Verebes Ernő: A kioldás

9.

Az "érzem, hogy kezdek istenné válni" gondolata foglalkoztatta dr. Kódát már egy ideje, amikor nap mint nap belépett a rendelőbe, s e gondolat nem kis fejtörést okozott neki. Vespasianus császár jutott eszébe ilyenkor, akinek utolsó mondata kétségeket támasztott benne. Azért mert állva hal meg valaki, tehet ilyen elrugaszkodott kijelentést?

Vespasianus állítólag "erkölcsös, igazságos uralkodó volt, aki komoly buzgalommal látott hozzá a züllött birodalom belső rendjének helyreállításához. A nép meg volt elégedve uralkodásával. Azon kevés római császár közé tartozott, akik természetes halállal múltak ki."

Állva meghalni annyi, mint látszólag nem meghalni. Ugyanezt látta a Gladiátor című filmben is, amikor a császárból lett gladiátor a végén, egy még a gonosz elleni végső küzdelme előtt orvul oldalába szúrt tőr sebétől, győztesen ugyan, de mintegy az aljas sors által megsebezve áll ott, mint aki sosem fogja feladni. Közben aztán meghal. Ezt azonban a teste mintha nem venné észre. Úgy áll, mint egy egyensúlyba állított zsák. Ezért késve dől el, a szellem már megszökött belőle, mielőtt az anyag a földre zuhant volna. Talán észre sem vette. Az orvos úgy nevezte e jelenséget, mint a lélek illúziója a test hallhatatlanságáról. Ezért lehetett jogos Vespasianus utolsó mondata - gondolta dr. Kóda -, melyet még a test szorított ki magából, de már az elröppenő lélek bizonyosságával: "Érzem, hogy kezdek istenné válni."

***

Melánia egy reggel elsőként lép be a rendelőbe. Lába földbe gyökerezik a látványtól. Egy múlt század végi orvosi rendelő vizsgálóággyal, íróasztallal, műszerszekrénnyel s egy vizsgálóasztallal, melynek a lapja fényes csempékkel ékes, a szélén pedig polc, különféle vegyszerekkel és kémcsövekkel. Odébb mosdótál lavórral és szappannal. S ami a furcsa: mindez aranyból vagy legalábbis bearanyozva. Melánia úgy lépked, mintha lassított filmben járna. Ahogy egyre beljebb ér, ő is lassan aranyozottá válik. Kisvártatva dr. Kóda jelenik meg, ugyanilyen állapotban. Köpenyének kivágásából nyakkendője vízszintesen előre mered, mintha megfagyott volna. Egyre közelít a lányhoz, aki könnyedén kézre áll, és lábait terpeszbe ereszti. A nyakkendő eltűnik a lábak között, Melánia feje pedig az orvos feneke alatt bukkan elő.

***

MELÁNIA: Lassan lüktetni kezd a fejem. Magának is doktor úr?
DR. KÓDA: . igen. Furcsa ez a reciprok-szexualitás. Egy telefonkagylóba beszélek, és nem magához.
MELÁNIA: De legalább telefonált. Régóta várom, hogy hívjon. A múltkor már egyszer eltársalogtunk, de akkor csak egy véreredmény miatt tárcsázott fel. És a szedimentáció rossz jelekre utalt.
DR. KÓDA: Szegény Jakus Lelle. Azóta már jobban van. Két napra kiutaltam a Menhely Kertjébe, a nagy vörösfenyő alá.
MELÁNIA: De elkezdett esni az eső, és ő hazament. Ismét egy be nem fejezett terápia, doktor úr.
DR. KÓDA: Óhatatlanul is így van, Melánia. Ha az emberen az érzelmek vagy a fázás lesz úrrá, megáll az idő, s úgy érzi, ideje hazamenni. Akár egy opera-áriában: megáll a cselekmény, s kezdetét veszi a pillanat ábrázolása. Akkor ideje hazamenni. Minden ária egy befejezetlen terápia, hiába végződik tonikai zárlattal. Mert a tökéletesen zárt forma után a tökéletes hiányérzet következik.
MELÁNIA: .szeretnék magával lenni, de csak úgy, ha maga ezt jobban szeretné, mint Én.
DR. KÓDA: Én még jobban szeretném, ha tudnám, hogy maga mennyire. De akármennyire is, én még jobban. Azt szeretném, hogy jobban szeressem.
MELÁNIA: Én is azt szeretném, doktor úr. Ha jobban szeretne, én még jobban szeretném magát, mint maga engem.
DR KÓDA: Így felszerethetnénk egymást a legmagasabb vörösfenyő csúcsáig.
MELÁNIA: A Jakus Lelle meg ott ülne a tövében a megkezdett befejezetlen terápiájával.
.annyira tisztán hallom doktor úr, mintha itt volna.
DR. KÓDA: Igaza van, mintha itt volnék, Melánia. Én is tisztán hallom magamat. Hiányozni fog, ha leteszem.
MELÁNIA: Ne még, doktor úr. Legyen vonalban, hisz ez a vonal, akár a köldökzsinór. Az éltetőmmel köt össze.
DR: KÓDA: Egy olyan éltetővel, aki kezd állva meghalni? Nagy odaadás kell hozzá. Nekem maga a terápia, Melánia. Még a hangzók is egybecsengenek, hallja? Melánia-terápia. Ezt fel fogom írni magamnak, kedves.
MELÁNIA: Fejezzük be doktor úr. Én fogom előbb letenni, hogy érezze a hiányomat. Én fogom előbb letenni, csak úgy egy hirtelen búcsú után, hogy magában egy gyönyörű hiátus maradjon. Ez is a terápia része. Doktor úr, én nem vagyok egy tökéletesen zárt forma. Mégis űrt fog érezni, ha most leteszem. És holnap, amikor találkozunk, maga fog közeledni hozzám, és én úgy csinálok, mint aki nem tudja, miért. És egészen addig úgy fogok csinálni, míg maga nem kezdi azt hinni, hogy tényleg nem tudom, miért. S amikor tényleg azt kezdi hinni, úgy kezdek majd viselkedni, hogy maga azt fogja hinni, hogy rosszul kezdte hinni.
DR. KÓDA: Kezdek rosszul lenni, ne tegye le most, Melánia. Érzem, hogy kezdek istenné válni, de ne ez legyen a végszó, hogy kezdek.