Balázs Attila: Ki tanyája ez a világ
Ki tanyája ez a nyárfás
Ezüstös holdfényben rezegnek a fekete nyár (Populus nigra) levelei. A hatalmas lombok alatt tanya, ablakai sötétek. Lakói már nyugovóra tértek. Két öreg, egyikük sem alszik még, ki-ki a maga ágyán fekszik, hanyatt. Folyik az elszenderülés előtti szokásos macera a két vénség között.
- Hallod-e, Dezső? - mondja Mihály. - Megetetted a kiskacsákat lefekvés előtt?
Dezső morgolódik.
- Meg.
- Már az a gyanúm támadt, hogy nem - hecceli Mihály.
- Megetettem - krákog Dezső.
- Jól van - így Mihály -, ne is etesd, ott dögöljenek meg, ahányan vannak! Csakhogy aztán ne gyere sírva nekem, hogy már megint nincs még egyetlen kiskacsánk se.
- Mi van veled, a füleden fekszel? - bosszankodik Dezső. - Hogy lehet mindkettőn feküdni egyszerre? Szépen mondom, hogy megetettem őket.
- Mindet?
- Nem, egyet kihagytam.
- Egyet kihagytál?! - horkan fel Mihály - Ugyan mért hagytál ki egyet?
- Mer' öreg vagyok és hülye... Eh! He, he!
Dezső nevetése köhögésbe fullad, aztán csend. Kisvártatva Mihály megtöri, engesztelő hangon, csaknem selymesen, mint a beszűrődő holdvilág.
- Most haragszol, Dezső?
- Nem haragszok - jön a válasz a homályból. - Hagyjál aludni.
- Ne haragudj, jó? Én is öreg vagyok és hülye, tudod. Tudod, aszongyák, hogy az öregek jól bírnak aludni.
- Kik mondják?
- Mindenkik mondják. Julcsi is aszongya.
- Julcsi is öreg.
- De nem hülye.
- Azt nem mondtam.
- Mit nem mondtál?
- Azt nem, hogy a Julcsi hülye.
- Hülye? Lehet, hogy van benne némi igazság. Viszont öreg, ezér' csak tudja.
- Mit?
- Hát azt, hogy az öregek bírnak-e aludni.
- Ja, persze... Szóval mi van? Nem bírsz aludni?
- Nem.
- Megülte valami a gyomrod, Mihál?
- Nem.
- Biztos a szíveden fekszel.
- Nem fekszem, Dezső.
- Akkor biztosan töri a derekad a szalmazsák.
- Nem töri. Megigazítottam.
- Akkó meg biztos telihold van.
- Nincs.
- Megnézted?
- Meg.
- Mikó?
- Három nappal ezelőtt, he, he , he...
- Jóccakát, Mihál!
Csend. Valamelyik kiskacsa, talán rosszat álmodik, fészkelődni kezd az asztal alatti ládában, a többiek ijedten felpityegnek, aztán elhallgatnak. Odakinn sötét figura verekszi ki magát a bokrok közül a tisztásra. Alig áll a lábán, néz a tanya felé. A távolban kutya csahol, emitt csak a tücskök muzsikálnak. A hold bevonul a felhők mögé, onnan dereng. A figura előbb térdre, majd arcra bukik. Halkan nyöszörög. A nyulak idegesen dobbantgatnak a ketrecben, valahol a ház tövében.
- Te, Dezső! - szólal meg Mihály. - Mit is mondott az az orosz, amikor jöttél összefagyva a pusztákon át? Amikó a gatya is zörgött rajtad, s úgy korgott a gyomrod, hogy elriasztottad a farkasokat. Mit is mondott?
- Aszonta, hogy ponyimájes?.
- Csuda jól mondta. Ponyimájes? Eh, eh... kacarászik Mihály. - Aztán mit mondott, amikó meg a csajkát odalökte elibed. Akkor meg mit?
- Aszonta, hogy jetty!.
- Jetty, ha, ha, ha... Jetty! Nem jutott eszembe, hiába törtem a fejem. Jetty! Aztán meg mit mondott, amikó a flaskát tolta elibed?
- Akkó meg aszonta, hogy pitty!.
