Balázs Attila: Ki tanyája ez a világ

Császár Szilárd vagyok még

Császár Szilárd vagyok még, bár... Mit mondjak? Néha kételyeim vannak. Mindenesetre telt-múlt az idő a tanyán. Lement a nap, feljött. Lement, feljött... Szilveszterkor akkora hópelyhek zuhogtak, akár a borotvapamacs, akár a baknyúl farka. A baké, amelyikből végül paprikást főztünk. Ott ültem utóbb megint az asztalnál - mint aki örökre gyökeret eresztett - a Milodar, azaz a Milorad "sprejcelt" zakójában. Magamba roskadtan, borotválatlanul, előttem az üveg bodza kisüsti, mellette a nagypohár meg az a fantom-rádió, amely most éppen nem szólt. Magam elé bámultam. Marika bejött. Már látszott rajta, hogy jócskán terhes. Mint egy óriási, kard lesuhintotta duzzadt körte. Megállapodott előttem.

- Az isten szerelmére, Szilárd, ha legalább egy szót szólnál néha, minden elviselhetőbb lenne.

- Mit mondjak? Nincs mit mondanom.

- Csinálj valamit.

- Mit csináljak? Nincs mit csinálnom.

- Csinálj bármit! Csak ne olvass itt folyton. Különben is hol találtad ezt a sok vacak könyvet?

- Az ágy alatt. Azzal a sok fura beszúrással meg lábjegyzettel együtt. Meg azzal a M-szignóval.

- Miféle lábjegyzet? Miféle szignó?

- Én tudjam?

- Jó, persze, világos... de nem fontos. Mit kerestél az ágy alatt? Begurult a dugó?

- Nem, csak bekukkantottam.

- Szerintem évtizedek óta nem kukkantott oda be senki. Mindegy. Nem csinálnál néha valami mást?

Szilárd hangja (gyomor)keserű:

- Mit lehet így csinálni?

Vállát rándítja. A másik karja - a jobbja - hiányzik.

- Így az embernek nincs kedve senki szeme elé kerülni. Egy nyomorék, gyáva magyar rongyember. Ugyan kinek kell itt? Meg egyáltalán akárhol.

Marika bal felső szemhéja görcsölni kezd.

- Nem vagy gyáva, rongyember sem vagy, különben meg ha állandóan ezen őrlődsz, hovatovább minduntalan felrovod a történteket a két szerencsétlen, gyors libasorban kihullott, isten pálinkájába pusztult öregnek meg az Imre felcsernek, akik nem is biztos, hogy vétkesek az ügyben, akkor itt fogsz egyenest megbolondulni. Méghozzá elég gyorsan. Alig egy évre rá, hogy ide érkeztél.

- Több, mint másfél éve annak.

- Jé, már annyi?

- Biztos lehetsz benne, számolom.

- Ám legyen.

Marika legyint.

Szilárd - a volt, maradt idegen (?) - is legyint.

- Eh, nem rovok fel nekik semmit - mondja. - A két öregnek. Elvégre most itt ülhetek a helyükön, várhatom Julcsit, hogy jöjjön a kajával, s nyugodtan eltöprenghetek a világ dolgain. Dalikózhatom, hogy ki tanyája ez a nyárfás, és azon sem kell már törnöm a fejem, mit mondjak Gusztinak, hogy hová vigyen. Abbáziába? Ugyan már! A Gusztinak, aki nem jön többé soha... A tengerben is már csak körbe úszhatnék. Egy hely van, ahová még innen elmehetek, de az már nem a Gusztira tartozik.

Marika elszörnyed.

- Jézusom, Szilárd! Hogy mondhatsz ilyeneket? Arra nem várhatsz, hogy kinőjön a karod, ellenben mindketten örömmel várhatunk erre a kis életre itt, nem?

Megfogja Szilárd kezét, és a hasára helyezi.

- Érzed? Érzed, hogy mocorog odabenn?

Szilárd arca kissé felderül.

- Aha... mint aki szabadulni igyekszik.

Ha van benne célzás, Marika elereszti a füle mellett.

- Nemsokára megpillantjuk, mert nemsokára itt a június vége, aztán jön a július, és akkor boldogok leszünk vele. Nem megbeszéltük?

Szilárd bólint, közben megint elkomorodik.

- Igen. De mi van akkor, ha netalán felbukkan majd valahonnan a fészkesből Milorad, és befurakszik közénk.

Marika beletúr a férfi hajába.

