Balázs Attila: Ki tanyája ez a világ
A vén zászlóhordó
Egy utca Budán. Felfelé kanyarodik a domboldalon. Viharkabátos középkorú férfi igyekszik a lejtő ellenében. Néha megáll, kicsit kifújja magát. Jobb válláról rádiós riporteri magnó lóg lefelé. Fekete, mint az ördög vadásztáskája. Süt a nap, de esik az eső. Magas kerítés. A férfi egy vaskapuhoz ér. Megáll előtte, rövidke ideig habozik, majd megnyomja a kilincset. Zárva. Körülnéz, csengőt pillant meg. Nyomja.
Fehér ruhás női alak jön elébe, kezét a feje fölé tartva. Tenyere az ég felé.
Berkenye leveleiről csöpög a víz le.
Fiatal nő, ruganyos a lépte. Egy csepp víz végigcsurran életvonalának árkában. A másik fennakad sűrű szemöldökén.
A kapu előtt döglött hangyák. Kiöntötte őket az ár. Giliszta vonaglik a pocsolyában.
A nő átlépi, kaput nyit, vezeti a vendéget befelé.
(Hangokat hozzá tudunk képzelni. Szagokat is.)
- Hány óra van, nagyapa?
- Most vagy régebben?
Lovak dobogása, horkanása hallik, csatazaj, elhalkul.
Az unoka maga felé fordítja a mikrofont:
- Kedves figyelő, vén zászlóhordóink közül harmadik Balázs Pál életét márcsak azért is nehéz vállalkozás felvázolni, mert vázolni szinte lehetetlen. Egy roppant színes, kalandos, hosszú és szerteágazó élettel ülünk itt szemben...
- Nana, azért ne essünk túlzásba!
A férfi mozdul.
- Ide beszéljen, nagyapa, a mikrofonba.
Nagyapa ismétel.
- Nana, azért ne essünk túlzásba!
Férfi bólint.
- Így talán jó is lesz. Nem kell kiabálni. Nyugodtan, normálisan belebeszélni. Jó?
Nagyapa megadó.
- Ha te úgy véled, kedves fiam-unokám. Hogy úgy jó lesz... akkor belebeszélek. De mit mondjak?
Fiú-unoka rávág.
- Bármit, ami eszébe jut.
- Az nem lesz jó.
- Miért ne lenne jó?
Nagyapa fintorog.
- Mert akkor össze-vissza lesz, és senki se fog érteni belőle semmit. Nem így van?
Unoka nyugtat.
- Majd valahogy összepofozzuk.
Nagyapa nevet.
- Ha, ha, ha... ez tetszik. Majd összepofozzuk! Mint a törököt.
Unoka csodálkozik.
- A törököt? Ez remek. Máris megvan a kezdő történelmi motívum. Hol volt ez a híres törökverés?
- A szegedi konzervgyárban. Dzsingisznek hívták azt a törököt. Megbízható sofőr volt, de állandóan járt a szája. Így hát megvertük. Nem is annyira én, mint amennyire a Jani meg a Géza. Fejére húztuk a zsákot, és aggyneki! Üsd, vágd, nem apád.
- Derék dolog, nagyapa, de boldogabb lennék, ha egy kicsit távolabbra nyúlnánk vissza az időben.
Nagyapa legyint.
- Az se baj. Milyen távolra?
- Hát, kezdjük például ükapával. Nyúljunk vissza ükapáig.
Nagyapa megint legyint.
- Bánom is én. De lehet, hogy megsütjük magunkat.
Unoka, miközben kicsit csavargat a magnó gombján:
- Már miért sütnénk meg magunkat?
- Azért, fiam, mert könnyen megsüti magát az, aki belekurkászik a múltba.
- Vállaljuk a kockázatot.
- Jó.
Lovak, csatazaj, elhalkul. Nagyapa felkapja tar fejét, mely fénylik, mint a holdvilág.
- Mi a hétszentség volt ez?