- Hi, hi, hi. Pitty! Nem azt találta inkább mondani, hogy pinty?
- Nem tudott magyarul. Különben is mé' mondta vón' aztat, hogy pinty?
- Na jó. Aztán meg mit is mondott, amikor rá akartál később henteredni a feleségire?
- Nem akartam - tagad Dezső.
- Te mesélted, hogy akartál - erősködik Mihály.
Dezső elgondolkodik ezen, miközben odakint újra előjön a hold. Az erdőben visszhangos reccsenéssel leszakad egy száraz ág, mire az arcra bukott figura összerezzen, lassan mászni kezd a tanya felé.
- A nő is akart engem - védekezik Dezső -, de az orosz akkor azt ordította, hogy job tvoja...
- Job tvoja kit, mit?
- Tvoja matty!.
- Hi, hi, hi... - gurgulázik Mihály. - Matty. De jó! Aztán meg mit mondott a talián, akivel a vonat tetején hasaltatok?
- Sinko kapare.
- Az meg mi a csudát jelent?
- Kifejtettem mán, hogy fogalmam sincs.
- Mégis...
- Biztos valami kaparászásra gondót.
- Aztán mit mondott még?
- Nem sokat azután, mert lesodorta az alagút.
- Ajjaj! - kiált fel Mihály. - Szörnyű, akárhányszor meséled. Lesodorta. Eh!
Dezső hirtelen felül az ágyában.
- Ugye, Mihál, nem hallasz valami kaparászásfélét?
Mihály még nem tud megválni tréfás hangulatától.
- Elfelejtetted, hogy süket vagy, Dezső?
Dezső nem enged.
- Egész biztos vagyok benne, hogy valami kaparászásfélét hallottam.
- Biztos a macska, be akar jönni.
- Az mán nem.
- Mire célzol? - lepődik meg Mihály.
- Hát arra, hogy agyonvertem délelőtt.
- Mit csináltál, te szerencsétlen?!
- Zsákba raktam és agyonvertem - közli tárgyilagosan Dezső.
- Észen vagy? Mér'?
- Mer' megfojtotta az egyik kiskácsát.
- Meg? Biztosan?
- Tótziher.
- Akkor jól tetted. De nézd már meg, mi van, mert mintha most én is hallottam volna valamit.
- Az ördög vigye el - sóhajt Dezső.
Kikászálódik az ágyból. Matat az asztal lapján, gyufát sercint, meggyújtja a petróleumlámpást, fény. A szoba közepén - a bácskai parasztok szokásától eltérően - ovális, polgári asztal, alatta a kacsák. Körötte különféle garnitúrából származó székek, kétoldalt a fal mellett egy-egy ágy. Az asztal mögött kemence, mellette ablak. Az üvegen ingó ágak árnyéka. Dezső ajtót nyit. Elgyengült férfialak zuhan be, elterül a padlón.
- Jézusom! - sikkant fel Mihály. - Hát ez meg ki?
- Ez bizony egy valaki - állapítja meg Dezső. - Nem hasonlít macskára, bár mintha ő is átesett volna a zsák-lapát kezelésen.
Hát igen, mi tagadás, így zuhantam én be szó szerint ebbe a kiskacsás történetbe. A gondviselés által vagy épp maga az ördög által irányítva anno, azon a szörnyű éjszakán, fejest estem be ennek a két fura öregnek az életébe. Mint egy hívatlan vendég, aki megbotlik a küszöbben, hasra vágódik, s azután alig jut levegőhöz, valahogy mégis ki tudja préselni magából a szavakat. Ne haragudjanak, jóemberek, megláttam a házat a holdfényben... és...
- Ne haragudjanak, jóemberek, megláttam a házat a holdfényben... és...
- Na, ugye, nem megmondtam? - csaknem diadalmaskodik Dezső.
- Ugyan mit mondtál te meg! - förmed rá Mihály.
- Hát azt, hogy holdfény van. Olyankor meg minden előfordulhat.
- Fenébe! Most mihez kezdjünk ezzel az idegennel?
- Semmit ne kezdjenek velem, kérem - nyögi az idegen. - Csak hagyjanak itt feküdni, picit. Nem bírok felállni.