- Légy nyugodt, Milorad sose jön vissza Ausztráliából. És ha visszajön is, valószínűleg nagy ívben elkerül bennünket. Különben meg a mód, ahogy faképnél hagyott, az nem jogosítja fel arra sem, hogy egyáltalában a szemem elé kerüljön.

- Nem szeretem - makacskodik Szilárd -, hogy a levélben azt írja, üdvözli a Félkarú Rablót.

Marika sóhajt.

- Milorad ilyen, mindig otrombák voltak a tréfái. Most ráadásul bizonyára féltékeny, de te bízzál bennem, Szilárd! Meg bízzál legalább egy kicsit a szebb jövőben. Higgyél nekem! Lesz még nekünk olyanunk. Vagy már nem is szeretsz, hogy így elformátlanodtam?

Szilárd Marika hasához nyomja a fülét.

- Szeretlek, de most pszt! Hallod, mit csinál odabent a kis szemtelenje?

Marika izgatottan:

- Ugyan mit?

- Szellentget a kis mihaszna.

Marika elröttyinti magát.

- Menj már!

- Mondom neked - bizonygatja Szilárd -, ereget éppen, jó egészségeseket.

Marika hangja, ha kissé bágyadtan is, de hívón cseng:

- Gyere, lefekszünk picit az ágyra. Nagyon elfáradtam odakinn.

A kezénél fogva húzza magával Szilárdot, aki enged. Ledőlnek. Marika hanyatt, keresztben, Szilárd pedig szorosan melléje húzódik, Marika combjára hajtja fejét.

- Julcsi szerint kisfiú - mondja Marika. - Szerinted?

- Hát... az iméntiek férfias határozottságából kiindulva... nos, hát szerintem is.

- Nahát, akkor biztosan kisfiú. És tudod mire gondoltam?

- Nem tudom.

- Pedig ki szoktad találni.

- Most nem tudom kitalálni.

- Arra gondoltam, hogy Szilárd legyen a neve.

- Tvretko.

- Nem, Tvrtko semmiképp sem. Egyszerűen csak Szilárd. Jó lesz? Beleegyezel?

- Ne legyen inkább Artúr?

- Ugyan már!

- Oké. Ne legyen inkább Vladimír?

- Már miért lenne Vladimír?

- Mert az nagyon hasznos.

- Hogy értsem ezt?

- Hát úgy, hogy az mindenütt jó.

- Mindenütt?

- Majdnem.

- Nem. Nem kell mindenütt jónak lennie. Rendben?

- Rendben. Nem kell mindenütt jónak lennie.

- Majdnem mindenütt sem. Szilárd, az nekem nagyon tetszik. A Szilárd. Úgy mindentől függetlenül.

- Érdek nélkül tetszik?

Marika felkapja a fejét.

- Hogy érdek nélkül-e?

- Vicceltem - nyugtatja Szilárd.

Marika kicsit duzzog.

- Nem értem ezt a viccet.

- Nem is kell - folytatja Szilárd. - Hadd fogalmazzam inkább így...

- Fogalmazd, Szilárd!

- ...hogy tőlem függetlenül is tetszik?

Marika:

- Pfuj, ocsmány zsaroló! Ez alacsony volt.

Szilárd nevet.

- Mit várhatsz mást tőlem, jellemtelen frátertől.

- Nem vagy jellemtelen.

Felemelve fejét, Szilárd Marika szemébe néz.

- Nem vagyok?

Marika állja a tekintetét.

- Nem.

- Jó, nem vagyok. Hát Milorad?

Marika kicsit habozik, majd halkan:

- Alapjában véve ő sem.

Szilárd csipkelődőn:

- Julcsiról tudom, hogy karakter. Te is az vagy. Márpedig akkor csupa karakterek vagyunk.

Felállni igyekszik.

- Igyunk erre egyet!

Marika visszahúzza.

- Most ne igyunk. Olyan jó volt a fejed itt, az ölemben. Tedd vissza, kérlek, és hallgatózzál még egy kicsit.

Szilárd visszaernyed.

-Most mit hallasz? - érdeklődik Marika.

- Most hasad ketté a fekete ég. Most fakasztja csíráját az új gabona.

- Micsoda? - kopogtatja Szilárd fejét a nő. - Minden rendben odalenn?

- Rendben.

- Akkor most csukd be szépen a szemed - kérve-parancsolja Marika -, számolj magadban háromig, majd képzelj el valami szépet. Valamit, amire szívesen gondolsz.

- Jó.

- Becsuktad a szemed?

- Be.

- Rendben. Kezdheted.

