Jász Attila: Sajátszicília

[ 26. ]

Így értünk a város keleti végébe, ahol a Juno-templom maradványai évről évre jobban romladoznak, minthogy a likacsos követ a levegő és az időjárás egyre porlasztja.

Goethe tehát nem egészen ugyanazt látja meg a romtemplomban, amit honfitársa, Caspar David Friedrich nem sokkal később megfest.

Hogyan is láthatták volna ugyanazt? Nemcsak a szó és a kép eltérése a különbözőség forrása, hiszen itáliai útja során Goethe is előszeretettel rajzol és fest. Goethe a konkrét látványt festi meg szavakkal, míg Friedrich metaforát teremt ugyanabból a templomromból. (E festmény az utókor által a romantika képi szimbólumává értékelődik fel.) De a valódi kérdés a témához kapcsolódva mégsem ez a különbség, hanem, hogy mit kerestek valójában, ennyire eltávolodva németségüktől. Goethe, mint utólag már pontosabban látjuk, új mítosz kreálásán fáradozott saját személye körül. Hajnalban és titokban távozik Weimarból, s Velencében már álnéven bérel szobát, hogy festő-alteregóját életre kelthesse. Friedrich számára az életet - teljes egészében - a festés jelentette.

Goethe azt mondja, hogy nincsen életmódom. Lehetséges, de azért mégiscsak van egy módja annak, hogy élek.