Unoka:
- Semmi, ne hagyja magát megzavarni, nagyapa. Csak az úthenger ment el odakinn.
- Jó.
Unoka:
- Nagyapa összevonja szemöldökét.
Nagyapa:
- Mit mondasz?
- Ne figyeljen rám, nagyapa. Én csupán közvetítek, maga meg mesél. Mesél a nagyapa, mesél, mesél, mesél...
Nagyapa elálmosodik. Ásít.
- Jó éjszakát, jó éjt.
Unoka hangosan:
- Jó reggelt, nagyapa! Hát ükapa?
Nagyapa felrezzen.
- Jó reggelt!
Kis szünet, majd nagyapa tagolva:
- Ü-k-a-p-a? Talán még él valahol Argentínában.
- Él?! Hogyhogy talán még él?
- Szépen. Ahogy a cigányasszony megjósolta. Azt mondta a cigányasszony, hogy ükapa le fog teljesen gatyásodni a muzsikaszóra, ellenben rendkívül hosszú életű lesz, mint a népmesék. Áthajózik majd a legnagyobb pocsolyán, ott sok vért fog látni, végül híres ember lesz belőle. És amikor meghal, cigánylányként fog újjászületni.
- Furcsa. Éppen cigánylányként?
- Cigánylányként.
- Apám már beszélt erről valamit. Megvallom, akkor sem értettem.
Nagyapa végigsimít a feje búbján.
- Én se nagyon. De az úgy volt, hogy ükapa nemes volt. Nagyon mulatós csibész. Bő gatyában járt, meg karddal.
Unoka rázza a fejét.
- Kardhal? Azt mondta, hogy kardhal?
- Karddal, azt mondtam. Inkább vedd le a füledről azt a valamit... Nos, amikor bement a csárdába, akkor a padhoz szögezte a kardjával annak a gatyáját, akivel dorbézolni akart, és nem lehetett megszökni tőle. Olykor hajnalig húzta neki a muzsikus. A következő hét valamelyik hajnaláig, míg le nem esett a lábáról. Addig húzta. A cigány.
- Sejtem, mi lett az eredménye.
- Persze, végül megroppant a hegedűje, amikor elvágódott vele. De nem bánhatta különösebben, mert addigra már szépen átzenélte ükapa vagyonát a maga gatyájába. Állítólag nem maradt egy fityingje se a te híres, kutyabőrös ükapádnak, aki állítólag még a nevét is odaadta a muzsikusnak. Egyszerűen nevet cseréltek. A muzsikusé lett a vagyon is hát, ükapádé pedig a törött hegedű.
- Remek.
- Hát, nem tudom, mennyire.
Csend, majd az unoka:
- Azért ilyet se hallottam még, hogy...
Csikordul az ajtó. (Ahogy egykori ködös hajnalokon a halszállító szekér csikordulhatott az Ezüstkárász-fogónál, azokban a legendás időkben, amikor még vasvillával lehetett kocsiderékba hányni a halat azután, hogy kardodat többször belevágtad a vízbe.)
- Bocsánat - mentegetőzik a dús szemöldökű ápolónő, kinek homlokszőréről időközben leszáradt a víz -, nem akarok zavarni. Csak azt akarom kérdezni, hogy van a Pali bácsi? Kell-e valami?
Unoka reagál:
- Nagyapa, kell valami?
Nagyapa megint legyint, mintha legyet hessentene.
- Semmi, köszönöm szépen. Jól elbeszélgetek itt az unokámmal. Szólok majd, ha szükségem lesz bármire. Fröccsöt úgyse adnak... Tetszik ismerni az unokámat? Egy híres író.
- Nem olyan nagyon híres. Balázs Cuniculus vagyok. Jó napot.
(Balázs Cuniculus, vagy Cuniculus Balázs - író, műfordító, publicista. 1955-ben született Újvidéken. 1991-ben emigrált az anyaországba. Legutóbbi műve: Ki tanyája ez a világ. Tervezett történelmi regényének munkacíme: Csatornaparti Excalibur.)