Szilárd mormol, elhallgat, aztán csend, hosszan. Marika türelmetlen.

- Megtörtént?

- Még nem.

- Jó. Adunk még egy kis időt.

Csend, mozdulatlanok. Hallatszik, ahogy egy bódult dongó kamikaze módjára rohamozza az ablaküveget, leesik a földre, ott vergődik tovább.

- Megvan? - kérdi a dongó sorsa felé semmi érdeklődést nem mutató emberpár szebbike.

- Meg.

- Mire gondoltál? Áruld el!

- Úgy nem járja.

- Dehogyis nem, dehogyis... most járja. Máskor nem, de most járja.

- Most miért járja?

- Mert most úgy játsszuk, hogy járja - hangzik a női érv. - Különben is megfogadtuk, hogy majd megfogadjuk, hogy jóban-rosszban együtt leszünk, vagy nem?

- Hogy mondod? Ja, igen, ezt megfogadtuk. Hogy sóban-vízben együtt...

- Hogy tűzön-vízen át!

- Hogy tűzön-vízen át.

Marika hízelegve Szilárd fültövét vakarássza.

- Nos, akkor mondd már el Marikának, a te egyetlen Marikádnak, hogy mi is fordult meg a buksidban?

- Azért nem mondom - igyekszik kibújni Szilárd -, mert szeretlek és nem akarlak megbántani.

- Akkor bántasz meg, ha nem mondod el.

Szilárd feltápászkodik, az ablakhoz megy, kinéz rajta. Valahol a távolban, az Ezüstkárász-fogónál messzire csillogó, hosszúkás tárgy emelkedik ki a vízből. Rövid ideig ott lebeg fölötte, aztán eltűnik.

Szilárd visszafordul.

- Arthur király kardjára gondoltam.

- Eh - szontyolodik el Marika. - Már megint egy csizma az asztalon.

- Csizma? - reccsen Szilárd. - Nem csizma, hanem kard. Ott látom valahol a távolban. Igaz, nagyon messze, de valahol ott van. Ezen a szar ablakon túl.

- Szar ablak - ismétli Marika. - Ahogy elnézem például ezt a lámpást az asztalon, neked akár Aladdin is megfordulhatott volna a fejedben.

- Aladdin nem fordult meg a fejemben.

Marika bűnbánón:

- Bocsáss meg. Tudom, hogy rögeszméd ez az Arthur vagy micsoda história. De Arthur király teljesen halott. Sosem fogja felszabadítani népét. Néptelen a kerekasztal, és a kard is kicsorbult.

Szilárd gúnyosan:

- Milyen jókat mondasz te néha. Néptelen a kerekasztal.

Az asztalhoz lép, maradék kezének mutatóujjával megérinti.

- Néptelen...

Dobol rajta.

- Nép-te-len.

- Tőled hallottam - mentegetőzik Marika.

- Ja... Mindegy. Ha néptelen is a kerekasztal, ha a kard is kicsorbult, de...

- De?

- De Nagy Imre még él.

- Biztos?

- Hogy biztos-e? Mérget vehetsz rá. Bármi bárhogy történt is. Bárki próbálta átverni. Él. Aztán valami robbanni fog még. Nem csak Biatorbágyon, Karcagon, vagy az isten tudja, hol... robbant vagy sem... Talán épp e születendő gyerek keze által. DUMMM! Robban... És akkor lesznek még, akik meglátják a csillagukat, esküszöm! Nagyban és igazándiból...

Kínos csend. Marika őszintén tanácstalan.

- Nem tudom, mit mondjak.

Csend. A dongóból észrevétlen távozik a lélek.

Szilárd halkan:

- Szerinted melyikünké a gyerek?

Marika kikerekíti szemét.

- Márhogy az enyém-e, vagy a tiéd?

- Eh... hogy Miloradé-e, vagy az enyém?

Marika sírdogálni kezd. A dongótól viszont már nem várható semmi cselekmény. A hátán fekszik, nem mozdul. Lábai összekulcsolva. Mintha imádkozna.

Szilárd rágódik egy ideig, arcán csömör tükröződik, aztán akárha mégiscsak elérzékenyülten, visszabújik Marikához. Bajusz-összeakasztás helyett: ismét összefonják páratlan, szerelmes csápjaikat.

- Ne haragudj, néha elmegy az eszem. Csak jót akarok ennek a kis taknyosnak, ennek a kis krumplinak... Ennek a kicsiny felfúvódó gasztrulának... és semmiképp sem akarom a kínok keresztjére feszíteni. Elég a kín nekem.

