatosodott volna bennem, mit keresek és miért - menekültem tehát önmagam és a kérdés megfogalmazása elől. Pedig a meghívás már várt rám, csak nem akartam elfogadni. Néhány impulzus, egy-két jelentéktelennek látszó mozzanat azonban folyton figyelmem középpontjába lökte, noha még mindig nem akartam tudomásul venni, ugyanakkor már régen csak ezzel foglalkoztam. Minden cél és szándékosság nélkül újra és újra visszatértem a Kierkegaard szorongásáról szóló Szicília-esszéhez, de magának a helynek nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Egy lábjegyzetben véletlenül bukkantam rá az ideák szerelmesének, Platónnak arra a kísérletére, hogy Szicíliába utazzon és az életben is próbálja megvalósítani álmát, az ideális államot. Vegye rá Szirakúza uralkodóját, hogy hatalmát tudásával alapozza meg, s foglalkozzék filozófiával. (Később, Platón leveleiben ennek a törekvésnek részletes leírásait is olvashattam.) A könyvtárban céltalanul bogarászgatva pedig kezembe került a halhatatlanságra törekvő tökéletesség eszményképének, Goethének az útinaplója, amibe belelapozva rajongással teli sorokat találtam szicíliai útjáról. Nevéhez ellenpéldaként azonnal társult az őt elutasító magányos, romantikus festő személye, aki nem volt hajlandó a nagy klasszikussal együtt tanulmányozni a felhők mozgását. Caspar David Friedrich egyik legtalányosabb képe jutott tehát eszembe, amelyen a szicíliai Agrigentóban található sötét, romos Juno-templomot festette meg. Az ő ellentétpárja viszont magyar volt, a félreértett és félremagyarázott festőpróféta, Csontváry Kosztka Tivadar, aki a taorminai görög színházban látta meg a régóta keresett plain air színeket, amelyekből hatalmas energia sugárzását érzékelte. Mindehhez hozzájárul az az állandóan jelenlévő belső nyugtalanság, ami egy sajátnak tekinthető vagy annak tűnő szellemi téma hiányából fakad. Kezdetben mindössze ennyit tudtam, de ez épp elég volt ahhoz, hogy a hely történetét az életemmel szívesen keverjem össze. Innentől minden mozdulat, ami e téma felé irányult, túlzott jelentőséggel bírt számomra. Úgy érzékeltethetném ezt, hogy elkezdett magába szippantani egy ismerős-ismeretlen, vágyott és rettegett örvény, miközben még egyáltalán nem tudtam, mit is akarok, már Szkülla és Kharübdisz karmai között hánykódtam. De ekkor még mindig nem sejthettem, hogy ezzel csaknem egy életre szóló feladatot és küzdelmet szerzek magamnak. Az ember úgyis olyan keveset tud, még a saját életéről is. Menekülésem iránya tehát önkéntelenül is kimondatott, és attól a pillanattól kezdve minden irányjelzés egyfelé mutatott, legalábbis én úgy láttam, és csak imaginált birodalmamban éreztem igazán jól magam, amely a lehető legszerencsésebb módon, tőlem függetlenül földrajzilag is létezett, több száz kilométerrel dél felé. Így egyszerre két helyen élhettem az életem, noha kívülről ez egynek és meglehetősen unalmasnak látszhatott. Például, ahogy a tóparti olvasás a mondatok hullámzása közben átalakul tengerparttá. Felteszem, ha ilyenkor megkérdeztek volna hirtelen, hogy hol vagyok, nem biztos, hogy eltaláltam volna, miközben tekintetem a lapokból a kérdezőre emelem s a nap fénye percekre elvakít. Hunyorogtam volna, talán időnyerés céljából, s közben visszakérdeztem volna, miért, hol vagyunk.