- Bitó Sarolta. Üdvözlöm. Én Hemingwayt szoktam olvasni. Örülök, hogy találkoztunk. Örülök, hogy süt a nap. Örülök, hogy Balázs bácsi jól érzi magát. És örülök, hogy nem vagyok szerelmes magába... Azért időnként benéznék. Majd csendben teszem.
- Csak tessék, Sarolta - mondja az unoka meglepetten. - Tegye a dolgát, kérem. Nyugodtan beszélhet, nincs semmi gond. De mire tetszett célozni azzal, hogy...
- Hát akkor jó munkát, vagy szórakozást! - szakítja félbe az ápolónő.
- Mindkettőt - így az unoka.
Nagyapára néz, aki ártatlan pofát vág.
- Jó - rándul az unoka felső ajka.
Ajtó. Lovak, csatazaj, elhalkul.
Nagyapa:
- Már megint az úthenger?
- Ló - mondja az unoka. - Az volt. Ló meg csatazaj. Gondoltam, így érzékeltetem a történelmet. Az egész szalag ezzel van tele. Úgy képzeltem, bármikor megállunk, az újrakezdésnél mindig adok belőle picit. Nem tudom, miért, de jó ötletnek tartom. Tartottam, legalábbis...
Nagyapa vállat von.
- Nekem mindegy. Ló vagy úthenger. Bár a lovakat jobban szeretem. Emlékszel arra a lóra? A Tüzesre. 1956 után Hajóson kolbász lett belőle. Több méter. De addig nagyon jó ló volt. Emlékszel? Igaz, nagyon kicsike voltál.
- Azért emlékszem. De jobban szeretném, ha most maga emlékezne, nagyapa. Szedje össze magát, és emlékezzen!
- Összeszedem magam és emlékezem.
Nagyapa a homlokát vakarássza.
- Ükapára emlékezzem? Bevallom, nem is láttam soha. Azt tudom megbízhatóan, hogy mindig odakardozta valakinek a gatyáját. Meg hogy húzta a vén korhely fülibe a vén cigány. Úgy húzta, hogy szinte most is hallom.
Búbánatos, darvadozó hegedűszó a távolból. Néha mintha egy kis harmonikaszó is belevegyülne, meg valamiféle egészen távoli nádsíp.
Nagyapa:
- Hallod te is?
Unoka:
- Mit?
- Hát a hegedűszót. Hallod?
- Talán... Azaz hallom.
- Akkor jó. Argentínában nincs ilyen. Vagy Brazíliában? Istenem, lehet, hogy összekeverem a dolgokat. Kezdjük elölről az egészet?
Unoka nevet.
- Nem kell elölről kezdeni, ha már egyszer eljutottunk idáig. Már egyszer a Bitó Sarolta is bejött meg kiment. Megtörtént az antréje. Fölösleges megismételni. Inkább ugorjunk egyet.
- Ugorgyunk! - rikkant nagyapa vidáman. - Hogy is szereted mondani? Az időben? A Dzsingisz...
- Hagyjuk a Dzsingiszt meg a törököket. Másik konzervet bontanánk. De mit akart a Dzsingisszel megint?
- Tulajdonképpen semmit. Csak a Dzsingisz mindig azt mondta, hogy nincs olyan nap, amelyik utol ne érhetné az embert.
- Mit akart ezzel mondani?
- Talán sejtett valamit. Azt is mondta, hogy nincs az a hold, amelyik ne tudna üvölteni. Meg azt is, hogy nincs olyan anya, amelyik kutyát ne tudna nevelni. És nincs olyan csöcs, amelyiktől meg ne lehetne fulladni.
- Hm...
Csend. Autó túrázása a háttérben. Abbamarad.