Marika szipog.

- Felejtsd el kínjaidat te is, jó? Te nagy gasztrula... Mindjárt jön Julcsi... hoz egy kis krumplit... Krumplit? Meg biztosan valami meglepetést.

Megint sírva fakad.

- Ne sírj már, na! - csitítja Szilárd. - Nagyon szeretlek, és soha semmiért, senkiért nem adlak oda a világon, jó?

- Jó - csendesedik Marika. - Csak néha nagyon fáj, amiket mondasz.

- Nekem is.

- Nekem jobban.

- ...

- Jó, jó. Gondolj arra, hogy azért biztosan lesznek majd szebb idők még, és akkor...

- Akkor?

- ...akkor egyszer vidáman, szabadon ellátogatunk az új életet élő Budapestre, és megkeressük a szüleidet. Pest akkor verőfényes lesz, romoknak már semmi nyoma, esetleg csak egy kis lyuggatás az ablakok körül, de már egyáltalán nem tolakodóan. Inkább úgy ízlésesen elrendezve, imitt-amott. Úgy emlékeztetőül csupán... A város tele színes léggömbbel meg sós pereccel...

- Anyám meghalt, mondtam már - veti közbe Szilárd. - Meghalt tüdőgyulladásban. Meghalt a...

Marika feltalálja magát.

- Megkeressük nagyapit, ha addig élünk is. Aztán lemegyünk Karcagra.

- Le, Karcagra! - rikoltja Szilárd, mint akinek elment az esze. - Kéz nélkül fejest az anyai ölbe!

Levegőt vesz, mélyen belefúrja a fejét Marika ölébe.

- Juj, Szilárd! Ez fáj. Nem férsz a bőrödbe?

Úgy látszik, Szilárd nem fér a bőrébe. Orrával felfelé túrja Marika szoknyáját. Lassan távolodik egymástól Marika két térdkalácsa.

Abban a pillanatban kivágódik az ajtó, és Julcsi jelenik meg a fakeretben.

- Pálinkás jó reggelt, fiúk, lányok. Mi van, már megint hasunkra süt a nap? Aztán mit látok én itt? Két szerelmes galambot?

- Szervusz, Julcsi - üdvözli Marika, szoknyáját igazgatva, szemét törölgetve.

- Jó napot, Julcsi - köszön ingerülten Szilárd.

Julcsi nem zavartatja magát, lendületesen sántikál befelé.

- Máma ugyan késtem, de még nem halt bele senki, amint látom.

- Élünk, virulunk - füttyent hamis jókedvvel a félkarú férfi. - Szép időnk van ma, nem?

- Hát, nagyon gyanúskás, de fogjuk rá - terítget az öreg nő. - Nem tudom, olyan nyomott a levegő, mintha valami készülne. Vagy már meg is történt?

- Aztán mit hoztál, Julcsi? - kérdi Marika.

- Mamaligát szardíniával.

- Eh...

- Mit eh, kisasszony? - zsémbelődik a jövevény. - Nem való a kifinomult pucrába?

Marika észbe kap.

- Bocsánat, nem szóltam semmit. A mamaliga szardíniával nagyon is jó lesz. Jócskán megjött az étvágyam, mióta nem dolgozom. Kimondottan imádom a mamaligát szardíniával. Olyan finom tengeri eledel.

Édesanyja álla leesik, kilátszik a lötyögő protézis.

- Hogyhogy tengeri?

- Hát úgy - magyarázza viccét Marika -, hogy kukoricából készült, plusz tengeri hal.

- Ja vagy úgy - pottyan le a tantusz a protézis után.

- Szellemes - nyugtázza Szilárd.

Julcsi kacarászik.

- Szellemes? Akkó most szellemesen elárulhatom, hogy nem mamaligát hoztam. Ugyan tőtött galambot se, de sűttkacsát! Finom oroszsalátával. Úgy gondóttam, vesszen az élet. Minek folyton kuporgatni.

- Juj, imádlak, Julcsi! - sikong az áldott, amúgy már nem egészen mai gyermek leány.

Felpattan az ágyról, csókolgatja Julcsit, miközben Szilárd arcán - mintegy sorozatban - több árnyék suhan át.

- Lassan ezzel a nagy testtel! - szól figyelmeztetőn a megszenvedett női tapasztalat Julcsiból. - Még maj' sikerül összenyomni a picit. És akkó netán olyan feje lesz, mint a Gusztinak. Hanem azé' hozhatnál be eccajgot.

