Jász Attila: Sajátszicília

[ 3. ]

Másrészről persze a valóság is viszonylagos. Ezzel akartam mindenképpen folytatni, hogy legyenek részek, melyek a viszonylagos valóságról szólnak, vagyis arról, mit is jelent ez számomra. Például, hogy ez már nem az eredeti kézirat. A valóság találkozása a képzelettel alapvetően megváltoztatta mondataimat. Bár képzeletem gyönyörű részleteket generált, mégis egyértelművé kívántam tenni, hogy tudatában vagyok az imagináció másodlagos jellegének, s egy idő elteltével egyre biztosabban éreztem, hogy kell majd születnie olyan betéteknek is, amelyek valóságos naplófeljegyzések. Napló a valóságról, vagyis egy tényleges szicíliai utazásról. Azt gondoltam, ennek elkészültével lezárhatom végre e folyton változó birodalom határait. De nem így történt. S ez akár egy regényes kezdet is lehetne. De nem az.

Valahol azt olvastam, a kézirat elég(et)hetetlen, és hogy egy csepp a kárhozatból elég esendőségünk megtapasztalásához, hogy az élet a műbe avatkozzon. Egy "könyvtáros" féltve őrzött, gondosan kiépített könyv- és kézirattárát bombatalálat éri. (Nevezhetnénk Hamvasnak vagy Márainak is.) Nem tudja elviselni a csapást, Jóbként ordít, perel Istennel, hogy aztán rádöbbenjen, ezen az áron egy nagyon fontos felismeréshez jutott. Nem a materializálódott, könyvtestet öltött gondolatok jelentik a feltétlen értéket számunkra, hanem a bennünk minden körülmények között megmaradó, megemésztett szellem. És, hogy nem a papírra írunk, az csak lenyomat (médium, a szó eredeti értelmében), a lélek állapotának szellemi vetülete az adott, ihletett pillanatban. Ezért a papír, a kézirat elégethető, ellopható, eldobható, mert a gondolattól a papírig megtett út a fontos, ez megmarad, és mint abszolút "eredeti", sohasem veszíthető el. És természetesen soha nem is írható le a maga teljességében.

Néhány évvel ezelőtt úgy éreztem, hogy befejeztem ezt (azt) a szöveget Szicíliáról, és egy jelentéktelennek tűnő délelőttön bedobtam ismerősöm postaládájába, aki vállalta számítógépes szedését. Mondjuk délelőtt tízkor. Délre pedig már nem volt a postaládában a használt borítékba bújtatott kézirat. Mit remélhetett a benne lévő szavak erejétől a boríték eltüntetője? Beváltotta-e várakozásait? Az én számban katasztrófaíz napokig, hetekig, hónapokig talán, eleinte reménnyel elegyítve. Sokszor eszembe jut utólag erről a várakozásról, a hátha mégis előkerül állapotáról, a már emlegetett német festő egyik híres képe, melyen a Remény nevű hajó szétzúzódva nyugszik a hatalmas jégtömbök között. Csak a hajó neve hordoz némi melegséget a képen, de a hideg szürke tónusok láthatólag ellepik lassan azt is. Az én kéziratomból is csak a cím maradt meg, ugyanis a változatokat, a vázlatokat az egyetlen példány elkészültének reményében elégettem a kandallóban. A néhány publikált részlet csak rontott az újrakezdés esélyein. Egyik barátom, vigasztalásként azt mondta, jobb így, megírhatom még egyszer, sőt: meg kell írnom. Szerinte ez már része is az új műnek, ez a telefonbeszélgetés. Aztán néhány nap alatt, egy hosszabb utazás előtt, rekonstruáltam újra az egészet, fejből. Azzal a kellemes érzéssel szálltam fel hajnalban - a három napi intenzív emlékezéstől holtfáradtan - a külföldre, az új élmények, a felejtés felé induló buszra, hogy ez végre az, amit szerettem volna. Aztán a nyaralás elteltével újra elővehettem zseniálisnak hitt művemet, és sajnos rá kellett jönnöm, hogy ez nem az. Be kellett látnom, hogy nincs könnyebb út, s a romok fölött megkezdett építkezésbe bele kell kalkulálnom az újrakezdés nehézségeit is.

Később egy ösztöndíj jóvoltából Szicíliából naplójegyzetekkel együtt térhettem vissza, ismét úgy tűnt, elvileg befejeztem a tervezett szöveget. A jegyzetekhez viszont majd egy évig nem nyúltam. Egy folyóirat tematikus utazás-számához azonban előkerestem a keményfedelű, tintával írott naplót a végleges formába öntés, a gépelés szándékával. A lakástűz, mely a papír szemetes kosárból kiindulva - állítólag Katharmoi című versem rontott kéziratából - pusztított az íróasztalom környékén, a naplót - a füzet kemény kötése miatt - nem tudta elemészteni. Feleségem ellenben az oltóvíz segítségével sikeresen összemosta a tintával irt lapokat. A kéziratok közül - a tűzből - egyedül a Szicília-szöveg másik, már megírt része menekült meg ép bőrrel, mivel előző éjszaka eszembe jutott valami apró változtatási lehetőség, ami miatt nem tettem vissza a polcra, a helyére. Idővel azonban újabb valóság- és emlékrétegek rakódtak a megsemmisült valóságos napló helyére. Viszonylagosan újak, persze.