Balázs Attila: Ki tanyája ez a világ

Könyvtár az ágy alatt

Artus vagy Arthur - azt mondják - Britannia legrégibb lakóinak, a kelta brit népeknek - jó és rossz időkkel nemzetközivé vált, több sárból gyúrt - nemzeti hőse, aki később egy egész izgalmas mondakör középpontjává lett. Életéről és történetéről semmi bizonyosat sem tudunk; úgy, hogy egyes tudósok létezését is kétségbe vonják, és A.-ban pusztán mitikus alakot látnak, aki sohasem élt. Sokkal valószínűbb az a felfogás, amely szerint az A. neve köré csoportosuló gazdag mondai hagyománynak kiindulópontja egy brit hős volt - valójában B. -, aki Kr. u. 500 körül tényleg szívta a levegőt.

- Éltem, igaz, de szívesebben maradnék homályban, ha lehet. Konkrét családi okom van rá.

Rhys szerint A. királyban a történeti Arthur egy mitikus alakkal, a tavasz istenével olvadt össze, és ez a részben történeti, részben mitikus eredetű B. lett később A., a lovagkor romantikájának sokat dicsőített főalakja, a lovagi szellem legideálisabb megtestesülése.

Történelmi tény, hogy midőn az Elbától É.-ra lakó germán törzsek a Kr. u. V. sz. közepe óta mind nagyobb tömegekben törtek be Britanniába, 500 körül tetőpontra hágott a küzdelem a britek és az angolszászok között. A britek vezére bizonyos Arthur volt, aki 520 körül eshetett el.

- Valami eltalált, és önerőből többé nem tudtam felállni.

A küzdelem az angolszászok győzelmével végződött, akik egész Britanniát meghódították, és a levert britek egyrészt a sziget Ny.-i és É.-i hegyes vidékeire, másrészt DNy.-ra, a szomszédos Britannia minor-ba (a mai Bretagne-ba) vonultak.

- Akkor még nem is sejtettük, mi vár ott ránk. Bár prófétáink...

Gaston Paris véleménye szerint az A.-monda Britanniában keletkezett, és a szárazföldre kivándorló britek azt Britanniából már magukkal hozták. H. Zimmer és W. Pörster viszont úgy vélik, hogy Britanniában nem volt A.-monda, és hogy az csak a Bretagne-ba bevándorolt keltáknál keletkezett.

- Kérem szépen, ez az ő ügyük.

A legrégibb brit krónikás Gildas (megh. 512-ben) terjedelmesen beszéli el a kelta britek és a germán szászok között folyt százados harcokat, de Arthurról nem tud, még csak nevét sem említi. A britek második történetírója Baeda Venerabilis (megh. 735-ben) még szintén nem emlékezik meg Arthurról.

- Nem ismertem azt az embert.

Nennius (megh. 858-ban, béke poraira) az első történetíró, aki Arthurt megemlíti, s róla elmondja, hogy mint "dux bellorum" tizenkétszer ütközött meg az angolszászokkal, és utolsó nagy csatájában 840 szász vitézt ölt meg. Nennius után a X. sz.-ból származó Annales Cambriae ír Arthurról, akinek halálát 537-re teszi. Megemlíti Arthur nevét a Vita Gildae c. krónika is a XII. sz. elején. De mindezeknél sokkal többet tud Arthurról Galfredus de Monmouth (megh. 1152-ben), aki a reá vonatkozó teljes szóbeli hagyományt feldolgozta tizenhét könyvre terjedő regés, meseszerű munkájában, Historia Regnum Britanniae címen, melyet 1135 körül fejezett be.

A későbbi krónikások, akik Arthurról szólnak - Wace, Layamon, Robert of Gloucester stb. - nagyjában ugyanazt mondják el, mint Galfred, kisebb-nagyobb módosításokkal. Ezek közül Wace említi legelőször (1155) Arthur "kerekasztalát" vagy "asztalkörét", amelyhez a király legkiválóbb 12 lovagja tartozott.

- Ah, azok voltak az igazi férfiak - sóhajtozik egy tündér, de mivel óvatlanul hangos szele röppen, behúzza fejét, és rémülten körülnéz.

Arthur udvarából a lovagok az összes országba kivonultak, lovagias feladatuk volt a nőket megvédeni, az elbűvölteket megszabadítani, az óriásokat és a rosszindulatú törpéket megfékezni. E kalandok leírása képezi e mondakör számtalan költeményének tartalmát.