- Hát igen - szól nagyapa. - Ilyen rejtélyes ember volt a Dzsingisz. Meglehet, ez is nagyon idegesített bennünket. Ezért hát megzsákoltuk őt. Meg majdnem az egész háremét... vagy hogy is mondják. Na, de azt azért nem tettük.
- Hová lett a Dzsingisz?
Nagyapa nevet.
- Azt csak Isten tudja, meg a Riska tehén, ahogy szegény megboldogult nagyanyád mondaná. Mert volt neki az az egy vicce...
- Az amikor az az eszét vesztette állat meg a plébános?
Nagyapa nevet továbbra is.
- Szegény, annyira istenfélő volt, de azon mindig jót rötyörészett, hogy hát rohan az a megvadult tehén...
Unoka helyesbít:
- Bika.
Nagyapa nem hagyja magát:
- Tehén, nem tudod? Rohan és felökleli a plébánost, aki ettől fordított lovagló ülésbe kerül a hátára.
Unoka nevet.
- Fordított lovagló ülésbe? És akkor?
- Akkor ahogy így száguldanak, a falu népe odakiált a plébánosnak, hogy hát merre plébános úr?
- Egyszerre odakiált a falu népe?
Nagyapa felhorkan:
- Nem fontos. Az emberek odakiáltanak, kérdezik, mire a plébános komolyan: azt csak Isten tudja meg a Riska tehén.
Nagyapa nevet, aztán abbahagyja. Köszörüli a torkát.
Nagyapa:
- Hogy merre tartanak, azt csak Isten tudja meg a tehén. He...
Unoka:
- Szent tehén.
- Nem, az nem volt szent.
Csend.
Nagyapa az orrába túr, elgondolkodik.
- Szegény nagyanyád, úgy fölfázott a templomban, hogy belehalt... Szegény... De a Dzsingisz azt is mondta még, hogy a csillagok sose érhetik utol a holdat.
- Egyszer volt egy Mehemed.
Csend.
- A család emlékezete - mondja az unoka. - Hol ugrató, vágtázó, hol pedig megbokrosodó. Hol szűk, hol bő, vidám vagy szomorú, ide-oda csordogáló. Hol föld alatti barlangba vesző, hol ismét előbugyogó. Hagyjuk is ükapát! Mit csinált nagyapa például... például 1848-ban?
Nagyapa:
- Úgy tűnik, nem sokat.
- Ja, persze... Ellenben mit csinált a maga apja negyvennyolcban?
- Dédapádat kérdezed?
- Persze, csakis.
- Hát, túrta a földet.
- Hol túrta?
- Hol túrta volna másutt, mint Bács-Bodrogban. De nem sokat túrt. Nem sok földet.
- Nem úgy volt, hogy szelet vetett és vihart aratott?
- Szelet? Nem, azt nem. Eregetett legfeljebb... Zabot ültetett, de majdhogy nem aratott semmit.
- Babot ültetett? A katonáknak?
- Zabot mondtam. Zabot ültetett, de állítólag rossz év volt. Nem esett eső, fele növény elszáradt, a másik felét elfektette a jég, összekavarták valami ufók, és ha mégis maradt valamicske, azt meg letaposták valakik, annyit se mondva, hogy ámen. Pedig apánk úgy kalkulálgatott, hogy majd sok zab kell, épp a csatalovaknak.
- Ufók? Hm... Mindegy, melyik csatalónak?
- Hát, nem tudom.
- Aztán?
- Aztán az egész szabadságos felfordulásnak vége lett, mielőtt bejött volna néki a számítása. Akkor megmakacsolta magát, és úgy döntött, hogy tovább nem csinál semmit, mert minek, ellenben truccból sokáig él. A szélhez annyi köze volt, hogy utóbb megütötte őt a szél. Vagy ahogy nagyanyád mondaná: a slog. De valamitől még utána is nagy szerető hírében állt. Mint egy torony. Bizonyítékul itt vagyok én. Világos?
- Kicsit bizarr.
- Mit mondasz?