- Röpülök - repes Marika. El.

Julcsi a fejét csóválja.

- Eh, eh, mindig csak a flanc, a tánc meg az evés. Ezen jár az esze ennek a lánynak.

Szilárdhoz fordul.

- Hanem, taláttam munkát.

Szilárd felkapja a fejét.

- Munkát?

- Igen, munkát - bólint epésen a vénasszony. - Tudod, mi az, nem?

Szilárd, mint akit leforráztak:

- Tudom.

- Rendben - vigyorog Julcsi -, csak sértődés nélkül.

- Milyen munkát? - érdeklődik Szilárd, miközben hatalmas erőfeszítésébe kerül, hogy megőrizze nyugalmát.

Cigarettáért nyúlna, de eszébe jut, hogy Marikával együtt leszoktak róla. Julcsi nevet.

- Hát nem Jánosnál, a kádárnál, se Imrénél, a felcsernél, mer' azok kétkezi munkák, hanem egy remek portásmunkát a Partizán bicikligyárban. Ahol a megbódogult Mihály is dógozott, isten nyugosztalja. Nem kő semmit se csináni, csak űni és nézni. Mindent megbeszéttem, gyüvő héten jelentkezhetsz.

- Nem tudok szerbül - jegyzi meg idegesen Szilárd.

- Ők se épp minnyájan - replikál az egy személyes munkaközvetítő. - Különben se kell sokat szólni. Csak nyitva kell tartanod a szemed. Olvasgathatsz, hallgathatod a rádiót... Hatalmas rádiójuk van... Fülelsz, ennyi. Muzsika... pénz... Mit szósz hozzá?

Szilárd nem szól semmit. A Julcsi kosarából kilógó újságvéget böngészi. Hirtelen mozdulattal letépi, zsebébe gyűri.

Halkan, izgatottan:

- Köszönöm szépen.

Marika belibeg (ha nem is oly kecsesen, mint valaha).

- Kés, villa, olló, gyerek kezébe nem való.

- Csak gyakorold - így az édesanyja.

Marika, mint akivel madarat lehet fogatni:

- Itt a híres ezüst eccajg!

- Tedd csak le ide - bök egy pontra a "kerekasztalon" Julcsi.

Marikának láthatóan sürgős.

- Gyerünk, kajáljunk gyorsan!

Szilárd feláll, tétovázik; zaklatott, tekintete zavaros; fogja a rádiót. Marika elkomorodik.

- Hová mész, Szilárd? Hátra?

- Megyek, fordulok egyet a levegőn - válaszol a kérdezett. - Nem jól érzem magam.

- Gyere, inkább egyél pár falatot - kérleli szerelme.

- Nem bírok - utasítja vissza Szilárd. - Valami szorongatja a mellkasom. Valami... valami megülte a gyomrom.

- Ugyan mi?

Julcsi faramucin:

- Hagyjad, hadd menjen! Ami azt illeti, az élet... bocs', az étel nem hűl ki.

- Nincs semmi baj - így Szilárd. - Csak sétálok egyet. Mindjárt visszajövök. Egyetek nyugodtan addig is.

- Menjek veled? - néz rá kérdőn Marika.

- Ne gyere, egyetlenem - inti le Szilárd. - Csak egy picit akarok egyedül lenni.

Szilárd holdkórosként elbotorkál. Julcsi összevonja szemöldökét.

- Mindég ilyen furcsán viselkedik mostanában? - kérdi.

- Néha, de nem mindig - bámul az ételre Marika.

- Ivott?

- Most épp nem vettem észre.

Julcsi vállát rándítja.

- Bízd rá. Néha mindannyiunkra rágyün a rapli.

- Hát az igaz...

- Néha rám is - hangzik nyugtatólag.

- Rám is - vallja be Marika.

Julcsi hahotázik.

- Biztos viccelsz!

Marika komoly.

- Nem viccelek.

- Akkó jó - mondja Julcsi.

Kínálja a kacsát.

- Szakíts belőle bátran, erősen. Melyik részét kéred?

- A farát.

- Ugyan má'! Mikó cingár kislány vótá, akkó is mindég a farát kérted. Most kérjed a combját, vagy legalább a fehér húsát. Elvégre ketten vagytok.

- Hárman.

- Jó, jó. Milorad mindig leszakította az egyik combját.

- Milorad nevét nem akarom többé hallani. Legalábbis ennél az asztalnál nem.

- Jó, jó. Nem fogod többé ennél az asztalnál hallani. De apád nevét sem.

