Jász Attila: Sajátszicília

[ 9. ]

Állítólag Goethe itáliai utazásáig nem ismerte a testi szerelmet. Közel negyvenéves koráig. Közben a fejében burjánzó ősnövény-elméletről levelezik Herderrel, lázasan. Újra el kellene olvasni az egész naplót, különös tekintettel a szicíliai részre, nem rejtett-e mégis egy aprócska, erre utaló örömteli megjegyzést mondatai közé. Lehet, hogy ettől az élménytől, ennek az élménynek a hatására olyan hihetetlenül közvetlen a német titán útinaplója? S nem a hely szellemétől?

Egyik monográfusa szerint öregkoráig tartogatta olaszországi-szicíliai élményeit, s levelek nyomán írta újra utazását. Ekkorra Goethét a múlt, a történelem emlékei már nem nagyon érdekelték, és talán ettől kevésbé heroikus ez az írása. És nyilván a térbeli, időbeli távolságtól. Ott csodálkozott rá először a természetre, mint lehetséges analógiára. Naplóbeli szemlélete öregkori bölcsességét tükrözi. Eckermann-nal folytatott beszélgetéseinek egyik utolsó feljegyzésében állapítja meg, a természet nem mindenkinek adja meg magát. Ellenkezőleg, sokakkal szemben úgy viselkedik, mint egy kacér fiatal leány, aki a csábítás ezernyi eszközével elbűvöl bennünket, ám abban a pillanatban, mihelyt azt hisszük, hogy megfogtuk, hogy a miénk, kisiklik kezünk közül.

Naplójában állandóan panaszkodik, hogy nem tud dolgozni, ám monográfusa adatai szerint utazás közben három félkész drámát is befejezett. Életrajzírója szerint valami történhetett vele az utazás során, valami elementáris, mert a weimari udvar és a barátok is úgy érzékelték, hogy egy életvidám ember ment el, s egy magába zárkózott költő jött vissza. Az útleírások mintha kimondatlanul is valami titkot sejtetnének, amit az ál-utazási napló nem árulhatott el ennyi idő után sem. De lehet, hogy csak az eltelt idő nyomába szegődve látta nosztalgikusabban egykori utazását az öreg Goethe. Bölcsen építgetve tovább magánmítoszát.