- Hát, hogy érdekes.
- Ahhoz nem fér kétség.
Unoka kissé csalódott.
- Tehát nem volt ott, például, Szenttamás ostrománál, nem harcolt a dédapa.
Nagyapa a fejét rázza.
- Nem. Az bizony nem harcolt. Ágyban, párnák között halt meg, sok-sok év után, amikor már úgy nézett ki, mint az egyiptomi múmia. Akkor már senki se tudta pontosan, hány éves. Tényleg... Olyan volt a feje, mint az az aszalt fej, amelyiket egyszer ükapa küldött Argentínából, vagy az is lehet, hogy Brazíliából. Mindenesetre azért, hogy halálra rémisszen mindenkit.
- Milyen fejről beszél, nagyapa?
- Nem meséltem még róla? - csodálkozik az öreg.
Unoka erőlteti az agyát.
- Valami rémlik...
Nagyapa nevet.
- Ükapád küldött egyszer egy olyan fejet. Van annak valami neve. Olyan, mint a tavaly előtti dísztök, amelyiket kinn hagytak a fagyon meg a napon. De még annál is szomorúbb.
- Elképesztő szuvenír. Zanza?
- Meglehet. Tehát egyszer küldött egy olyat, mert ő viszont harcolt. Előbb az indiánok ellen, utána meg az indiánok pártjában. Állítólag valami spanyol ürgének a feje lehetett az, ükapád ellenfeléé. Ükapa kinyírta a muksót, aztán elküldte a trófeát a családnak, hadd lássa mindenki. Oda is írta mellé egy cetlire, hogy Orlando Balázs nem szarozik. Kh... kh...
I. Balázs Pál - későbbi Orlando Balázs vagy Balaz (így valahogy szól a zanza- vagy dzandza-legenda) - még valamikor a távoli tizennyolcadik században született az Újvidék melletti Futakon, ahol a családnak nagy kiterjedésű birtoka volt. Akkora, hogy azt egy nap ugyan körbe lehetett lovagolni, de a ló nagyon elfáradt, mire vége lett a kirándulásnak. I. Balázs Pál tulajdonképpen a Garay nemesi család ivadékaként látta meg a napvilágot, és Garay Pálként cseperedett fel. Felnőtt korában következett be a névváltoztatás vagy névcsere, mindmáig megnyugtatóan nem tisztázott körülmények között. Elég az hozzá, hogy ez az ember, aki állítólag elherdálta az örökölt vagyont, és akinek szerzett neve mellé azért került a római egyes, mert ő az első Balázs Pál, a később egymást követő Balázs Pálok őse, Paul Balaz névvel szállt föl 1763 május 8-án a hollandiai Tesselben a Nijenborg fregatt fedélzetére. Semmi bizonyosat nem tudunk arról, hogyan került e férfiú Hollandiába. Hogy érdekelte volna a holland festészet, aligha hihető. És hogy miért lépett a Batávia felé kihajózó Nijenborg deszkáira, hát azzal kapcsolatban is legfőképp csak találgathatunk. Legvalószínűbb, hogy a birtokvesztés ellenére sem annyira a gazdasági kényszer, mint inkább a puszta kalandvágy fűtötte.