- Nem bír felállni - bólogat Dezső. - Esetleg pitty, jetty?
Mihály, papucsát keresve:
- Az imént szólt magyarul.
- Jó, jó, csak próbálgatom, hogy nem valami kém-e?
- Nem hasonlít kémre - vélekedik Mihály.
- Azt sose tudhatod - okítja Dezső. - Példájul az a kém, amelyiket én egyszer láttam, az se hasonlított kémre. Aztán egyszer csak mégis kém. Bizony. Mégpedig kémebb a kémnél! Kalapomra mondom. Ez pedig itt fekszik, még csak nem is áll, tehát nem is láthatod jól. Lehet, hogy mégiscsak kém.
Mihály türelmetlenül:
- Kém vagy te, a hétszentségit.
- Nem vagyok kém - fuldoklik kínjában az idegen -, csak egy kis vizet kérnék, aztán amint összeszedem az erőmet, megyek tovább.
- Hová? - kíváncsiskodik Dezső.
Az idegen hallgat.
- Ahogy elnézem - vakarássza a fejét Mihály -, egyelőre sehová. Maga itt marad, jóember, bizonyára hosszabb ideig, mint azt gondolná. Magából úgy kiszállt az erő, hogy egy közepes krumplit se tudna megpucolni, szakállamra mondom.
- Nincs is szakállad - lepődik meg vagy csak ugratja Mihályt Dezső.
- Régebben volt - replikázik emez.
- Ténleg - egyezik bele Dezső -, el is felejtettem má'. Akkora, mint Marxnak. Julcsi leborotválta, amikó viszketegséget kaptá alatta. Azóta nem nőtt ki?
- Azóta beretválkozok.
- Ja persze, persze. Hanem, hová tegyük szerinted ezt az embert?
Mihály töri a fejét, megvan!
- Tegyük a te ágyadba.
- Azt nem lehet - hangzik tiltakozásképp.
- Miért nem? - hangzik kérdésképp.
- Mer' azt nem lehet. Mer'... mer' ahhoz túl hosszú. Nem látod magad is?
- Igazad van. De akkor az én ágyam is túl rövid neki. Mitévők legyünk?
Gazdáik tanácstalankodása közben kint megnyugszanak a nyulak, csak a nagy fehér bak nem mond le rögeszmés, hiábavaló igyekezetéről, hogy átrágja magát a nőstényéhez. Odabenn viszont a kiskacsák szeméből elröppen az álom. Nyakukat nyújtogatják a ládából, lökdösődnek - szinte fel akarják magukra kelteni a figyelmet, holott félnek.
- Elleszek bárhol - mondja az idegen. - Akár itt. Csak egy picikét pihenjek.
- Húzzuk ki az asztalt - ragadja kezébe az irányítást Mihály.
- Mit csináljunk? - kapja fel a fejét Dezső.
- Kihúzzuk az asztalt, berakjuk a közepét, és ráfektetjük.
- Eléggé kemény nyoszolya.
- Viszont nem hideg. És ha sérült a gerince, akkor főleg jó úgy.
- Erről én is hallottam valamit - ért egyet Dezső. - Amikó az Aljosának elcsapta a gerincit egy kidőlő fa, akkó egy deszkára fektették, még rá is kötözték.
- Melyik Aljosának? - néz rá hamiskásan Mihály. - Ezt nem mesélted.
- Nem mindegy? Maj' egyszé elmesélem. Hanem, cselekedjünk!
Megcselekszik, miközben mindannyian nyögnek.
- Él még? - kérdi Mihály az idegentől. - Hogy van?
- Azt hiszem, élek - válaszolja az idegen -, bár mintha nem tudnám rendesen mozgatni a bal karom.
- Szív vagy ficamodás?
- Ellőtték.
- Úristen - jajdul Mihály.
- Rábasztunk - suttogja Dezső.
- Mikor? - kérdi Mihály.
- Rövidesen - sejti Dezső.
Mihály dobbant a lábával.
- Nem azt kérdem. Mikor lőtték el?
- Nem tudom pontosan - válaszolja az idegen. - Itt valahol, a határon. Fogalmam sincs, melyikek. Egyszercsak lőttek.