Egy kétszer-hármas "toronyszobában" dolgoztam akkoriban, közel a tóparthoz, ahová rendszerint felhordtam magammal a könyvtárakban, antikváriumokban zsákmányolt dokumentumokat, melyek elengedhetetlenül szükségesek voltak birodalmam határainak tágításához. Ilyenkor, ha nappal kinéztem a tetőtéri szoba ablakán, nem a házak tetejét láttam, pontosabban, akartam látni, csak a fák lombjai által határolt eget, hiszen a tó- vagy tengerparton a fák mindig magasabbra nőnek, ami jó alapozás volt olvasmányélményeim fölötti töprengéseimhez. És amikor még lejjebb csúsztam a széken, akár a tengerkék égen rám várakozó felhőszigeteket is könnyedén összeszámolhattam. Éjszaka pedig az asztali lámpa fényénél albumokat, képeskönyveket lapozgatva sosemlátott városok és romok közt bolyongva vártam, hogy az ablakkereszt fölső sarkában előbukkanjon a mitologikus hölgy, a Hold, ahogy a német festő képén, s fátyolos, fáradt ezüst fénnyel vonja be jegyzeteimet. Ilyenkor tudtam, hogy mindenképpen abba kell hagynom az írást, felesleges az órára néznem, vissza kell vonulnom. Hiszen nemcsak újabb dokumentumforrásokra volt szükségem a felfrissüléshez, hanem a gondolkodás éjszakai, ösztönösebb változatára, az álomra is. Ahol az utazás folytatódhatott tovább.

Minden bizonnyal azért válhatott ilyen szenvedélyessé ez az elvágyódás, mert jegyzeteim nagy részének megírásáig nem jártam ott valóságosan. Így utólag visszaemlékezve, a félelem miatt, hogy nem ábrándulnék-e ki a konkrét hely láttán, vagy nem némulnék-e el a képzeletemet meghazudtoló szépségtől. Ezért hát eszem ágában sem volt odautazni, amíg az előkészület munkáit be nem fejeztem. (Az ideákat hajszoló görög filosznak ez a kísérlet egyébként csaknem az életébe került. És persze minden megvalósíthatatlansága, azaz kudarca ellenére, nem ragaszkodott-e továbbra is álomvilágához, amely, ha végül az életébe nem is, de a műveibe került.) A félelem, hogy gondosan felépített ideámat épp ily könnyen elveszíthetem a valósággal találkozván, egy ideig megszabadított attól a kényszertől, hogy odautazzak. Úgy döntöttem, még felkészületlen vagyok, nem szabad kapkodnom. Valójában persze csak azért aggódtam, nehogy elapadjon a forrás, s írásképtelenné váljak. Mélyreható tanulmányokat folytattam tehát. Újra faggatózás alá vettem kedvenceimet és példaképeimet, akik már jártak ott, az ő miértjeikről. (Így kezdtem naplószerű feljegyzéseket készíteni.) Meg akartam érteni őket, ami által az enyémekké is válhatnak kérdéseik, s talán, gondoltam, én is közelebb jutok sajátjaim megoldásához. De ez a "megérteni" szó nem egyszerűen racionális feladatot jelentett a számomra, hanem valójában célszerűbb lenne a kétes-metafizikus kicsengésű "megismerni" szót használni. Reményem, hogy általuk jobban önmagamra ismerhetek, ma már hiú ábrándnak tűnik, de akkor hittem benne, hogy az ő Szicíliájuk között ott van valahol az enyém is, vagy legalábbis vannak közös tájak-városok. Minden mondatom egyetlen változat a lehetségesből. Ez persze ismerős gondolat, de hát nincsen semmi új a nap alatt, nem lehet semmi újat kitalálni. (Legfeljebb csak naivnak és műveletlennek lenni.) A mondatok is csak a leírás pillanatában tűnnek érdekesnek. Amikor mindezt leírom, már tudom, hogy soha többé nem térhetek vissza belső emigrációmból oda, ahonnan indultam. Ez néha megnyugtat, máskor elkeserít. A nálam lévő, elrongyolódott füzet tartalmát laponként átírom számítógépbe. Megtisztítom a szöveget, hogy újra lehessen kezdeni a firkálást.