Jász Attila: Sajátszicília

[ 4. ]

Ha meg kéne határozni, hogy miért így, ezeken az utakon jutottam képzeletbeli-valóságos Szicíliámba, csak a szubjektivitásra, a személyességre és az érzékenységre tudnék zavartan hivatkozni. De minden szerepjátszási szándékom ellenére be kell látnom, puszta kísérlet maradt az utólagos jegyzetelés, mivel rendkívül sok számomra lényeges összetevőt szándékosan vagy véletlenül kihagytam. Jó, ha nem a lényeget.

Utalhatnék arra, hogy mindezt nem csak én fikcionálom. Például, hogy Szicília az omlás szimbóluma, azonkívül multikulturális találkozási hely... Stb. Mégis elhárítanám magamtól a feltételezést, hogy elvágyódásként, valami ellenében lehessen értelmezni e papírlapokon megjelenített Szicíliát. Minden konkrét válasz hazugság lenne arra a kérdésre, hogy miért éppen Szicília... Leginkább a mítoszteremtés szándékát ismerném el, ha legalább úgy tudnám előadni, ahogy az antik szerzők Odüsszeusz bolyongásának irányát, miértjét. A kitérő válasz, hogy ahhoz előbb azt a mesterembert kellene felkutatnunk, aki Aiolosz szeleszsákját varrta. Miként Homérosz magyarázza.

Szükségem van tehát a történetre, a történetnek pedig lokalizáltságra. A lokalizálás pedig az élmények keveredéséből egy se nem valóságos, se nem konkrét, de földrajzilag (is) létező helyet biztosít. Egy szigetet. A látszólag korábbról ismert szereplők (utazók) ugyanígy, egyszerre konkrét és olvasmányokból absztrahált személyek, akiket természetesen egy idő után a saját alteregoimnak tekintettem. (Sőt. Időnként úgy képzeltem el, hogy szereplőim találtak rám, míg én a valóságra hivatkozva visszakoztam, kérettem magam, de végül vállaltam, megírtam őket, sajátjaimként.) Aztán a tudathasadás elől a valóságos Szicíliába kellett menekülnöm, hogy saját élmények segítségével léphessek át egy reálisabb szerepkörbe, és narrátorként végre közvetlenebb hangon szólalhassak meg.