Balázs Attila: Ki tanyája ez a világ
Ki tanyája ez a nyárfás - folytatás
Bárányfelhős reggel van, enyhe szél fúj, gyorsan felszárítja a harmatot. A kakukk hajnal óta lármázik, fattyú tojását már réges rég elsütötte, a bagoly meg kis szőrgombócokat böfög fel épp a kakukktól nem messze, és köpködi maga alá. A püffedt bagómadár szeme álmatagon befelé fordul. A bodzás (Sambucus nigra) levelei alatt emberi alak tűnik fel a távolban. Sántán, görnyedten, mégis fürgén közeledik. Az Ezüstkárász-fogónál lekanyarodik a csatorna töltéséről, útban a tanya felé. A nagy baknyúl felismeri benne egyik etetőjét, Julcsit, ha ez a név így nem is cseng ismerősen a hatalmas fülében. Örömében viháncol, holott már szinte túl van élete javán. Julcsi távolról füttyent neki, odaérvén be is dug neki valamit a dróthálón keresztül, aztán megfordul, kezét a kilincsre teszi. Az ajtó nyikordul.
- Pálinkás jó reggelt! - rikoltja kéjesen a maga élemedett hangján Julcsi. - Mi van, öregfiúk, már megin' hasunkra süt a nap?
Tekintete az asztalra téved.
- Uramisten, ez meg kicsoda így felravatalozva itten?
Az asztalon kiterült idegen felrezzen, zavartan takargatja magát a lepellel.
- Bocsánat, bocsánat... - hebegi. - Ki maga? Nem zártam be az ajtót?
Julcsinak kissé fejébe száll a vér.
- Hogy nem zárta be az ajtót? Nem szoktuk bezárni az ajtót. Ezt a két tanyás lumpent még nem akarta elrabolni senki. Bár jobb lenne, ha akadna valaki. Mindannyian megkönnyebbülnénk. Csakhogy nincs az a szerencsénk.
Csípőre teszi a kezét, kitátja a száját:
- Truttu-tuttu-tú! Mihály, Dezső, talpra! Itt a reggeli. A határban már zakatol a cséplőgép.
- Felőlem ugyan... - morog Dezső.
Julcsi nem tágít.
- Itt a finom reggeli!
Mihály bambán dörzsöli a szemét.
- Enyhén füstölt kolbász és friss kenyér? - álmodik még.
- Meg az apukánké - cibálja a valóságba Julcsi. - Na, cihelődjetek!
- Nem akarok zavarni, hölgyem - mentegetőzik az idegen -, én az éjszaka tévedtem ide. Máris megyek tovább, amint kicsit összeszedem magam.
- Kérdésem - fröccsenti felé epéjét a banya -, hogy magát hun szedte össze ez a két vén kretén? Tán a kocsma küszöbén?
- Nem. Magamtól jöttem, és magamtól megyek el - mondja halkan a meglőtt férfi.
Julcsi enyhülni látszik.
- Na jó, ha már itt van, tudnia kell, hogy nem megy az olyan könnyen. Kérem, másszon le az asztalról, hogy megteríthessek! Egy pállott szájjal több, nem tesz már semmit.
- Ön nagyon kedves, hölgyem. Csak kicsikét várjon, mindjárt lemászom innen.
Ezzel a lepedőbe öltözve elindultam lefelé az asztalról, miközben igyekeztem nem használni a sérült végtagom. Hogy meglőttek, arra emlékeztem, de ezt leszámítva fogalmam se volt, hány óra van, egyáltalában hol is vagyok pontosan. Márpedig egy fehérre meszelt kis szobában voltam, azzal az egyetlen kicsi ablakkal, amelyen beszüremlett a fény. Az ágyakban két egérarcú öregember ébredezett, nyújtózott kelletlenül. Felkarom fájón lüktetett, miközben az ismeretlen öregasszony, mert annak tetszett, igencsak fonnyadtnak meg jócskán sántának, terítgetés közben kiapadhatatlanul zsémbelődött. Úgy döntöttem, leülök az egyik székre. Aztán lesz, ami lesz... Megpróbálom felhúzni a cipőm. És végtelenül türelmes leszek.
- Ön nagyon kedves, hölgyem. Csak kicsikét várjon, tényleg... Különben hány óra van? Fssz! És hol vagyok?
- Bizonyára ott van, ahol lennie nem kell - így Julcsi. - Hol csapódott oda ehhez a két ódon senkiházihoz? S közben ráesett a praclijára?
- Kicsit azér' moderálhatnád magad - vakkant Julcsira Mihály.
- Mint hallhatod - kerepel vissza Julcsi -, azt teszem. Szép kifejezéseket használok. Például azt, hogy ódon. Szóval?
Az idegen biccent, próbaképp az ujjait mozgatva.
- Jó, őszinte leszek. Úgy szöktem át a határon az éjszaka, hogy a csillagokat néztem. Közben ellőtték a karomat.
- A csillagokat, jesszusom! - csapja össze a kezét Julcsi. - A karját? És pont ide tévedt be?
- Hát...
- Nahát... Aztán mér' szökött? Üldözték?
- Fogas kérdés. Bizonyos értelemben igen. Üldöztek. Ha még nem is konkrétan.
- Nem is konkrétan? Biztos azér' halandzsázik, mer' éhes. Méghogy a csillagokat!
- Nem halandzsálok.
- Tényleg nem halandzsál - vág közbe Mihály.
- Télleg nem - erősíti meg Dezső.
Mindkét öreg állja Julcsi tekintetét.
- Jó - rándít a vállán Julcsi -, akkor minden tótziher, és megyen, mint a sivatag.
Az idegenhez fordul, mustrálgatja.
- Szép szál ember maga, így ülve is. Szereti a mamaligát szardíniával?
- A micsodát?
- A mamaligát szardíniával.
Az idegen abbahagyja az ujjaival való játszadozást.
- Bevallom, nem tudom pontosan, mi az, de farkaséhes vagyok, az biztos.
Lehet, hogy csak hazudja ez utóbbit. Nem látszik rajta, ha igen. Julcsi folytatja a tüsténkedést.
- Lám, a kacsaszar! - ujjong Dezső. - Mégiscsak jó módszer.
- Mit mondsz? - ripakodik rá Julcsi, kezében megáll a villa.
Mihály gyorsan közbeszól (behúzott fejjel):
- Semmit nem mond. Biztos csak álmodott valamit. Előfordul vele.
- Vele biz' előfordul ébrenlétben is - becsmérli Dezsőt Julcsi -, megesik, főleg ha gyakran nyúdogál a párnája alá.
Csend, tányér csördül, aztán:
- Hanem, íme, kész minden, kedves és díszes társaság. Vályúra!
Vályúra? Kissé meghökkentett ez az invitálás. Rajtam kívül azonban senkit. A két öreg lassacskán kikeveredett az ágyból. Felöltöztek a kopottas, imitt-amott foltozott ruháikba, s mint az éhes gyerekek, kíváncsian asztalhoz ültek. Árgus szemekkel figyelték a Julcsinak nevezett hölgy minden mozdulatát, aki ezt a mama-akármi sárgásbarna masszát osztogatta. Szokatlan íze volt az ételnek, de ahhoz képest, hogy egyáltalában nem számítottam étvágyra, egész jól csúszott lefelé. Julcsi, akinek aszalodott lénye ellenére groteszkül pufók, pirospozsgás arca volt, mint akiben élet és pusztulás békésen megfér egymás mellett, hirtelen csaknem barátságosan fordult felém:
- Ízlik?
- Nagyon, köszönöm szépen.
- Megnézzem a kezét?
- Köszönöm, ne fáradjon. Rendbe fog jönni.
- Lehet... - mondja Julcsi. - Lehet, szép idő lesz ma. Ugyan kicsit sötét volt még, amikor indultam, de jó a levegő, és hajnalban szépen derengett az ég alja.
- Az biztató jel - mondja Mihály -, midőn szépen dereng az ég alja.
- Neked aztán mit jelent? - csap oda Julcsi.
Mihály nem veszi szívére.
- Például kiengedhetjük a kiskacsákat legelni - mondja nyugodtan. - Nem veri őket agyon a jég.
Julcsi kinyújtja a lábát, és ortopéd cipőjének orrát szemléli.
- A jégverés alattomosan jön - állapítja meg.
- Tudom, de azért bizonyos jelekből lehet rá következtetni. Például távoli morajlásból.
- Tegnap morajlott észak felől - mondja Dezső.
- Morajlott? - kérdi az idegen.
- Morajlott - bólint Dezső. - Úgy, mintha lavina zúdult volna le példájul az Alpokban, vagy mintha a távolban megszólalt volna a...
Az idegen nem tudja leplezni izgalmát:
- A tüzérség? Megszólalt volna a tüzérség? Jön, közeledik errefelé? Jönnek a tankok?
Dezső a fülét piszkálja.
- Tüzérség? Tankok? Emlékszem, ahogy izzik a cső és csak okádja a lángot meg a füstöt. Dumm, dumm! Mintha óriástörpék bányásznának a föld alatt. Dumm, dumm! És csak kitátjuk a szánkat és fogjuk a fülünket. Dumm, dumm!
Kitátja a száját. Julcsi rászól:
- Vigyázz, Dezső, kiesik a szádból a falat!
- Mihály is mindig ezt mondja, de még sosem esett ki. Dummm, dummm!
- Észak felől? Tényleg? - faggatná tovább az idegen.
Dezső egyre vadabbá válik.
- Dumm, dumm! Meg ratata. Aztán megint dumm, dumm!
- Elég volt! - csap az asztalra Julcsi.
- Dezső, hagyd abba! - kiabálja Mihály.
Dezső mintha magához térne, de nem egészen.
- Bocsánat. Néha eszembe jutnak dolgok. Dumm! Néha nem bírom türtőztetni magam. Dumm! Ratata! Mintha törpe óriások... Dumm!
- Törpe óriások? - ízlelgeti az idegen ezt a törpe óriásságot. - Nem lehet mégis, hogy csak jégeső közeledett?
- Jégeső volt - szögezi le Mihály. - Északról jött csakugyan, de az évekkel ezelőtt jött. Akkora jégdarabok hullottak, mint az öklöm. Beleverte a kiskacsákat a földbe, és laposra kalapálta a szomszéd lovát a réten.
- Dumm!
Az idegen elmereng.
- Jégeső? Régen láttam jégesőt. Talán egyszer Karcagon. Apámmal rohantunk haza a futballmérkőzésről, és minden csattogott körülöttünk. Szikrázott, mintha rövidzárlat lenne, közben kopogott a jég a fejünkön. Be kellett állnunk valahova. Most mi is lehet Karcagon...
- Dumm!
Julcsi dühös.