Az A.-monda a francia irodalom termékei által vált a nyugat-európai nemzetek közös kincsévé. Franciaországban az asztalkör lovagjai az előkelő udvari élet és a lovagiasság eszményképeivé lettek. A monda ezen későbbi feldolgozásaiban A. alakja háttérbe szorul, és az asztalkör egyes lovagjainak kalandos történetei nyomulnak előtérbe.

A. udvara a háttere és a király a középpontja e költeményeknek, de egyiknek sem hőse.

- Kicsit azért igazságtalannak érzem, mégis.

A franciaországi feldolgozók közül kiemelendő Chrestien de Troyes, aki 1160 és 1180 között írta Arthur ihlette c. lovagregényeit, körülbelül ezernyolcszáz és negyvenegyet, de ebből csak kevés maradt ránk. Az A.-mondát német talajba - Chrestien de Troyes művei alapján - Hartmann von Aue (1170-1220) ültette át, akinek Erec és Iwein c. elbeszélő költeményei a lovagi epika legjobb termékei közé tartoznak. Erzsébet korának nagy lírikusa Edmund Spenser Fairy Queene c. regényes eposzát Arthur alakjához fűzi, John Milton nagy epikai művet tervezett róla, Alfred Tennyson királyidilljeinek is ő a középpontja, és Hertz Vilmos Lancelot és Ginevra c. szép regényes elbeszélésének tárgyát szintén A. király mondaköréből veszi.

Artus legendájának az "egykor széles" Bácska "széles tanyavilágában" való elterjesztésén egy Anonymus Mihály névvel működő ember dolgozott sokat, csakhogy aztán kissé megcsömörlött. (Lásd még: KI TANYÁJA EZ A NYÁRFÁS /?/.)

- Az enyém.

Egyébként az A.-mondakör legismertebb változatai szerint Arthur pontosan a cornwalli Tintagel kastélyban született, majd a walesi Caerleon várában uralkodott. Ő tehát a kerekasztal körül ülő kiváló lovagok harcainak és vadászkalandjainak vezetője. Ezek közül a legismertebb a csodálatos Twrch Twryth vaddisznó, valamint a losanne-beli démonikus macska, nem utolsósorban a zwyngwrldi elvarázsolt ezüstkárász elpusztításáról szóló történet.

Arthur király felesége a gyönyörű Guinevere (Ginevra) királynő, aki a királyt Lancelot lovaggal mégis - a bárdok kétszáza szerint többször is - megcsalja.

- Így láttam jónak - indokolta tettét a koraérett Guinevere.

- Aj, nevero moja - énekli Milorad. - Ej, hűtlenségem nékem...

Amikor a már igen koros Arthur a Camlan melletti csatában halálosan megsebesül, tündérlányok (egyes változatok szerint maga Morgain tündér, a tündérek fejedelemasszonya, tehát A. kissé sánta, mégis fejedelmi "szárnyas" hugicája és társnői) az Avalon-hegyre viszik, amely valamivel alacsonyabb az Abbázia fölötti Učkánál, mégis kitűnő a panoráma. A csodálatos várban, ahol sosincs gyászos ősz, poplar (azaz: feketenyár-gyanta, mai Sheraton-pipere) meg szárított nyúlvér segítségével meggyógyítják, és Arthur innen tér majd vissza a földre, amikor népének segítségre lesz szüksége.

Az újabb kori mende-monda szerint Arthur kerekasztala egy avaloni cseppkőbarlangban helyeztetett el, ahol a király nagyokat kártyázik vitézeivel mindaddig, míg a barlang bejáratából félre nem gördül a hatalmas bazalt, és a fény újra meg nem érinti őket. Akkor a penge megcsillan majd a barlangi tavacskában az örök némaságra ítélt "barlangi goethe" mellett, és ettől a vitézek lecsapják a kártyát, és tüstént rendre felugrálnak, mert ismét eljött annak az ideje. A macska-egér harcnak: óriások és álnok törpék ellen.

Valamiféle félénk, pszeudo-gótikus, kései függelék ákombákom szerint - minden igazságtalanságot félre! - közöttük lesz akkor a tizenharmadik deli vitéz is: a Kőember. Guinevere fattyú fia.

- Zovem se Keserović Borislav... Rodjen sam... - Keserović Borislav vagyok... Születtem...

Ide kívánkozik egy Avalon szappanreklám, mintegy előrejelzésként, más időkből, máshonnan. Aztán hosszú csend, elszállt eső illata, majd virrad - konokul reinkarnálódó fácánkakas rikoltozásával. Reggeledik. A nap halad az égen. És így: halad. Az eső után.