Verebes Ernő: A kioldás

4.

Hát persze, Tilla is ezt teszi, amikor diapozitívokat néz. Mit lát ilyenkor? A saját lemeztelenített történetét. Az egész vetítés - gondolja ő - azért kell, hogy kattoghasson a diavetítő. Mintha a jövendő "vészteher" szívdobbanásait hallgatná. Pedig Tilla a saját múltjára leselkedik. Megalázó helyzet ez, mely menekülést sejtet valami elől oda, ahová elbújni már lehetetlen. Ez a hely, ezek a képek azonban képmutató módon, szépen láthatóak. És épp ez a gyanús. Szinte kelletik magukat: itt vagyunk színesen, fényesen, bújj belénk, légy te is fény, s törj meg színekre, hogy belénk veszhess. És Tilla már majdnem megtörik, amikor az idilli kép-örvények között rábukkan arra a bizonyos tervrajzra. Ez mentett meg - gondolja Tilla -, ez a tervrajz. Mindegy is, mit ábrázol. Csak tervrajz legyen, s ne ligetes folyópart. Ne úgy csússzak vissza egy képbe, mint egy álombeli élőmocsárba, hanem jelentsen kihívást, legyen egy matematikai feladat, egy megoldandó probléma. Mindegy, megoldom-e, de irányt szab nekem, Tillának, feledteti a még orromat facsaró combtövek, gyerekkaki, szeszpárás kocsma, birkatarhó, vagy nagyapám ázott kucsmájának szagát. Veszélyre int és vészterhes, de ez kell. Így már semmi baj sem történhet.

Gyerekkorában ha későig elcsavargott barátaival, és már elege volt, és fáradtsága élét vette a kalandvágynak, milyen szívesen gondolt a másnapi iskolai munkaakcióra, a kukoricatörésre vagy paprikaszedésre, melyek mint "tiszta és erkölcsös" tevékenységek tűntek föl előtte, s ahogy Mányi is mondta, ilyenkor kivasalódtak benne az érzelmi hullámzások, a kaland és az otthoni kikapás közti élmény-szakadékok, s a jótékony munka gondolata által megváltott "jóság" költözött belé.

- Azért kell vetítenem, hogy rájöjjek, miért nem kellenek a képek - gondolta Tilla, míg egymás után nézegette a diákat.

- S miután rájöttem, hogy nem kellenek, egy olyan képre bukkanok, mely gyökerében fogja megváltoztatni az életemet.

5.

Szükséges-e bemutatni a regressus infinitivumot, az előzmények végtelen sorát(?), kérdezem ÉN úgy, mint bárki ebből a tizenkét szerencsés emberből, akik eljátszhatják itt egy végkifejlet színpadi változatát. Mindegy, válaszolni is csak ÉN tudok: igenis, kellenek az előzmények, hisz azok utórezgéseivel kezdődött e tanulmány. Ha valaki előreelrendeltségre gondol, hát nagyon téved. Az előzmény, az idő sűrítésével egyre inkább a végkifejletre kezd hasonlítani, de ez egyáltalán nem fontos. ÉN tudom, ha most fognék egy villanykörtét és vészjóslóan felemelném, mielőtt még elengedném, mindenki tudná, hogy az szét fog robbanni a színpadon. Mégis végignéznék, ahogy esik lefelé, és összerázkódnának a csörömpölésre. Tehát a mindent megelőző örökkévalóság, az aeternitas a parte ante után fel kell takarítani.