- Teljesen elidétlenedtél, Dezső... Szedd össze magad, különben fejbe váglak a cipőmmel!
- Dumm!
Az idegen, mintegy kizökkenve a témából, inkább úgy maga elé:
- És mindenki beszél itt magyarul?
- No még - böffent Mihály.
Hirtelen csend támad. Akkora, hogy kintről behallatszik a fácánkakas rikoltozása. Puska dörren.
- Dumm.
Az idegen összerezzen, a kakas elhallgat.
- Megy a levesbe - mondja Mihály.
Csend.
- Nem szoktak bejönni? - kérdi az idegen.
- Nem kíváncsiak ránk - legyint Mihály.
Csend, s a csendben Julcsi előhalássza kosarát.
- Nohát, sinko kapare. Pitty, jetty. Én befejeztem. Nemsokára jön Marika és majd összeszedi a csetrest meg a szennyest. Itt hagyom neki a kosarat, ebbe pakoljon bele, meg biztosan hoz maj' pár zsákot. Annyi munkátok van, hogy szedjetek beléjük a krumpliból. De a szépjéből, ami a kamrában van, megértettük? Aztán jön majd a Milorad, és az egészet elviszi kocsival. Értem? Nem akarok krumpli nélkül maradni télire.
Fölteszi a kosarat az asztalra. Mihály szalutál.
- Értem, húgom. Minden világos, mint a vakablak.
Julcsi sóhajt.
- Megyen ez, mint a sivatag.
Mihály bólint.
- Megyen.
- Pitty, jetty - szórakozik az idegen. - Befejeztem én is. Köszönöm szépen.
Julcsi leinti.
- Ne köszönje, csak amikor egyszer mindennek vége. Akkor se e két ecsém-facsigának köszönje. Mihasznák ezek.
Az idegen összevonja szemöldökét, kérdőn tekint Julcsira.
- Amikor mindennek vége? Hogy értsem?
- Értse, ahogy akarja. Viszlát, díszes társaság.
Távozóban még visszaszól az idegenhez:
-Vigyázzon a kezére! Magának nem muszáj dolgoznia. Ma szabadnapos.
- Ígérem. Viszlát, Julcsi!
Megígértem hát, intettem, hogy viszlát, azzal az öregasszony - ama esendőn kacér csípőmozgásával - elhúzta a nyomorék lábát az ajtóig. A kosara, amellyel érkezett, maradt az asztalon. A két öreg meg csak ült. Fekete körmű mutatóujjaikkal töredezett, üszkös fogcsonkjaikat piszkálták szótlan, amikor a szemem a kosár újságpapír bélelésére tévedt. Gyorsan kitéptem onnan, és villanásnyi idő alatt átfutva a szövegen, Julcsi után kiáltottam:
- Elnézést, Julcsi! Csak annyit mondjon még, ezt honnan szerezte?
Julcsi megtorpan.
- Valaki hozta - hangzik szófukar válasza.
Az idegenen ismét erőt vesz az izgalom.
- És hol van az a valaki? Nem találkozhatnék vele?
Julcsi tehetetlenül, ugyanakkor kissé fölényes mosollyal tárja szét karjait.
- Maga nem tudja, hogy ez egy szabad ország? Ma, ezerkilencszázötven és hatban ez itt egy szabad, azaz majdnem szabad ország. Jugoszlávia. Guszti élettársam, aki ügyvéd létére taxis, mer' nem akar ennek a rendszernek dolgozni, elvitte már valahová azt a pasast. Köd előtte, köd utána. Belgrád felé. Férfiak dolga. Én nem ártom bele magam. Különben is én csak egy sánta öreg spiné vagyok. Mit akar tudni tőlem? Hogy ki tanyája ez a nyárfás? Mert hát az enyém. Ez a két korhely csak vigyázik rá, hogy ne tolakodjék be senki, meg picinykét kertészkedik itt a ház körül. Ennyi. Na jó, isten áldja. Majd mikor gyüvök megint, hozok magának pípom-pápom kenőcsöt, az lesz az igazi!
- Az meg mi?
Julcsi csak int; elsántikál laza csókot hintve.
A pípom-pápom kenőcs, amelyet úgy készítettek - ha egy kis kanyarként szabad némi felvilágosítással szolgálni -, hogy a fekete nyár rügyének balzsamanyagát zsírban vagy faggyúban kiolvasztották, valaha igen népszerű háziszer volt. Korpás hajra, repedezett ajakra, égésre, fagyásra, aranyeres daganatokra és mindenféle sebre használták. A második világháború után sokáig élt az a legenda a Szabadka környéki tanyavilágban, amely szerint a pípom-pápommal egyszer még egy gerincsérüléses orosz katonát is sikeresen kikúráltak. Valamiféle Aljosát, akit elbújtattak, mert nem akart visszatérni a hazájába. Az elhagyatott Hübsch-tanyán berendezkedő Aljosa erősen homoszexuális hajlamú volt, így nem sikerült megnősíteni soha, ennek ellenére hasznos tagjává vált a laza közösségnek. Valóságos kis kecskefarmot hozott létre, különlegesen zamatos, pikáns kecsketúrót árult a piacokon, s vidám emberként tengette igénytelen életét. Ponyimájes? - volt a szavajárása. És mindig az emberek hátát csapkodta, mintha épp ő akarná egyenesre paskolni azokat.
Születése napján rendre nagy bulit csapott a Partizán bicikligyár közelében rogyadozó Usrani golub kocsmában, és mindig kitűzte a háza tetejére a szovjet zászlót, amelyet saját maga gyártott cserzett kecskeirhából. 1948-ban, amikor Tito nem-et mondott Sztálinnak, Aljosa pecázni indult a Feketenyár-tanya közelébe a csatornára. Sose tért vissza. Csak az elárvult horgászbotja maradt a vízparton. A horog: mintegy arasznyival a víz fölött - a meredt gilisztával.
- Mi van azon a papíron? - bök göcsörtös ujjával, vakondkörmével a fecni felé Mihály.
- Nagy Imre rádióbeszéde - válaszolja az idegen.
- Az Imréjé? - csodálkozik Dezső. - Azt hittem, az Imre csak disznókat herél, hajat nyír meg fogat húz. De hogy beszédeket is tartson! Nahát...
- Ez nem az az Imre - hurrogja le Mihály.
- Bocsánat.
- Ez a Magyar Népköztársaság minisztertanácsi elnökének a beszéde - világosítja fel az idegen.
- Télleg, ezer bocsánat. Ez nem villant az eszembe - kap a hátához, vakarássza azt Dezső.
- Mit mondott Nagy Imre? - kíváncsi Mihály.
Olvasom, mondja az idegen.
- Magyarország népe! A múlt héten tragikus gyorsasággal peregtek a véres események.
Dezső hümmög.
- Hm... erről valamit hallottunk. Ugye, Mihál? Magyarország népe... meg hogy tragikusan peregtek.
Mihály fészkelődik.
- Tartsd a szád picikét! Mit mond tovább Nagy Imre?
Az idegen folytatja.
- Az elmúlt évtized szörnyű hibáinak és bűneinek végzetes következményei tárulnak elénk azokban a fájdalmas eseményekben, amelyeknek szemtanúi és részvevői vagyunk. Ezer esztendős történelmünk során nem fukarkodott a népünket és nemzetünket sújtó csapásokkal, de ilyen megrázkódtatásokat hazánk talán még sohasem élt át. A kormány elítéli azokat a nézeteket, amelyek szerint a jelenlegi hatalmas népmozgalom ellenforradalom volna. Kétségtelen, hogy úgy, ahogy minden nagy népmegmozduláskor történni szokott, az elmúlt napokat is felhasználták kártékony elemek közönséges bűncselekmények elkövetésére.
Dezső bólogat.
- Így igaz. A ruskaja ígyen viselkedik minden hacacáréban. Láttam, amikor...
- Hallgass már, Dezső, az ég szerelmére! - förmed rá Mihály.
- Jó, lakatot teszek a számra.
Dezső mintha lakatot zárna szájára, és eldobná a kulcsot.
- Tény az is, hogy reakciós ellenforradalmi elemek is bekapcsolódtak és igyekeztek az eseményeket felhasználni a népi demokratikus rendszer megdöntésére. De az is vitathatatlan, hogy ezekben a megmozdulásokban elemi erővel bontakozott ki egy nagy, egész népünket átfogó és eggyé forrasztó nemzeti demokratikus mozgalom.
- Egész népünket átfogó? - kotyog bele mégis Dezső.
- Kuss! - csap Dezső fejére Mihály.
A két öreg egymásnak esik, kicsit rendetlenkedik, aztán megnyugszik. Az idegen kizökkenthetetlennek tűnik, utána mégis megakad.
- Ez a mozgalom célul tűzte ki, hogy... Hm... Célul tűzte ki... Nahát! Épp itt gyűrődött össze annyira, hogy lehetetlenség elolvasni. Emitt a dátum még látszik, 1956 október 29, de alatta a többi része le is szakadt.
Mihály a segítségére siet.
- Mindjárt mondom én.
Dezső megsértődik.
- Mi van, neked szabad, bátyuskám?
- Nekem szabad - kontrázik Mihály -, mert én sejtem, hogy mi van. De eléggé nagy balsejtelem ez, mondhatom. Ponyimájes, brátty?
Dezső a levegőbe szúrja két ujját.
- Kérdezhetek valamit?
Az idegen bámul Dezsőre, aztán kissé türelmetlenül fordul Mihályhoz.
- Miért balsejtelem?
- Már azért is - fejtegeti Mihály -, mert a muszka nem fogja magát hagyni könnyen. Elsősorban arról van itt szó, nem tévedek? Hogy a muszkának mennie kell. De a muszka, ha jól tudom, nem megy el sehonnét se csak úgy. Na, ezért balsejtelem.
Dezső az asztalra csap.
- A muszkákat én ismerem! Tancuj, tancuj, brátty! Ponyimájes? Nicsevó.
- Márpediglen valahogy mennie kell - mondja az idegen. - Szép szóval, vagy csúnyával. Ha jól tudom, valahogy innen is elment.
Mihály arca átmenetileg besötétül, mint a víz tükre, amikor felhő úszik át fölötte.
- Az más ügy volt.
Dezső kiabál:
- Tancuj, tancuj, bratty! Pitty, jetty! Ponyimájes? Nicsevó! Jen' dva tri!
Az idegen megkísérli túlharsogni Dezsőt.
- Mennyire más ügy?!
Dezső lármázik:
- Más ügy! Más ügy! Katyusa-matyusa! Majá libuskájá! Másenká-fásenká! Prutty, prutty!