Marika döbbenten abbahagyja a rágást.

- Miért nem?

Rövid csend után Julcsi:

- Mer' elegem van belőle.

Marika akar valamit mondani, de végül nem mond. Esznek sokáig csendben. Őrlik szótlan a Kőember emlékét.

- Ja - szólal meg Julcsi. - Egy kis oroszsalátát? Megfeledkeztél róla?

Marika szórakozottan:

- Jé, tényleg.

- Merjél bátran. Én is megfeledkeztem róla.

Marika mer.

- Hol vetted? - kérdi.

- A Partizán bicikligyár mellett.

- Hol lehet ott ilyet venni?

- Hazudok - nevet Julcsi. - Ott sehol se lehet ilyet venni.

- Te csináltad?

- Így igaz.

- Boszorkány vagy, Julcsi, mindenki édesanyja.

Julcsi szerényen:

- Ez enyhe túlzás, lányom. Egyél csak és ne beszélj, mert túl sok levegő mén a hasadba.

Esznek. Julcsinak jut előbb eszébe megint valami:

- Hogy hogy elment ez a két öreg...

Marika összerezzen.

- Melyik két öreg?

- Istenem, ejnye, há' a Mihály meg a Dezső.

Marika Julcsira tekint vékony, rövid, törékeny csontot szopogatva mímelt vagy valós igyekezettel.

- Ja, bocsáss meg, elkalandoztam.

- Veszem észre. A Mihályról meg a Dezsőről beszélek. Hogy elmentek...

Julcsi az ég felé bök.

- Bizonyos értelemben jó, hogy így, szinte egyszerre - véli Marika. - Egyikük sem szenvedett soká. A két bátyó. Nem is lehettek volna meg egymás nélkül.

- Hát nem - hangzik egyetértőleg.

Esznek sokáig, szótlanul. Julcsi megtöri a csendet.

- És most, úgy őszintén, lányom. Mik a terveid?

Marika rezzen, köhint. Körmével megpiszkálja gyöngyfog-közét. Megmozgatja két remek ívű szemöldökét, és elnyomja kínjában jelentkező bélgázát.

- Terveim? Mindig kell, hogy legyen terve az embernek?

- Időnként nem árt - atyáskodik édesanyja. - Főleg ebben a helyzetben, melyben most leledzel. Nem gondolod?

- Nem gondolok semmit. Milyen helyzet?

- Helyzet - mondja Julcsi.

- Helyzet? - játssza a hülyét Marika.

Julcsi rándít egyet a fején, összeráncolja orrát.

- Szereted ezt az embert?

- Szeretem-e?

- Szereted-e?

Marika megáll az evésben.

- Aggódom. Nem is tudom, miért engedtem el. Kimegyek megnézni, mit csinál.

- Maradj veszteg - csattan Julcsi -, maj' én megnézem.

- Én nézem meg.

- Mondom, hogy megnézem. Te most ne ugrálj, jó?

Esznek tovább. Sokáig, konokul. Aztán Marika hirtelen indulna.

- Te most ne ugrálj, jó?! - csattan ismét Julcsi. - Megmondtam, megnézem.

Feláll, kimegy, Marika mozdulatlanul, feszülten néz utána. Kisvártatva sopánkodás hallatszik odakintről, Julcsi zokogva rohan vissza, ront be a szobába.

- Szilárd felakasztotta magát a körtefára!

Döbbent csend. Marika kezében reccsen a V-alakú csont. Halkan, tűnődve beszél:

- Méghogy felakasztotta magát? Csak úgy, pípom-pápom... Balkézzel? A pálinkás körtefára? Bizonyára viccelsz, anyu.

Julcsi még jobban megrendül.

- Anyut mondtál?

- Anyut, te bestia.

- Mi?!

Marika maga elé:

- Amikor kislány voltam, mindig a farát szerettem... A farát. Meg a nyakát... Mi? Micsoda..? Mi van? Épp a pálinkás körtefára?

- Mit mondasz?

- Pálinkás körtefát mondok. Tulajdonképpen ez nem lehet igaz. Szilárd felakasztotta magát a rohadt körtefára.

Csend.

Marika:

- A... a rádió? A világ kurva hírei! Milorad most mit tenne..? Szilárd... a kurva életbe'!

Erre már nem tudtam mit válaszolni. Kinn lógtam a fán, miután kirúgtam magam alól a lyukas vödröt. Lobogott a lassan lecsúszó nadrágom a szélben, és nem volt tovább mit mondanom.