A Nijenborg rakománya fegyverekből, élelmiszerekből és italokból, meg pénzből állt. Pénzből, a batáviai gyarmati kincstár számára. A fedélzetén összezsúfolt háromszázhatvannégy utas közül - a témával külön könyvben foglalkozó, ismert argentínai író-újságíró Ladislao Szabó adatai szerint - százhét volt holland nemzetiségű, a többi tizenhét ország fiaiból verődött össze. Nagy részben zsoldoskatonák, akiket a hétéves háború befejeztével szélnek eresztettek, és most a kelet-indiai holland gyarmatokon akartak szerencsét próbálni. Négy magyar lapult közöttük, név és rang szerint: Molnár János kapitány, Pálly Kornél őrmester, Szalay Lőrinc káplár, nem utolsósorban a már említett, rangtalan Balázs Pál. Az előző három Nagy Frigyes porosz király hadseregében szolgált, és balsorsuk sodorta őket erre az útra. Ők voltak a hongar különítmény. Kenyérbélből gyúrtak apró golyókat, s azokat pöckölve igyekeztek agyonütni az időt. Társasjátékukban Szalay Lőrinc bizonyult a legügyesebbnek, számtalanszor rávert a többiekre. Ezzel sikerült annyira elkedvetleníteni Molnár kapitányt, hogy az abba is hagyta a kenyérbél-golyózást. Közben a fregatton az állapotok lassan tűrhetetlenné váltak a higiénia minimális feltételei nélkül, továbbá a romlott élelmiszerek és főképpen az ivóvízhiány miatt. - Az a hír járta, hogy abba a kevés, poshatag vízbe is beleszart valaki.
A zsoldosok, akik közül többen megbetegedtek, zúgolódni kezdtek, majd amikor a Nijenborg az akkor még portugál birtokban lévő Brazília partjai felé közeledett, fellázadtak. A hajó kapitányát, bizonyos Ketel nevű illetőt a kabinjába zárták, rangjelzéseit letépték, megerőszakolták, majd rövid, de véres küzdelem után kezükbe ragadták a hatalmat. A zendülők Molnár kapitányt kiáltották ki vezérüknek, aki tüstént csapra veretett néhány hordó bort, sört, konyakot és egyéb italt. A szomj enyhülésével Molnár vezérsége azonnal megszilárdult. A zsoldosokat két századba osztotta, tiszteket nevezett ki, saját magának pedig tábornoki rangot adományozott. Aztán már nem maradt mit tenni. Egyikük sem értett a hajózáshoz.
A tengeren teljes szélcsend uralkodott - amivel Kolumbusz Kristófnak is anno meggyűlt a baja -, s a Nijenborg ennek következtében több mint két hétig mozdulatlanul vesztegelt. A zsoldosok ezzel nem sokat törődtek, mert az árurakományban nem csak italt, hanem minőséges élelmiszert is találtak bőven. Jókedvüket fokozta, hogy valamennyien gazdagnak érezték magukat. Egy szép napon ugyanis Molnár tábornok összehívta alattasait, és nagy éljenzés közepette, igazságosan - a ranglétra tiszteletben tartásával - felosztotta közöttük a hajó pénzszállítmányát. Nemsokára a szél is feltámadt, és akkor úgy, ahogy, de elvitorlázgattak Brazília felé. Útközben találkoztak egy másik holland fregattal. Erre gyorsan felhurcolták a megaláztatásától és az elhatalmasodó podagrájától megkínzott Ketel kapitányt a parancsnoki hídra, ahol is felhúzott pisztollyal arra kényszerítették, a szokásos módon üdvözölje kollégáját, mintha minden a legnagyobb rendjén lenne. Távolról semmi sem tűnt gyanúsnak, s ezzel az ügy be is fejeződött.
Molnár eredetileg azt tervezte, hogy visszatér Európába. Szeretett volna Lisszabonban kikötni, mert úgy vélte, a portugál hatóságok neki is, zsoldosainak is menedéket fognak nyújtani, főleg ha egy kicsit "megkenik" a megfelelő személyeket. E szándéka azonban meghiúsult. Molnár intelligenciájára vet hátrányos fényt, hogy a Nijenborg tisztjeit rendre kivégeztette, Ketel kapitány meg öngyilkos lett a kajütjében, így csupán a hajózás mesterségéhez foghíjasan értő, egyszerű tengerészek maradtak, akikkel képtelenségnek mutatkozott megkockáztatni a visszautat. Ezért hát amellett döntött, hogy embereivel együtt partra száll a legközelebbi brazil kikötőben, a Nijenborgot pedig sorsára hagyja. Elképzelése azonban nagy ellenkezést váltott ki a zsoldosok többségében. Nem tudtak megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy egy teljesen idegen földrészen, ismeretlen környezetben kezdjenek hozzá az új élethez. Így amikor augusztus 5-én az éj leple alatt partra szállt az észak-brazíliai Pernambuco közelében, Molnárt csak hatvankét embere követte, közöttük Pálly Kornél, Szalay Lőrinc és Balázs Pál. A zendülők többsége az ismeretlen sors felé tovasodródó Nijenborgon maradt. Nem tudni, mi lett velük. Egy biztos, Batáviába nem értek oda soha.