Felpattan, masírozik a szobában, üvölt, trombitál, dobol. Mihály is felugrik, elszalad, hozza a rézmozsarat, harangozik vele, teljes erejéből üvölt:
- Dezső!!! Térj észhez! Nem vagyunk egyedül. Senki se kíváncsi rád. Dezső!
Dezső összerezzen, megáll, hallgat, majd visszaül a helyére. Maga elé bámul üresen.
Mihály az idegenhez:
- Bocsánat, Dezsőt egy kis légnyomás érte a tanácsköztársaság alatt. Meg aztán egyszer, később, fölrobbant vele a vonat, amelyiket holmiféle bolond fölrobbantott. Maguknál történt, már a trianoni szétszakadás után jóval. Attól megromlott a hallása, meg azóta néha rájön a bolondéria.
- Valami rémlik. Vonat? Hm... Tényleg?
Az idegen Dezsőhöz:
- Tényleg volt a tanácsköztársaságban?
- Eh, lárifári brumadza - legyint kedvetlenül Dezső. - Pinpong. Télleg, télleg.
Mihály:
- Tényleg volt a Dezső. No, nem valami mit tudom, mekkora hősként, de ott volt. Ült is valamennyit, a vonat után, még ki nem derült, hogy tévedés.
Dezső az öklét rázza.
- Tévedés vagy te. Reszkessetek, egerek! Reszkessetek! Még megemlegetitek, hogy Dezsővel ujjat húztatok. Eljön még az ítélet napja!
Mihály a magasba emeli mutatóujját.
- Nyugalom, Dezső. Persze, hogy eljön még az a nap... Csak mélyeket lélegezz, jó? Figyeld az ujjam. Mikor sikerült meghúznod az üveget?
- Mindég mélyeket lélegzek - biztosítja légzésének mélysége felől Dezső -, és ma még nem húztam meg az üveget. Csak egyszer.
- Akkó jó, Dözső - gügyög neki Mihály. - Akkó jó...
Majd az idegenhez fordul.
- Hanem, látok ott még holmi papírfélét. Az micsoda?
Az idegen előhúz még egy papírfélét a kosárból.
- No, lám - mondja -, újságpapír ez is.
- Mi van rajta? - kérdi Mihály.
Az idegen silabizál.
- Hát... semmi komoly. Tanúsága szerint folyik az élet tovább.
Mihály bólint.
- Az a legjobb. Például?
- Például azt mondja, hogy megtörtént az első esküvő a szabad Kispesten.
Mihály helyesel.
- Aztán mi még?
- Például azt mondja, hogy indul az olimpiai csapat.
- Hová?
- Melbourne-be.
- Ja, persze... - kap a fejéhez Mihály. - Az különben elég messze van.
- Három hét gyalog - véli tudni Dezső, aki elkanyarodik a témától. -Hanem kérdenék valamit. Ki eteti ma meg a kiskácsákat?
Mihály mintha megfeledkezett volna arról, hogy kiskacsáik vannak, ám rögtön hárít.
- A kacsákat? Vagy úgy? Azokat ma te eteted meg.
- Tennap is én etettem - tiltakozik Dezső, de feladja. - No, mindegy. Megyek.
Nagy nyögéssel kihúzza az asztal alól, majd felkapja a kacsás ládát. Elfele imigyen tűnődik hangos-magában:
- Csak azt nem tudom, ki merjem-e tenni őket. Amikó itt pingpongozik mindenki. Ping! Pong! Maj' még átlőnek ide... Csak úgy... Sinko kapare! Pritty, putty!
Hm... a gyilkosok és merénylők lexikonában olvashatjuk, hogy a délvidéki születésű Matuska Szilveszter ugyan nem emlékeztetett az ismert regény- és filmhősökre, dr. Jekyllre és Mr. Hyde-ra, mégis van itt valami hasonlóság. Ugyanis a csantavéri kisiskolás - az akkor tizenegy éves Szilveszter - hajdanában bizonyíthatóan találkozott bizonyos Leó professzorral, aki az iskolájukba látogatott. Az illető eredetileg a Kis János névre hallgatott, persze nem volt professzor, inkább közönséges szélhámos, aki különféle nyulas meg más mutatványokkal rukkolt elő, és többek között - mint egy bácskai fakír - hipnotizálta az aprócska Matuskát is. Az 1893-ban szilveszter napján világra jött gyermek későbbi emlékei szerint ez tehát valamikor 1904 táján lehetett. A csantavéri cipész fiára nagy hatást gyakorolt a hipnotikus szeánsz, és attól kezdve maga is furcsán viselkedett. Beképzelte magának, hogy Leó professzor akkor is vele van, amikor nincs, amikor Leót már rég elnyelte a múlt.
Egyébként a tizenéves Szilveszter éppen olyan volt, mint a többi gyerek; talán csak azzal tűnt ki, hogy ha görögtüzeket kellett szervezni, mindig elsőként jelentkezett. Iskolái elvégzése után tanító lett. 1914-ben, amint az első világégés kitört, az utászokhoz osztották be, nyilván nem véletlenül, hanem a saját törekvéseinek megfelelően. Ott aztán megízlelhette, mit jelent robbanóanyagokkal dolgozni. Matuska Szilveszter buzgalma ellenére Magyarország elveszítette a háborút, és honfitársai többségéhez hasonlóan rajta is erőt vett a szomorúság. A megélhetés kedvéért Szilveszter mégis sokféle munkát vállalt: dolgozik a hengerműben, jelentkezik a kőműveseknél, gyarmatáruval kereskedik, szállítási vállalkozó lesz, majd rájön, hogy számára a feltalálás az igazi terület. Csakugyan, nyolcvanhat találmányát sikerül bejegyeztetnie, rendesen szabadalmaztatnia, egyebek mellett a Niagara hajózhatóvá tételének tervét is levédi. Pikáns, hogy a találmányok egyike egy olyan szerkezet, amellyel állítólag megelőzhetők a vasúti szerencsétlenségek.
Végre - régebbi szakmáit egyesítve - Bécs környékén megszerez néhány kőbányát, ahol maga vezeti a robbantásokat. Kedvelt anyaga az ekrazit. A köveket jó pénzért adja tovább, meggazdagodik. A találmányok is hoztak a konyhára, végre anyagi gondok nélkül élhet, de már benne lapul a démon, nem tud szabadulni a füst szagától. Igaz, másféle démonok is gyötrik. Ugyan tisztes férj és családapa immár, ám szabályos időközökben bordélyházakba jár. Később derül ki: e hölgyek nyugtalanítónak tartják a vendég némely kívánságát. Az úr mintha nem lenne egészen normális. Ennél azonban nagyobb baj, hogy visszatér az igazi démon: Leó professzor.
- Hogy vagy, Szilveszter?
Eleinte ritkán, aztán mind gyakrabban sugdossa-parancsolja: Matuska büntesse meg a tévelygő emberiséget.
- Büntesd! És akkor tiéd lesz a tegnap és a holnap.
Szilveszter - későbbi elmondása szerint - eleinte menekülni próbál előle, Ausztriából Németországba, aztán Magyarországra költözik, ám mindez persze egyáltalában nem segít. Leó vele marad mindenütt.
- A tévelygő emberiség megbüntetésére legalkalmasabb a vasúti merénylet - sugallja Leó.
Erre az ekrazit szerelmese munkához lát. Igaz, először robbanóanyag nélkül próbálkozik. Ansbachnál éjjel szétszereli a síneket, ám így nem tudja kisiklatni a vonatot. Másodszor is ugyanott kísérletezik, de az eredmény számára ugyanolyan siralmas. Kétségbeesetten dühöng izomhúzódással a vállában. A németek még nem őrzik a síneket, hát harmadszor is abban az országban támad. Berlintől nem messze, Jüteborgban sikerül végre kisiklatnia egy expresszt. Több mint százan sebesülnek meg, de senki sem hal bele.
- Miféle fránya büntetés ez? - követel vért Leó.
1931 szeptember 13-án Biatorbágy felé közeledik a bécsi gyors. Egyik fülkéjében ott ül Dezső, finom macedón csempészdohánnyal kitömött kerti törpével az ölében, amikor a szemközt ülő úr udvariasan megkérdi, zavarná-e, ha ő most rágyújtana. Az ápolt küllemű, foltos bőrű öreg útitárs furcsán mosolyog Dezsőre. Johann Kisch professzorként mutatkozik be, mélyen Dezső szemébe néz, közben szivarral kínálja. Dezső elmosolyodik magában, aztán bólint, elfogadja. Az ismeretlen leharapja a szivar végét, szakszerűen megnyálazza, utána lassan előveszi öngyújtóját.
Dezső csak egy hatalmas durranásra emlékszik majd később, recsegésre, az azután következőkből, legalábbis abból a vonatból: semmi másra.
- Mondja, Mihály - szól az idegen.
- Mit mondjak?
- Lehet, hogy itt ez egy lehetetlen kérdés, de mondja, nincs valamiféle rádiójuk?
- De van.
- Hol?
- Itt tartom az asztalfiókban - mutatja Mihály -, itt tartom, mert a Dezső folyton lelöki. Pedig nagyon drága és ritka szerszám. Amerikai. A Milorad szerezte.
- Milodar kicsoda? - érdeklődik az idegen.
- Milorad - javítja ki Mihály.
- Milorad - helyesbít az idegen. - Ő ki?
- A Julcsi lányának, Marikának az élettársa - magyarázza öreg Mihály. - Errefelé született, elég rendesen beszél magyarul. Milorad jön majd a krumpliért, akkor megismerkszik vele.
Az idegen veszélyt szimatol.
- Nem lesz abból baj, ha engem itt talál?
Mihály igyekszik megnyugtatni.
- Mér' lenne? Milorad nagyon helyre fickó. Nincs vele semmi baj.
- Nem tudom - rándít ép karjának vállával emez. - Kérdeztem.
Mihály bizalmasan, szinte súgva:
- Van neki pisztolya, de csak ünnepkor szokott lődözni vele, akkor is a levegőbe.
Az idegen kicsit elgondolkodik ezen, aztán elhessenti, amit gondolt.
- Jó. Hol is az a rádió?
Mihály, ahogy arrafelé mondani szokás, akszamétosan, tehát nem sietve, lassan előkotorássza a szerkezetet. Füttyent.
- Ehol van! Előnye, hogy nem túl nagy. Csak van benne holmi vacak, amit időnként ki kell cserélni vagy feltölteni. Mit tudom én, nem értek hozzá. A Milorad intézi. Azt mondja, hogy ilyen rádió valójában nincs is a világon, s olyankor röhög hozzá, mintha az ördög bújt volna belé. Nem tudom, miért röhög úgy. Azt mondja, ennek antennája a vasfüggöny. Csak valahogy mégse szól rendesen a bestiája, mióta a Dezső letaszajtotta legutóbb.