- A határon? Hm... Állítólag ezek itt a mi oldalunkon nem lőnek.
- Nem tudom.
- Lehet, hogy csak a vadorzók - tippel Dezső.
- Nem tudom. Úgy másztam tovább. Két térden és egy könyökön a csillagok után. Aztán minden összekavarodott. Talán feküdtem is valameddig ájultan. Amikor egészen kitisztult az ég, kissé felegyenesedtem, és akkor rendesen megláttam ezt a tanyát.
- És úgy gondolta, betér - toldja meg Dezső.
Az idegen erőtlenül felnevet.
- Igen, úgy gondoltam, betérek.
- Nem is kérdezte magában, vajon ki tanyája ez a nyárfás?
- Nem volt választásom.
Az idegen tekintete egyre zavarosabb, arcán fájdalom tükröződik. Félelem ütközik ki rajta. Megpróbál felkönyökölni.
- Maguk kicsodák? Kik azok ott?
- Nyugodjék meg - löki vissza gyengéden Mihály. - Még majd letaszítja a lámpást. A Dezső közönséges tüzér...
- Közönséges? - sértődik meg a volt tüzér.
- Közönséges - vigyorodik el Mihály -, háború látta, lődöző kalandor, de én szanitéc voltam. Rajtunk kívül pedig nincs itt senki, csak a süket éjszaka meg az árnyak a falon. Itt egy ideig biztonságban érezheti magát. Ide nem nagyon szokott jönni senki, mért most jönne épp.
Az idegen összeszedi erejét.
- Mikor volt szanitéc?
- Régen, tán igaz se volt.
- Igaz se volt?
Mihály gonoszul kuncog.
- Viccelek. Igaz volt.
Feltépi a sebesült karról a ruhát, matat alatta, vizsgálódik. A ráncok felgyűrődnek a homlokán.
- Elég randa ugyan a sebe, de csodák csodája: alig vérzik. Ritkán, de van ilyen. Ön annyira megijedt, hogy összerándult a lyuk. Nem?
- Megijedtem, az igaz.
- Remek - csaknem gratulál a volt szanitéc. - Az néha nagyon hasznos tud lenni. Amint látom, a golyó hátul távozott isten hírével, csak egy picit csesszintette meg a felkar csontját, valószínűleg. Nem merem jobban felsrófolni a lámpást, nehogy felrobbanjon. Csak pindurit cseszett oda neki, ettől gellert kapott és elsüvített valahová. Jóccakát!
- Készen van? - lepődik meg Dezső.
- Dehogy - ingatja fejét Mihály. - Most szépen kimégy a konyhába, Dezsőkém, összekaparsz egy kis szárított kacsaszart a sparhetról, és szépen visszajössz vele.
- Ön mégiscsak valami kuruzsló?! - üvölt fel az idegen.
- Nevezzen, aminek akar - őrzi meg nyugalmát, akárha a világ összes tudásának birtokában, a vélhetően tényleg kuruzsló. - Tudom, mit csinálok.
- Kacsaizét akar rakni a sebre?!
- Ah, nem direkte - legyint a bácskai varázsló. - Egyébként bevált módszer. Mi gyógynövénnyel, leginkább csalánnal etessük a kiskácsákat. Ettől élünk sokáig. A tömény gyógy meg, főleg ha hátul jön ki, viszi magával a rosszat, és ezt többször is meg tudja ismételni. Nem hallott erről? Talán városban nőtt fel?
- Karcagon születtem...
- Tényleg? Hanem, miközben mesél, szabaduljunk csak meg ezektől a fölösleges ruhadaraboktól.
Mihály derékig mezítelenre vetkőzteti a sebesült férfit, közben az néha felszisszenve - csodák csodája, de tényleg: - mesél. Időnként hadar, megáll, majd újra nekilendül. Mintha történetével elodázhatná a nagy "operációt".
- Karcagon születtem, de már nem nagyon emlékszem rá. Karcag.., csak valami gyermekkori emlékfoszlányok élnek róla bennem. Ahogy este jönnek vissza a barmok meg ilyesmi. Reggel olyan édeskés és nedves a levegő. Aztán elmentünk. Anyámat elvitte egy tüdőgyulladás Pesten. Apám éjt nappallá téve robotolt a MÁVAG-ban. Most fogalmam sincs, mi van vele. Angyalföldi lakásunk leégett egy gázrobbanásban. Még a nagy lövöldözés előtt. Nekem lett egy forgópisztolyom utóbb, egyetemista voltam, azzal indultam, a többiekkel... Tankokat láttam, meg körbelyuggatott ablakokat, és akkor... és akkor... Hullákat láttam szerte... még előbb... utána meg... elbújtunk az Astoriában. Aztán meg...
Dezső, aki időközben elment, most visszatér.
- Ehun.
- Zavaros időket élünk - mondja sommásan Mihály, miközben átveszi a szart. - A májból nem hoztál?
Dezső zavartan:
- Nem mondtad.
- Neked mindent külön mondani kell - korholja Mihály. - Ez az úr itt karcagi születésű.
- Karcag? - ízlelgeti Dezső. - Ott még nem jártam. Van annak újabban valami orosz neve?
Mihály az idegenre néz.
- Nincs, ugye?
- Nem tudok róla - kutat emez az emlékezetében.
Mihály örülni látszik.
- Tehát nincs. Azért nincs ott még mindennek orosz neve.
- Jobban t'om én azt nálad - vág oda Dezső.
Mihály elereszti a füle mellett, majd így szól:
- Na most, lássuk csak! Mindjár' belefojtjuk a nyulat a bokorba. Kicsit ide, kicsit amoda. Picit putty, tap-tap, mégiscsak a közepibe. Nem csíp?
- Nem csíp, de nagyon fáj! Sssz...
- Várunk picurkát - vezényel Mihály -, aztán kimossuk. Dezső, hova dugtad a pálinkát?
- Nem dugtam sehova. Véletlenül begurult ide, a párna alá.
Előveszi.
- Itt van, e!
Mihály meghúzza, majd keresztet rajzol a butelkával a seb fölé.
- Spiritusz-dibidusz, ámen. Tessék, kortyintson jó nagyot!
Az idegen elveszi, belekóstol, prüszköl.
- Phűűű!
- Gyöngytiszta kerítésszaggató - kacarászik Mihály.
- Ez az igazi! - rikkant Dezső.
Elorozza az üveget, jól meghúzza.
- Sinko kapare, pusztuljon a férgesebbike!
Mihály visszaszerzi.
- Szorítsd a fogad, pajtás. Kiszedi a bengát a gyalogbodza. Vagy ez körte?
- Ez körte - biccent Dezső.
- Az a jó!
Mihály löttyint a sebre. Az idegen üvölt, aztán lassan elcsendesül. Az alatt az idő alatt Mihály megszabadítja ruháitól, letakarja egy lepedővel, majd lesrófolja, elfújja a lámpást.
Mihály fohásza:
- Istenem, így akartad, hogy mozgalmas legyen. De most hozzál álmot fáradt szemeinkre.
Sötét, csak egy kis fészkelődés, fájdalmas sziszegés, krahácsolás, aztán csend. Horkolás. A hold is kialszik teljesen, csupán a nyárfák levele rezeg. Többnyire külön, majd - rövidke ideig - egy részük egyszerre. Kutya helyett őzbika: bőg, üvöltözik, legvégül kussol. (Megdöglött? Elment aludni?)
- Hallod-e, Dezső? Mi is történt azzal az Aljosával?
- Melikkel?
- Az Aljosával, akit említettél.
- Ja... Nagyon szép fiatal gyerek vót, valahonnan az Urál vidékéről. Nem ismert félelmet, mindig azt ordította, hogy nyet boj! nyet boj!, úgy trappolt előre. Aztán a bicikligyári csatánál a légnyomástól leszakadt egy ág, és az elcsapta a gerincit.
- Szegény ördög, mi lett vele?
- Nem t'om. Még élt, amikó rákötözték egy fosznira.
- És aztán?
- Semmi. Csak annyi, hogy úgy odakötözték, hogy amikó a deszka véletlenül kifordult a kezükben a nagy lótásban, az Aljosa akkó se esett le róla.
- Aha...