- Megnézhetem? - nyúl a rádióért az idegen.
- Nyugodtan - adja oda Mihály - Ért hozzá?
- Ehhez? Hm... kevéskét.
Az idegen férfi kíváncsiságában van valami bájosan ősi, majomszerű, emberi, ahogy csavargatja, megrázza, a füléhez emeli. A vackot.
- Eh, a fene egye meg! Nem szól.
- Azt előre bocsátottam, hogy ilyesmi lehetséges - tárja szét karjait Mihály, majd a mutatóujjával bökdös. - A Milorad ott hátul szokta piszkálgatni. Ne várjuk meg?
Az idegen a türelmetlenség jeleit mutatja megint.
- Nincs valami hegyes kése?
Mihály int.
- Ott a bicska az orra előtt.
- Ja, persze.
Kikattintja a bicskát, félretolja a tányérokat, kosarat, pöszmötöl.
Mihály a fejét vakarássza.
- Gondolja, hogy sikerül?
Az idegen bizakodó.
- Remélem, hogy csak valami kontaktushibája van.
Mihály elfintorodik.
- Nem erre gondoltam, hanem arra a dologra... a muszkákkal.
Az idegen abbahagyja a barkácsolást. Nézi a rádiót, majd lassan felemeli tekintetét Mihályra.
- Nem tudom - mondja halkan, nem kis patetikával, ép kezével a homlokát masszírozva -, de az nem lehet, hogy annyi szív... hogy annyi szív... hiába...
Csend. Kinn nagyot dobbant - kétszer is - a baknyúl. Mihály felkapja a fejét, hegyezi a fülét.
- Ez nyilván a Marika - mondja.
Hangfoszlányok, női kacaj az udvarról. Kisvártatva Marika belibeg.
- Jó napot kívánok mindenkinek! Itt mivel szórakozik a társaság?
Megpillantja az asztalon a rádiót meg az idegen kezében a bicskát.
- Értem, javítgatás. Hát jó. Üdvözlöm a rádióamatőrök e meghitt kis különítményét. Szervusz, Misi bá'!
- Szervusz, angyalkám - emelkedik fel félig Mihály.
Marika megcsókolja Mihály arcát, majd az idegenhez fordul.
- Üdvözlöm, Marika vagyok.
Az idegen, ugyancsak kissé megemelkedve, letéve a bicskát, Marika üde szépségétől valamelyest megilletődötten ép kezét nyújtja.
- Szilárd. Bocsánat, hogy így...
- Vegye úgy, hogy meg van bocsátva.
Kezet fognak. Marika hamiskásan hunyorog, tenyere meleget sugároz.
- Szilárd? Nagyon rendes, férfias név. A Szilárd. Errefelé a Szilárd egyébként Tvrtko. Így hívták valamelyik szerb fejedelmet. Ő volt az első szerb és horvát király. Egy személyben.
Szilárd, az idegen, belebonyolódik:
- Tever... Tevret... Tevert. Tvretkó.
Marika nevetgél.
- No, ezt még egy picit gyakorolni kell. Leülhetek?
- Nyugodtan, angyalkám - húzódik kicsit arrébb Mihály. - Ahol az enyém, ott a te otthonod is. Dezsővel nem visszük sírba. Egyszer a tiéd lesz, amikor majd eljő annak a napja is. Ez az egész kicsi birodalom. Julcsi anyádnak mér' is lenne kifogása. Főleg ha addigra már ő is majd odaföntről néz le rád.
Marika közben leül Dezső helyére, kecses mozdulattal maga alá simítva szoknyáját, aztán meglegyinti Mihályt.
- Hagyjuk ezt a dumát, Misi bá'!
Misi bá' hagyja azt a dumát, de nem hallgat el.
- Hanem Szilárd, akinek eddig a nevét se tudtuk, Szilárd karcagi származású pesti forradalmár. Az éjszaka érkezett a holdfénnyel meg a leszakított ajtókilinccsel.
Marika közben a lámpással játszadozik. Mihály rászól:
- Vigyázz, nehogy összetörd a cilinderét, mer' akkor nem lesz világunk!
- Világunk? Jó, nem bántom.
Abbahagyja.
- Láttad Dezsőt odakint? - kérdi Mihály.
- Épp most tanítja beszélni a kiskacsákat oroszul. Hanem mi van, Szilárd forradalmár? Nem amolyan izé... amolyan holmiféle őrült, aki egykor a mi sokat közlekedő, szent habagajsz, dohánnyal seftelő Dezső batyánkat is levegőbe röpítette vonatostul? Anarchista vagy micsoda? Valami Matuska, vagy hogy hívták?
Szilárd, a gyanúsított, komolyan veszi.
- Nem vagyok anarchista. Se pingpongozó, se bálnavadász.
Nevet.
- Császár vagyok.
Marika kikerekíti szemét.
- Császár? Akkor én meg tündér.
- Maga csakugyan tündér - ad neki igazat Szilárd. - Én meg csakugyan Császár vagyok. Császár Szilárd a becsületes nevem. Röpke, újdonsült csúfnevem pedig Vlagyimir, mert a minap, szinte ma volt ugyebár - hogy röpül az idő! -, oroszul próbáltam egyezkedni töltény ügyben a körúton egy részeg orosz bakával, aki azt se tudta, hol van, s hülyébbnek tűnt egy karcagi kerge birkánál. Csak veregette a vállam, miközben azt hajtogatta, hogy Vlagyimir, Vlagyimir, Vlagyimir... Tehát Császár Szilárd Vlagyimir. Ezt adják össze, kérem.
Csend, megpróbálják összeadni, addig a Matuska-dosszié lezárásaképp elmondható, hogy a vádlott tárgyalása óriási nemzetközi érdeklődés mellett zajlott. A merénylőé, akit Biatorbágynál a helyszínen fogtak el a detektívek, merthogy képtelen volt betelni a gyönyörteljes látvánnyal. Matuska átszellemült arccal, dagadt hímvesszővel hallgatta a sebesültek kétségbeesett jajgatását, és nem vitte rá a lelke, hogy meglépjen. Már az első kihallgatáson bizonyítékokat szereztek ellene, hiszen képtelen volt visszafojtani örömét a balesetről szóló fényképek láttán sem. A házkutatás során nem csak ekrazitot és különféle szerszámokat találtak nála, hanem a menetrendek alapján megírt szörnyű forgatókönyvet is fellelték. Ebből kiderült: ha szabadon marad, akkor október 12-én Amszterdamban, november 12-én Párizs környékén, december 12-én pedig Marseille mellett kísérel meg elkövetni egy-egy újabb vasúti merényletet.
Matuska Szilvesztert a magyar hatóságok nem adták ki a németeknek, még a jüteborgi merénylet sérültjeinek csoportos kérésére sem. Halálra ítélték, de az ügyvédek - elmeállapotára hivatkozva, meg különféle jogi furfangokat bevetve - addig ügyeskedtek érdekében, míg az ítélet végül életfogytiglanra nem változott. Matuska a váci fegyházba került, ahol békésen viselkedett. Romantikus képeket festett erdőkről-mezőkről, meg régi kis vasúti állomásokról; zenét szerzett, sőt forgatókönyvet is írt a saját életéről és nagy tettéről regélő filmhez. Az életfogytiglan akkoriban valóban életre szólt, az elítéltet a börtönből csak koporsóban hozhatták ki, ám közbeavatkozott a történelem. 1945-ben a Vörös Hadsereg úgymond felszabadította Budapestet, és a váci fogházból tömegesen kiszabaduló rabok között ott volt ő is: a biatorbágyi robbantó.
Magyarországon utoljára a váci patikában látták őt, ahol faszenet kért hasmenésre panaszkodva, miközben be is mutatkozott:
- Kezicsókolom, Matuska Szilveszter vagyok, a biatorbágyi rém.
Senki nem merte lefogni.
Egy ma már erősen fakuló legenda szerint 1947-ben Matuska visszatért Csantevérre, ahol született, de felismerték, annak ellenére, hogy még a robbantáskor elveszítette fél fülét, a börtönben pedig kihullott az összes haja. Az emberek üldözőbe vették, a rendőrök lőttek utána, de nem találták el. Matuska az akkor épp felduzzadt Csíkérbe vetette magát. Végül, mint a régi betyárok, eltűnt a lápban. Tény, hogy '47 után egyetlen beszámolót sem találni Matuska Szilveszterről, netalán Leó professzorról. Hogy mint vámpír, Szilveszter ismét feltűnt volna a vérgőzös '56-ban, arra nincs semmi bizonyíték.
Egyszer - állítólag - látta valaki az Aljosa piacán, amint - már jócskán elnyűtten, csomóba kötött, megsárgult szakállal - üres töltényhüvelyekbe kimért, szegfűszeggel illatosított pípom-pápom kenőcsöt árult, de nem vásárolt tőle senki.
Marika ügyesen megpróbálja másra terelni a szót, ha nem is egészen másra. Jut eszébe Karcag.
- És mi történik most például Karcagon?
- Sajnos nem tudom pontosan, a fene vigye el.
A férfit elönti a keserű indulat.
- Császár Szilárd Vlagyimir nem tud semmit. Császár Szilárd Vlagyimir résnyire nyitva találta az ajtót, és búcsúszó nélkül távozott. Hogy ne mondjam, rohant, rohant... Iszkiri, Császár Szilárd Vlagyimir. Még a puskáját is ott felejtette, ahol. Hát ilyen ez a Császár Szilárd Vlagyimir! Látják? Ilyen!!!
Az asztalra csap, felszisszen. Ebben a pillanatban megszólal a rádió. Megdermednek. Bámulják a dobozt. Nótaszó: Ki tanyája ez a nyárfás, nem hallik bé a kurjantás...
- Jé! - ámuldozik Mihály.
...Vagy alusznak, vagy nem hallják, vagy talán nem is akarják - gurgulázik, öblöget az énekes.
- Hisz' ez éppen az én nótám - örvendezik Mihály. - Meg a fele a Dezsőé is.
Kifelé kiált:
- Dezső, gyere csak, megjavult a rádligónk! Nem hallod?
Visszafordul a többiekhez.
- Úgy látszik, nem hallja. Egyre süketebb.
S akkor szólt a nóta tovább, miközben én a markomba temettem arcom, de az ujjaim közt láttam, hogy a vén Mihály gesztikulál, mulat halkan. Marika a saját törékeny, hófehér kezét bámulta, azután elővarázsolt holmi púderos dobozkát, és az orrát púderozta. Szép orra volt telt ajka és finom női bajuszkája fölött, kicsit felfelé kunkorodó, ami különös kacérságot kölcsönzött vonzó lényének. Ő tehát Marika, a telivér délies szépség. Dús fekete szemöldök alatt mély, barna, élénk, picinykét kancsal szempár, szegletükben rafinált kis szarkalábakkal, főleg amikor nevet. Hollófekete haja szinte acélos kékséggel, hullámosan omolt kétoldalt a vállára, pepitás, városias kosztümére. Szerettem volna megérinteni, de nem mozdultam. Aztán Mihály felállt, kinyújtózott és így szólt:
- Azt hiszem, tényleg szép időnk lesz ma, ha nem csúnya. Kimegyek egy kicsit körülnézni. Ti, gyerekek, csak nyugodtan beszélgessetek tovább.
Mihály elcsoszog. Marika és Szilárd hallgat, maga elé néz. Mint akik zavarba jöttek attól, hogy hirtelen kettesben maradtak, úgy kerülik egymás tekintetét. Marika találja meg az ugyan nem túl eredeti, de gyakran beváló, áthidaló, férfias megoldást.
- Vlagyimir... Na jó, nem gúnyolom, Szilárd. Dohányzik?
A megszólított örömmel veszi. Szaporán bólogat.
- Szoktam, szoktam. Kérek szépen egyet.
Ezzel rágyújtottunk, fújtuk a füstöt, miközben lopva a csuklóját szemléltem, ahonnan felcsúszott a kosztüm, finomművű női aranyórát engedve megpillantani. De nem az órát néztem, hanem a vékony csukló sötét pihéit, amelyek megcsillantak az ablakon belopódzó napfényben. Észrevette, önkéntelenül rántott egyet a ruhája ujján, majd elmosolyodott.
- Nézze, Szilárd. Szerintem ne búslakodjék. Nem mindenkinek kenyere a csetepatézás.
- Eh!
- Márpedig engem ne hurrogjon le - vörösödik el Marika.
- Bocsánat, nem úgy gondoltam - meakulpázik a szökevény.
Marika hangja érdessé válik.
- Rendben. Én csak azt mondtam, hogy szerintem nem mindenkinek kenyere a csetepatézás. Ettől az ember még nem mlakonja.
- Mi nem az ember?
- Nem mlakonja. Ez körülbelül, sőt pontosan azt jelenti, hogy nem holmi puhány. Ettől még nagyon is kemény tartású és határozott lehet.
Szilárd a tekintetével követi szertefoszló füstkarikáját.
- Lehet?
Marika keze ökölbe szorul.
- Csontostul, velőstül.
- Csont nélkül a velő igencsak lekonyul - hangzik az ellenvetés.
- Hát ez csak annyiban igaz, ha tényleg szó szerint vesszük. Na, de ez az egész egy kicsit bonyolultabb kérdés ennél a hitvány képnél, nem igaz?
- Igazat adok - bólint Szilárd.
Marika megörül.
- No, látja. Vegyük példának a két nagybácsikám. Ők mindenféle rossz időket átbicikliztek. Mihály és Dezső, Dezső és Mihály.
- És az mit bizonyít?
- Hogy mit? Mindenképp sarokba akar szorítani?
- Nem, de mit bizonyít?
Marika felsóhajt.
- Ön nagyon rossz véleménnyel lehet a nagybácsikáimról. Mondjuk, azt bizonyítja.
- Mondjuk, nincs kialakult véleményem.
- Azt jobban is teszi - kancsít indulatában a szokásosnál picit jobban Marika -, különben azt mondhatnám, hogy ön előítéletekből építkező ember. Márpedig mindkettőnek akkora szíve van, hogy aranykeretbe lehetne foglalni.
Két szívet rajzol a levegőbe, gyors mozdulattal bekeretezi.
- Kételkedik ebben?
Szilárd beletörődőn:
- Nincs rá okom.
Marika a jövevény szemébe néz.
- No, érti? Erről beszélek.
Szilárd révetegen:
- Ne haragudjon, miről is volt szó?
Csend, szól a rádió. Marika:
- Tulajdonképpen arról, hogy Julcsi találkoztunkban gyorsan elmondta, hogy ön a csillagokkal és a holdfénnyel érkezett ide odaátról.
- A csillagokkal?
Marika keresztbe teszi a lábát.
- Julcsi azt is mondta még, hogy maga első pillantásra nagyon becsületes embernek néz ki, és szét is tárta karját, hogy akkor mi meg mit csináljunk?
- És ön erre mit mondott?
- Tényleg érdekli?
- Egyre inkább.
- Azt mondtam, hogy ne csináljunk semmit. Jól mondtam?
- Talán.
- Mit talán?
- Talán ez az egyetlen helyes megoldás.
- Meglátjuk. Egyelőre én is ezt gondolom.
- Is?
- Igen, is. Merthogy Julcsi is ugyanígy vélekedik.
Szilárd lecsap.
- Ő a fő-fő?
- Hááát... - dől hátra Marika, kivillantva ép fogsorát -, valójában mindannyian fő-fők vagyunk. Nem érdekes. Ez itt önigazgatás. Nem ismeri ezt a kifejezést? Prófétáink szerint ebben a jövő.
Visszacsuklik, öklére helyezi állát. A pihék, mintegy vezényszóra, most egy kicsit elállnak csuklója bőrétől.
- A jövő? - mélázik Szilárd. - Van olyan? És mikor lesz vége a múltnak?
Csend. A rádióból lassan csordogál a muzsika. Marika szája lebiggyed.
- Igazság szerint nekem az agyamra szokott menni a filozofálgatás. Nem táncolnánk inkább egyet helyette?
Szilárd meglepődik, kicsit feszeng, ódzkodik.
- Bevallom, nem jártam tánciskolába. Karcagon ugyan volt egy esti tánciskola a tornateremben, de nem látogattam meg soha. No, de azért nem vagyok teljesen botlábú és képzetlen. Csak ne várjon tőlem mit tudom, mit.
Marika elnéző, egyben megkönnyebbül. Lehet, őt is meglepte a saját hirtelen ötlete.
- Nem várok magától mit tudom, mit. Tulajdonképpen az a helyzet, hogy a párom, a Milorad, csak kólózni szokott a lakodalmakban, amikor már mindenki részeg. Tudja, mi az a kóló?
Szilárd, a kocatáncos (vagy több?), fejét ingatja.
- Nem, de bizonyára valamiféle csoportos tánc.
- Így igaz. Én viszont nem szeretek kólózni. Pontosabban szeretek, csakhogy az nem elégíti ki a táncigényemet. Érti?
- Teljesen értem.
- Ezért hát én néha a Misi bá'val táncolok. Megjegyzem, Dezső bá' is jól táncol, egészen egyéni táncfigurái vannak, csakhogy néha megfeledkezik magáról.
- Megfeledkezik? - kíváncsi Szilárd. - Az illemről feledkezik meg, vagy miről?
Marika elröttyinti magát, pár kicsi ezüstbuborékot lőve a levegőbe. Szája elé kapja kezét. Az egyik buborékocska ott pukkan ki Szilárd homlokán.
- Bocsánat, dehogy is, ne értsen félre. Dezső mindig tudatában van annak, hogy a bácsikám. Bizonyos értelemben mégis megfeledkezik az illemről. Mégpedig úgy, hogy teljesen bevadul, totál egyénileg, s akkor önmagával táncol, mégpedig olyan szilajul, hogy mindenkit lesöpör. Pedig nem is valami termetes. El tudja képzelni?
- A már tapasztaltak alapján igen. Nagyon is el tudom képzelni.
- Akkor jó, ha még működik a képzelőereje - örvend a ténynek Marika. - Nos, táncolunk?
Szilárd játékosan könyörgőre fogja.
- Hadd kérjem én fel.
Marika elkomolyodik.
- Jó. Kérjen fel.
A szökevény elnyomja a cigarettáját, felemelkedik, meghajol.
- Kisasszony, szabad egy táncra?
Marika durcásan fintorog.
- Mit képzel magáról? Méghogy én táncoljak önnel? Hallatlan!
Az udvarló veszi a lapot, leborul Marika lába elé, mintha megcsókolná a cipőjét esdve.
- Könyörüljön, kisasszony! Különben...
Marika mély lélegzetet vesz.
- Különben?
- Különben eldobom magamtól az életet.
Marika furcsa meghatódottsággal engedi ki a levegőt, félig lehunyja szemét, mintegy az orrán keresztül korholja lovagját:
- Nem szégyell ilyet mondani? Hogy miattam eldobná magától az életet? Maga kis buta. Biztos hazudik Marikának. Már megint hazudik.
Marika Szilárd hajához ér. De elrántja kezét.
- Nem hazudok - hangzik Marika térdének tájékáról. - Tényleg így van.
Marika felpattan.
- Na jó, talpra magyar! Hazudozás helyett tánc következik.
Elpöccinti cigarettáját, felsegíti Szilárdot. Hagyja, hogy lazán átöleljék. Zene, surrogás.
És akkor táncoltunk illő távolságtartással, miközben lépésről-lépésre elszállt belőlem minden fájdalom. A rádió futószalagon lassú számokat játszott, a napfény pedig azon az egyetlen kis nyomorult ablakon keresztül teljesen beragyogta a szobát. Akkor vettem észre, hogy a mamaliga tulajdonképpen kukoricadarából van, miközben őszinte kíváncsisággal fordult meg a fejemben, valójában mi jöhet ezután? Megyen ez... mint a micsoda?
- Megyen ez, mint a sivatag - szögezi le Marika.
Nem emlékszem, mikor táncoltam ilyen jót és jól életemben. Legutóbb még ólomzene szólt, forgópisztolyok szolgáltatták a talpalávalót a teljes felfordulásban, most pedig hirtelen itt vagyok némi előzmények - meg egy végtelennek tűnő éjszaka - után, és szorítom ezt a felettébb kívánatos, idegen nőt, és... és akkor most elmélkedjem azon, hogy milyen szeszélyes a sors, hogy ide vezérelt ennek a két furcsa, bolondos öregnek a szállására. Hogy nem vezérelt, mondjuk, két kilométerrel arrébb? Nyugodtan megtörténhetett volna velem az is abban a holdvilágos félsötétben. Ehhez nyilván Karcagon kell születni, pontban akkor és ott, ahol én. Ahol a szerencsés barmok. Létezik szerencsés csillag? És tényleg: Ki tanyája ez a nyárfás? És akkor hallom magam mondani:
- Szép tanya ez.
- Ugyan már! Különben se lehetett alkalma szemügyre venni rendesen.
- Az igaz, de olyan otthonosnak érzem. Békésnek.
- Méghogy békésnek? Hát, nem volt része egy-két perpatvarban. Néha a két vénlegénynek megzavarodik az agya. Olyankor azt képzelik, hogy az övéké ez a ház. Pedig valójában az anyámé, Julcsié. Édesapám után ő örökölte.
- Mi van az édesapjával? Vagy egyáltalában hogy kérdezzem?
- Bárhogy kérdi is, a lényeg ugyanaz. Édesapám katonatiszt volt a régi jugoszláv hadseregben. Julcsi meg kantinos lány. Úgy ismerkedtek össze. A második világháborúban apám átállt a partizánokhoz, aztán végig velük harcolt. Amikor vége lett a háborúnak, el is múlt valamennyi idő, és úgy látszott, hogy most már minden rendben, akkor apámnak egyszerűen nyoma veszett. Anyám hiába kereste. Szegény, életét nem kímélve igyekezett tűvé tenni mindent, ebbe rokkant bele. Fizikailag is, lelkileg is. Azóta ilyen durva, mint a pokróc. De meg kell érteni. Nagyon sokat szenvedett.
- Sajnálom.
Marika sóhajt, fúj is egyet, meglibben a haja a homlokán.
- Nincs mit sajnálnia. Így történt. Mindenestre ezt a házat nem vették el, meg amazt se a városban.
- Kik nem vették el? És várjon csak, miért vették volna el?
- Nézze, egyesek azt mondják, hogy apámnak volt valami vétke.
- Miféle vétke? Kivéve, hogy régi katonatiszt volt.
- Hagyjuk ezt, jó? - hangzik kissé ingerülten. - Különben is életemben alig láttam apámat. Alig emlékszem rá. Nem akarok róla beszélni. Borislavnak hívták, ennyi. Keserović Borislavnak.
Keserović Borislav hosszú, keskeny, borostás, mintha ugyancsak tüdőbajos árnyéka eltűnik a történelem forgatagában. Még azért visszaint, mielőtt soha el nem készült szobra végérvényesen kőlisztté és tengeri sóvá válna.
- No lám, Keserović Mária. Hogyhogy ilyen szépen beszél magyarul? Talán Pesten járt egyetemre?
Marika ettől hirtelen begurul, miközben elengedi, majdnem eltaszítja a férfit.
- Anyámtól hallottam futtában, hogy erre igencsak rá szeret csodálkozni. Mint egy... mint egy... Kérdezze már meg, igaz-e, hogy mi is itt tüdővel lélegzünk? Mégpedig ilyen szépen. Vagy hogy mitől van két lábunk? Kérdezze már meg! Különben meg nem jártam sehol semmilyen egyetemre, ha erre kíváncsi. Jelenleg titkárnő vagyok az egyik, nevezzem így: itteni kolhozban. De igyekszem tartani magam, ha képes ezt felfogni.
Hirtelen annyira feldühödött ettől a félresikeredett bóktól, hogy csaknem eltaszított magától, miközben szikrázott a szeme. Tüdővel lélegzett, mert szaporán emelkedett fel és alá a keble. Megijedtem, hogy mindent elrontok. Mindent? Néha nem is tudom, miket beszélek... Ugyan miért pöccent be ennyire? Mintha egy vödör hideg kútvizet öntött volna rám.
- Ne haragudjon, kérem - hangzik őszintén, bocsánatkérőn. - Ostobaság volt részemről. Tényleg nem akartam megbántani. Jöjjön, táncoljunk tovább.
Marika pillanatig habozik, majd enged. Most csaknem odasimul a férfihoz. Halkan, egyre erősebben valamiféle ismeretlen vadvirág illatát árasztva magából, mondja:
- Maga meg ne haragudjon, hogy lebarmoztam.
- Nem barmozott le, csak majdnem.
- Csak majdnem? Akkor jó.
A rádióból szomorkás-édeskés dzsessz csordogál. Táncolnak tovább.
- Bocsánat, hogy ez a kezem, amellyel a derekát fogom, kicsit otromba - mentegetőzik Szilárd.
- Az nem baj, míg a lába nem az. Hanem fáj-e?
Szilárd mosolyog.
- A lábam?
Marika elneveti magát.
- A karja.
- A karom? Csodák csodájára alig. Csodatevő ez a Mihály. Tényleg szanitéc volt?
- Állítólag igen, de nem az a fontos - véli Marika. - Fontos az, hogy élete során valamiféle különös érzékkel megtanult néha teljesen alkalmi eszközökkel gyógyítani.
- Hát igen, igen... hah, ha...
Szilárd nevetése horkanásszerű.
- Különben állítólag orvos szeretett volna lenni - meséli most idősebbik nagybátyja életének rövid történetét Marika -, csak nem úgy hozták a körülmények, pedig sok könyvet elolvasott és mindig igyekezett finom lenni. Orvos helyett portás lett. A Partizán bicikligyárból vonult nyugdíjba.
- Partizán bicikligyár - csettint elismerőn Szilárd. - Csuda jól hangzik.
- Bizony. Most a Mihály kis nyugdíjából élnek mindketten, na meg a mi segítségünkből. Julcsinak egyébként magasabb a nyugdíja, mint az én fizetésem. Ráadásul handlézik. Ezt adja össze!
- Megpróbálom. Egy, kettő, három... Hanem az furdalja az oldalam, hogy ez a Mihály, aki teljesen rendesnek tűnik, ez is olyan összeesküvő tud lenni?
Marika, halántékához illesztve kezét, begörbített ujjal szarvat mutat.
- Néha őt is megszállja az ördög - közli. - A múltkor például úgy a sarokba szorították anyámat ezzel a tanya-kérdéssel, hogy szerencsétlenje alig tudott szabadulni.
- Aha, ki tanyája... És miért gondolják azt, hogy őket illeti meg ez a kis birtok?
Marika megáll, táncpartnere/beszélgetőtársa szemébe néz.
- Merthogy ők szegények, apám meg... Apám meg áruló volt. Szerintük. De mondtam már, hogy erről nem akarok beszélni. Nincs benne egyébként logika, csak a muszáj.
- Csak a muszáj? - réved el Szilárd, majd szórakozottan dúdolni kezd: - Pí-pom, pá-pom. Bum!
Marika értetlenül fürkészi Szilárd arcát.
- Micsoda?
- Eh, semmi, semmi... Táncoljunk.
Táncolnak, ha ezt egyáltalában annak lehet nevezni. Lassan lépkednek, egymásba kapaszkodva. A vadvirág illata most egészen diszkrét, mégis ott van Szilárd orrában. Kicsit a füsté is, ám nem teszi szóvá. Mit is? A füstölt vadvirágot? Ehelyett csak hallgat, de aztán úgy, mint aki megijedt a csendtől:
- És Julcsi? Nevezhetem így, ugye?
- Igen - könnyebbül meg a beszélgetés folytatódásától a nő. - Hívhatja Julcsinak. Mi van vele?
- Julcsi, ő hogyan szabadult a kutyaszorítóból?
- Mikor? Ja... Úgy, hogy behívta Gusztit.
- Behívta? Hm... Nem a Miloradot hívta be?
Csend.
- Milorad nem tartózkodott a környéken - érkezik kisvártatva rezignált női hangon Szilárd kulcscsontjának a magasságából. - Milo gyakran elutazik. Guszti véletlenül, ugye képzeli, véletlenül éppen kinn állt az ajtó előtt a kocsipumpával. Különben is akkora, mint egy szekrény. Volt jugó bokszbajnok. A Guszti. Ha elönti a fejét a vér, még mindig kis nyúlszar-gurigát csinál bárkiből.
- Várjon, ki is a Guszti? Valaki már említette itt.
Marika most türelmes.
- Guszti amúgy ügyvéd, aki nem akar ennek a rendszernek dolgozni ügyvédként, így taxis. Bárki említhette, Guszti ugyanis a mostohaapám, akivel Julcsi él. Vele is csak akkor, amikor néha látja. Hanem, nahát, Guszti! Éppen ő szállított el valahová mostanság valakit, aki Magyarországról érkezett.
- Ja, igen.
- Guszti az, aki szállít. És ha megkérnénk rá, maga mit mondana, hová vigye? Merthogy úgy vélem, nem akar az idők végezetéig itt maradni.
Kis szünet, aztán:
- Miből gondolja?
Kis csend, aztán:
- Mindenből, amiből gondolhatom.
Se szünet, se csend:
- Jól gondolja, de tényleg hová? Talán...
- Talán?
Nevetés:
- Talán Ausztráliába.
Kacarászás:
- Az olimpiászra?
Szilárd őszintén meglepődik (megint?).
- Ön mindent tud?
- Mindent tudok - nyugtázza Marika -, de azért mondjon valami közelebbit. Valami szép helyet, ahová kívánkozik.
Szilárd töri a fejét, majd felragyog.
- Abbázia! Például Abbáziába. Ahol talán meg lehet pihenni, összegezni.
Abbázia mellesleg... Abbázia helyén a XV. században békés, mindennemű anarchiától mentes Benedek-rendi apátság állt, amelytől a nevét is kapta. Az egykori kis halászfalu a századforduló idején nőtt látogatott fürdőhellyé. Gyors felvirágzását kedvező klimatikus adottságain kívül a közlekedés fejlődésének, a századvégi lendületes vasútépítkezéseknek köszönhette. Így lett Abbázia az 1900-as évekre az Osztrák-Magyar Monarchia legdivatosabb, télen-nyáron keresett tengeri fürdője, "klímás" üdülőhelye, amely gyógyhelyként is ismert. Szanatóriumaiban főként a reumatikus és az asztmatikus betegségek gyógyítása terén érnek el ma is szép eredményeket, mégpedig valamiféle pipava krema nevezetű preparátum használatával (tengeri só plusz többféle gyanták), de a szívbetegségek, valamint a különféle fokozatú zúzódásos-, töréses-, illetve lőtt sebek utókezelésében is jeleskednek az ott szorgoskodók.
Az Abbázia - manapság Opatija - fölött emelkedő, sziklás Učka (Monte Maggiore) lejtője szinte a tengerbe vész, és a lábánál elterülő keskeny partszegélytől távol tartja a hegyekből az Ezüst Fogashalak öble felé kő-nyílvesszőként lefelé érkező szeleket. Abbázia/Opatija éghajlata tehát - az Adria felől jövő meleg légáramlatok következtében - még télen is enyhe. Nyáron viszont az Učkáról kerekedő friss szellő kellemesen mérsékeli a hőséget, amitől Abbázia Kvarneró igazgyöngyének számít.
Az Angiolina-park szabadtéri színpadán mozielőadások, klasszikus- és jazz-hangversenyek mellett - már szinte a második világháború befejezésétől kezdve - évről évre megrendezik a népitáncok fesztiválját. A nyári táncvendéglőkön kívül bárok, éjjeli mulatóhelyek gondoskodnak a vendégek szórakoztatásáról. Azok a külföldiek pedig, akik szerencsét akarnak próbálni, a Villa Rosaliában működő kaszinó rulettasztalánál versenghetnek Fortuna istenasszony kegyeiért.
Marika titokzatosan hunyorít, mintha minderről tudna.
- Abbázia szép hely. De miért éppen Abbázia?
- Talán azért - mondja Szilárd, mert édesanyám, amikor egészen fiatal lány volt, egyszer ott nyaralt, Abbáziában, mégpedig Foloszkán.
- Foloszka? Biztos Voloszkóra gondolt.
Volosko (írjuk szlávosan, régebbi nevén Volosca) kis halásztelepülés a Kvarner-öböl legészakibb csücskében Rijekától (régebben Fiumétól) 10, Abbáziától ma már semennyi kilométernyire. Apró házai, sikátorai, a kis kikötőben ringó halászbárkák, száradó hálók, a hangulatos halászkocsmák különleges romantikát árasztva a csendes hely után vágyakozók számára, keresett nyaralóhellyé teszik. Voloskóból indul ki a Kvarner vagy Kvarneró tengerpartjának fürdőhelyein áthaladó 18 km hosszú tengerparti sétány.
Egy séta Voloskóba az Abbáziában nyaralóknak is kedvelt programja: napnyugta után az idősebbeknek, holdfényben pedig a fiataloknak. Vagy viszonylag fiataloknak.
Szilárd nem akar kötekedni. Belenyugvón bólint.
- Legyen Voloszkó. Mindenestre édesanyám néha, amikor kedve volt hozzá, olyan szépen tudott mesélni Abbáziáról. A házakról, a szűk utcákról meg a csodálatos tengerről, melyhez képest minden folyó és minden tó eltörpül, és az ember is oly parányinak érzi magát, akár egy hangyatojás, főleg amikor kitör a vihar, és a hullámok döngetik a sziklákat, mintha háborgó gyomrukba szeretnék dönteni őket.
Marika elámul.
- Gyönyörű, hogy maga milyen érzékletesen tud beszélni erről. Járt már tengeren?
Szilárd őszinte.
- Életemben soha.
Marika nevet.
- Nahát, akkor csak egy szavába kerül. Csettintünk és Guszti máris viszi. Benne van?
Szilárd elsötétül, mint a hold, amikor a nap elé viszi pályája.
- Arra azért még aludni kellene párat.
Marika szimpatizál az ötlettel.
- Úgyis jó. Alszunk rá párat.
Szilárd vált.
- Addig is hadd kérdezzem meg...
Marika nem ellenkezik.
- Hát kérdezze meg addig is!
- Ön volt-e tengeren, és járt-e Abbáziában? Tényleg olyan szép?
Marika utánaszámol.
- Kétszer is voltam Abbáziában a háború előtt.
Tüsszent, majd folytatja:
- Tényleg gyönyörű. Apánk vitt el oda. Nagyon szép kis panzióban laktunk. Nagyon szép idők voltak azok. Egy panzióban laktunk, kilátással a tengerre. Kicsi voltam, de emlékszem, hogy erkélyünk napfényben fürdött. Ott reggeliztünk minden áldott nap. A vaj kissé megolvadt, mire asztalhoz ültünk. Könnyen lehetett kenni a puha zsemlére. Mézet csurgattunk rá, és teával öblítettük le. És édesapánk azt mondta: milyen isteni ez a mi tengerünk! És mi boldogok voltunk, hogy csakugyan milyen isteni ez a mi tengerünk. És... és apám arca feloldódott a napfényben. Úgy maradt meg az emlékezetemben. Egyesek szerint apám még élhet valahol. Talán valami bányában, kőtörőben, nem tudom... Kőember... Az emberek összebeszélnek mindent.
- Bányában vagy kőtörőben?
Marika megint elboldogtalanodik.
- Eh, hagyjuk ezt, mert bele lehet bolondulni. Hanem Abbázia este is gyönyörű szép volt. Csónakok ringtak a kikötőben, s odaát, túl az öböl vizén Fiume fényei pislákoltak. Pislákoltak? Ragyogtak, sziporkáztak a vízen.
A rádió hirtelen recsegni kezd, abbahagyják a táncot.
- Mi lehet ez? - fintorog Marika. - Már megint csütörtököt akar mondani?
- Úgy látszik, kissé megbízhatatlan.
- Nem volt mindig ilyen...
- Csitt!
Szilárd odaugrik a készülékhez, ütögeti; valaki beszédet mond.
- Ki beszél? - érdeklődik Marika.
- Csitt, ha kérem!
A rádió - táncot félbeszakító, hullámzó - beszéde következik (figyelem!):
- Népünk dicsőséges felkelése lerázta a nép és az ország nyakáról a Rákosi-uralmat, kivívta a nép szabadságát és az ország függetlenségét, amely nélkül nincs, nem lehet szocializmus. Bátran elmondhatjuk (krrrr): a felkelésnek eszmei és szervezeti vezetői, előkészítői a ti soraitokból kerültek ki. A magyar kommunista írók, újságírók, egyetemisták, a Petőfi Kör fiataljai, munkások, parasztok ezrei, a hazug vádak alapján bebörtönzött régi harcosok az első sorokban küzdöttek a Rákosi-féle önkényuralom és a kalandorpolitika ellen. Büszkék vagyunk arra, hogy a fegyveres felkelésben, annak vezetésében becsülettel helytálltatok, áthatva igazi hazaszeretettől, a szocializmus iránti hűségtől (krrrrr, klmp, klmp)...
A továbbiakban alatta, mintha más állomás szűrődne be, halk tánczene hallik.
- Őszintén beszélünk hozzátok. A nép felkelése válaszút elé érkezett. Vagy lesz elég ereje a magyar demokratikus pártoknak vívmányaik megszilárdítására, vagy szembe kerülünk a nyílt ellenforradalommal. Nem azért ömlött a magyar ifjak, honvédek, munkások és parasztok vére, hogy a Rákosi-féle önkényuralmat az ellenforradalom uralma váltsa fel. Nem azért harcoltunk, hogy a munkásosztály kezéből kiragadják a bányákat és gyárakat, a parasztságtól a földet. Vagy biztosítja a felkelés népünk számára a demokrácia alapvető vívmányait: a gyülekezési és szervezkedési jogot, személyes szabadságot és biztonságot, a jogrendet, a sajtószabadságot, a humanizmust, az emberséget krrrr, krrrr... VRRRRR!
- Picsába! - üvölti Szilárd.
Az asztalhoz rohan, csapkodja, mire a rádió teljesen elhallgat. Akkor ép baljával rázni kezdi a rádiót. Marika odamegy és a vállára teszi a kezét Szilárdnak, szelíden.
- Hagyja, nem ér el vele semmit, csak fölizgul. Ez egy makrancos rádió.
Szilárd lassan visszafordul. Tagoltan ejti:
- Hogy föl-iz-gu-lok, azt tetszett mondani?
Marika halkan:
- Nem azt akartam, de úgy látszik, azt tetszettem mondani.
Egészen közel állnak egymáshoz. Szinte dermedten nézik egymást. A rádió hallgat.
A jóvágású, cigányképű, hetyke Milorad hangja - nyúl-előrejelzés nélkül - bodza- vagy vadászpuska váratlanságával csattan az ajtóból, csupán enyhe akcentussal:
- Szép jó napot mindenkinek! Hogy vagyunk, hogy vagyunk? Kádár-szóra vigyázzba vágjuk magunkat?
Mindketten Miloradra pillantanak, aki csak áll és figyeli őket. Aztán elneveti magát.
- Csak vicceltem, nem kell komolyan venni. Engem nem kell komolyan venni soha. Ugye, szívem Marikája?
Marika kissé szomorkásan:
- Tudjuk mi azt jól.
Milorad nevet:
- Ha, ha, ha... he. he, he... ha egyszer így van. Nem én tehetek róla.
- Ön ismeri Kádár Jánost? - csodálkozik Szilárd. - Ennyire, hogy még a hangját is felismeri?
- Fel én! - csap a mellére Milorad. - Tudniillik én még a vén korhely Dezső batyánknál is nagyobb kalandor kópé vagyok.
Marika felé:
- Ugye, szívem? Marcsikám, galambom. Ismerem az egész világot. Egyszer itt vagyok, máskor meg már amott. Hipsz-hopsz! Ugye? Hipsz-hopsz!
Marika kissé zavartan bólint.
- Így van.
Milorad int.
- Na, gyere szépen, adj egy puszit!
Marika engedelmeskedik.
- Jó, adok egy szép kereket, hipsz-hopsz...
Odamegy, megcsókolja.
- Kako si?
- Sasvim dobro - biccent Milorad. - Hanem, nem illik most itt úgy beszélni, hogy más ne értse. Ugye, Császár úr? Nem illik sugdalódzni se, nem?
Szilárd egyetért.
- Tökéletesen igaza van.
- Tudom én - vigyorog Milorad. - Pesten jártam iskolába.
- Pesten? - kíváncsi Szilárd. - Milyen iskolába?
- Faiskolába meg tánciskolába, he, he, he... Pesten is. Időnként iskolába járok.
- Időnként?
- Úgy van, de az egész nem fontos.
Milorad Szilárdhoz megy, megfogja a tétován, némi nehézségek árán feléje nyújtott kezet.
- Milorad.
- Szilárd.
Óvatosan lekezelnek.
- Akit egyszer láttam valahol, vagy hallottam, azt megjegyzem - mondja Milorad. - Az az érzésem, ez a Kádár még nagyon sokra viszi. Ritkán tévedek. Hanem, hogy van a karja?
Szilárd köszöni a kérdést:
- Mintha picit javulna. Nem fáj annyira. Könyökön alul rendesen bírom mozgatni. Fönt tompán lüktet.
- Ön szerencsés fickó, járhatott volna sokkal rosszabbul. De ha már táncol is, nem lehet itt olyan nagy gond.
- Én kértem meg rá - siet Szilárd védelmére Marika.
Milorad szeme villan, de nyomban elvigyorodik.
- Nincs semmi baj, angyalom. Táncolni jó dolog. Én is imádok táncolni, azt mindenki tudja. De mondja csak, Szilárd, mi a helyzet odaát?
Szilárd lakonikus.
- Drámai a helyzet.
- Drámai? Nem is képzeltem másmilyennek. A helyzet odaát joggal drámai, kedves Konstantin.
- Konstantin? Inkább Vlagyimír.
- Az is jó. Hanem mit gondol, megindul a ruszki?
- Mármint merrefelé?
Milorad nevet.
- Becsülöm önben a humorérzékét.
- Nekem valójában olyanom nincs - jelenti ki Szilárd. - És ha becsületes válasszal akarok szolgálni, akkor csak ennyit mondhatok, hogy nem tudom.
- Nem tudja - pillant az asztalra Milorad -, ezért került elő a rádió, ugye? Na mindegy. Valamit hallunk rajta keresztül, valamit nem, s amit nem, azt kipótoljuk a fantáziánkkal. Jó játék. Nem ülnénk le egy kicsit?
- Dehogynem - készséges Marika -, tessék! Milo. Szilárd úr is foglaljon helyet. Mindjárt lepakolok.
Milorad Marikához, miközben leülnek:
- Csak lassan a testtel, nem kell mindjárt pattogni, mint valami bősz nősténykengurunak, nyuszkókám! Mindent szépen sorjában. Esetleg ha az a kis pálinka is előkerülne a párna alól. Lehet, hogy pindurit felvidítaná a búskomor szívünket. Lényegében itt mindannyian egy húron pendülünk.
Marika jóvoltából előkerül a pálinka.
- Tessék, jó egészség!
Milorad megrázza az üveget.
- Igazi gyógyszer ez. Dezső bá' gyógyszere. Látja, száz évig tartja a koszorúját. Még ilyet! Nem látja? Mint a távoli hegyek... Tartja magát, mint a hegyek koszorúja. Torkok köszörülője. Hegyek koszorúja Montenegróban...
Montenegró (Crna Gora, magyarul: Fekete hegy) a középkori Zeta fejedelemségből alakult ki, amely a szerb fejedelemség fennhatósága alá tartozott. Az 1389-es rigómezei csata után elszakadt Szerbiától, és független fejedelemséggé vált. A tizenhatodik században Montenegró névleg török uralom alá került, de a valóságban püspöke teokratikus uralma alatt szinte független feudális állam volt. Hegyvidéki népe hősies ellenállást fejtett ki a török birodalom hódító kísérleteivel szemben, és többé-kevésbé mindvégig - a Szerb-Horvát-Szlovén királyságba való 1918-as beolvadásáig - megőrizte önállóságát, amelyet I. Petar Petrović Njegoš vladika idejében maga a szultán is elismert.
Akire Milorad - maga is Petrović-sarj - céloz, nem más, mint a njeguši születésű II. Petar Petrović Njegoš (1813) püspökfejedelem, költő, illetve amire céloz: Njegošnak a Hegyek koszorúja című, világirodalmi értékű drámai költeménye. Njegoš - akit ma is tanítanak a délszláv iskolákban, és a nebulók többsége az egyetlen Njegošként tart számon, s aki sokat utazott, rengeteget tanult, franciául, németül, oroszul meg olaszul olvasott, visszafelé is! - 1834-ben nyomdát alapított a Cetinje melletti Obodban. Ott kinyomtatott verseit a szerb népdalok formájában írta, a guzla nevű hangszer egyetlen húrjára. A Hegyek koszorúja - melynek hossza szerzőjének szakállához mérhető - Petar Petrović Njegoš lírai, drámai és epikai tehetségének nagy értékű szintézise. Alapgondolatát az a tizennyolcadik század elején Crna Gorában lezajlott esemény adta, amikor az ország népe leszámolt a mohamedán hitre tért "törökösökkel". Az egész művet áthatja a felismerés: egy nép csak cselekvéssel, a megalkuvókkal szembefordulva szerezheti meg függetlenségét és szabadságát. És aztán arra úgy kell vigyázni, mint a Fekete hegyből kibányászható legdrágább kincsre. Másik híres művét, A kis Ščepan álcár címűt, már súlyos tüdővészben írta, abból a hagyományból merítve, mely szerint a tizennyolcadik században egy Ščepan nevű kalandor vetődött Montenegróba, aki III. Péter orosz cárnak adta ki magát, de tragikus véget ért.
A szerbhorvát irodalom kistükrében is egyelőre még markánsan megjelenő Petar Petrović Njegoš 1851-ben tért örök nyugovóra Cetinjében, ahonnan Milorad Petrović szülei vándoroltak fel a Vajdaságba akkor, amikor Montenegró a leendő Jugoszlávia kezdetleges képződményéhez tapadt. Montenegró, amelyik Jugoszlávia egyik legelmaradottabb területe volt a két világháború között, de 1956-ra ipari termelése például mintegy meghatszorozódott, igazából sosem vonzotta Miloradot. Bár - mint Marika állította - Milorad hatalmas részeket tudott betéve - fejből és szívből - a Hegyek koszorújából.
- Látom - bólint Szilárd.
- Persze, persze - így a Milónak becézett ember. - Pohár nincs?
- Mindjárt lesz - intézkedik Marika.
Milorad-Milo leteszi az üveget, kacsint.
- Messze van Ausztrália Abbáziától. Igaz, A-val kezdődik mindkettő. De nagyon-nagyon messze vannak egymástól.
Szilárd meglepetten:
- Kihallgatta, hogy mit beszélünk?
- Ej, dehogy! - legyint Milorad. - Nem hallgattam én ki semmit. Térképről tudom.
- Mit?
Milorad legyint.
- Ejnye, hát azt. Hogy messze van Abbázia Ausztráliától. Elvben azt is lehet, Ausztráliába utazni, ugyanakkor azért fogadja meg a tanácsom: nagyon vigyázzon, kinek mit mond. Füle van a csészének is. Érti?
- Marika csésze?
Miloradot majd szétveti a vidámság.
- Hát nem megmondtam, hogy van humorérzéke? Brávó! He, he, he... Marika csésze, he, he, én meg köcsög... he, he, he!
Térdét csapkodja nevettében. Marika visszajön, leteszi a poharakat.
- Mi ez az óriási vigadalom, amikor még nem is ittunk?
- Szilárd őrült jó viccet mesélt, azonban nem nőknek való.
Marika tölt.
- Magadnak nem hoztál poharat? - kérdi Milorad.
- Majd belenyalok a tiédbe - túr az izgága szerb férfi kefehajába Marika.
Milorad emeli poharát.
- Kedves megegészségesedésünkre!
Szilárd:
- Egészségünkre.
Dezső be.
- Sinko kapare! Előállt a krumpli.
Szeme megakad az üvegen. Úgy marad.
- Krumpli, krumpli! - kiabálja Milorad. - Eh, kit érdekel most? Esetleg a vodka... Ponyimájes?
Milorad Dezsőhöz:
- Kerüljön csak beljebb, Dezső bá', ide épp!
Az ölébe ülteti az öreget, odaadja neki a poharát.
- Te miből iszol? - aggódik Marika.
- Iszom én üvegből, csuhaj! Elvégre nem vagyok száj és körömfájós, ugye Dezső bá'! Mit mondott az öreg Kis?
- Aszonta, hogy igyunk is - vágja rá Dezső.
- Brávó, ezt szeretem hallani!
Milorad emeli az üveget, a többiek a poharaikat.
- 'Bem im mater! Búsba a ruszkikkal, igyunk Magyarország szabadulására! Lesznek még magyarok, hogy Dunát lehet velük rekeszteni.
Szilárd bizalmatlan.
- Kedves Milorad, ha arra céloz, hogy...
- Nem célzok semmire - vágja hátba emez. - Igyunk! Áldott legyen Noé, amikor bevitte a bárkájába a lét.
- Áldott legyen! - rikolt Dezső. - Igyunk.
- Krumpliszüret, Dezső bá'! - ordítja Milorad. - Mingyá gyün a banda!
Dezső alakoskodón, mint aki nem hisz a fülének:
- A banda? Tényleg?
És rá nyomban:
- Igyunk hát!
- Jól van, akkor hát igyunk - veti hátra megadón a fejét Szilárd.
És akkor szánkhoz emeltük az emelendőt, és ittunk. Mindenfélét összehordtunk mindenféléről, miközben Marika szünet nélkül rötyörészett, Milorad pedig az ölében kuporgó Dezső bá' hátát csapkodta. A nagy ricsajra Misi bá' is beszaladt. Milorad tehát az egyik térdére ültette volt az egyik kis öreget, a másik térdére aztán a másikat, és traktálta mindegyikünkbe az italt. Látszott rajta, hogy elemében van. Ilyeneket üvöltözött megint, hogy:
- Krumpliszüret! Mindjárt jönnek a zenészek! Jipííí! Dezső bá', mingyá gyün a banda!
Bevallom, azt hittem, csak ugrat bennünket, de tévedtem. Miképp nem először az életben...
Fokozatosan erősödő zene szól a távolból, valahonnan az Ezüstkárász-fogó irányából. A zene közeledik, bejön az ajtón, muzsikaszó a szobában. Milorad füttyög, majd abbahagyja.
- Ácsi!
Csend.
- Kólót a jónépnek!
A füstös képű, harmonikás-rezes banda rázendít a kólóra.
- Gyerünk - vezényel Milorad -, egymásba kapaszkodni!
Hát... A meglőtt karomra való tekintettel engem kihagytak a táncból. Csak ültem és néztem, ahogy ropják szaporán, kigyöngyösödő homlokkal. Az egyik pillanatban Milorad benyúlt a zakója alá és elővette a revolvert.
- Jipííí!
Három lövés hallik.
A golyókat a mennyezetbe eresztette, akkor megbotlott, kiejtette fegyverét, és elvágódott, a többiek pedig reája zuhantak. Azonban csakhamar feltápászkodtak. Legvégül nagy nehezen a két öreg is felkelt, majd zihálva ugráltak tovább, ki-ki a maga táncát lejtve. Milorad a harmonikást felparancsolta a kemence tetejére, levetette a zakóját, forgatta a feje fölött, utána behajította a sarokba, a vérpezsdítő muzsikus banda pedig csak húzta-húzta-vonta-fújta a talpak alá, nem akarván abbahagyni. Úgy tűnt, hogy éjszakáig, azután meg kivilágos-kivirradatig.
Szól a zene, visszhangzik valahol a fülünkben, aztán végül mégiscsak elhalkul - teljesen. A kép kitart, mozdulatlan: sakktábla, félig ledöntött figurákkal. Az ajtóban ekkor megjelenik - mint holmi vajdasági zombi - a szekrény nagyságú, láda-fejű, haránt megrepedt, csikorgó csontú volt bokszbajnok: Guszti. A szétdohányzott torkát köszörüli, majd megszólal (szájzárosan, foghíjasan a lapos orra alatt):
- Uraim, vihetek valakit?
Senki sem mozdul. Milorad magához tér, megkeresi revolverét, az övébe tűzi, kinyújtózik. Az arcán rajta marad a mosoly, ahogy mondja:
- Úgy látom, mehetünk, barátom Gusztáv. Grom ih ubio.
Villám csattan az égen. Guszti vállas alakja olyan a kékes fényben, mint egy hatalmas, jóhiszemű szörnyszülötté.