Kevéssé hihető az a változat, amely szerint egy hatalmas tintahal vitte őket a tenger mélyére. Valószínűbb, hogy az áramlat visszasodorta őket a nyílt vízre, ahol végül is éhen pusztultak, a Nijenborgból meg amolyan fantom hajó lett, amelyekből akad épp elég az óceánok legendáriumában.
Akik sietnek, nyugodtan átugorhatják ezt a passzust, de talán érdemes egy kicsit elgondolkodni azon, vajon tényleg léteznek-e a világ tengereiben akkora puhatestűek, amelyek egész hajókat tudnak átnyalábolni és lerántani a mélybe, vagy legalábbis a fedélzetről leemelni az embereket és felfalni őket.
Ma is sokan hiszik, hogy az óceánokban él egy óriási nyolckarú, kocsonyás állagú, nagy, merev szemű szörnyeteg, amely mellett még a 30 méteres cethal is eltörpül. Már Plinius említi az óriási polipot vagy krákot, amelyet később Linné is leír Sepia makrokosmus név alatt. És tényleg! Ilyen óriási polip - van. (Vagy legalábbis hasonló.)
Emlékezetes, hogy 1861 szeptember 30-án délután fél háromkor az Alekto gőzhajó Bouyer kapitány vezénylete alatt - a Kanári-szigetektől mintegy 400 kilométernyire - 20 lövéssel megsebzett egy akkora polipot, melynek feje búbos kemencéhez volt mérhető, karjai pedig iszonyatosan hosszúra nyúltak. Bouyer kapitány mintegy 2000 kilónyira becsülte súlyát. A hajóra felhúzni nem bírták, de egy darabját magukkal vitték, s annak alapján írta le Crosse és Fischer a Loligo bouyerit. 14 év után Új-Zéland partjainál egy ennél is nagyobb krák került elő, aztán meg San Franciscónál egy ennél is hatalmasabb szörnyeteg futott ki a partra, ahol - hajmeresztő vitustánc után - végül is elpusztult, nem téve kárt senkiben.
Mindentudó Brehm olyan lábasfejűről tesz említést, amelynek teste meghaladja a hét métert, karjai pedig a tízet. Ennek ellenére valószínűleg a fantázia szüleménye, hogy a krákok hajók pusztulását okozták volna valaha is.
Na de, ha ilyesmi megtörtént is elvétve, ennél sokkalta több hajó vált - ilyen vagy olyan, de nem polip-okból - fantomhajóvá, azaz: bolygó hollandivá.
Vitorlások és gőzösök naplóiban gyakran találunk utalást e különös jelenségre, holott a hajók kapitányait, mindüket, semmiképp sem lehet babonasággal vádolni, de azzal sem, hogy a túlzott rumfogyasztás lett volna a látomás oka.
- Mit lehet ehhez szólni? - teszi fel a kérdést a téma magyar szakértője Bolyki Tamás erről szóló nevezetes munkájában. - Mi lehet ez?
Minden pontosan úgy történik, mint a legendákban: a bolygó hollandi (vagy a Bolygó Hollandi) hirtelen bukkan fel, mintha odavarázsolták volna, kísérteties derengés veszi körül, néma csendben úszik, és éppoly hirtelen tűnik el, mint ahogy megjelent.
Legalább az egyik ilyen feljegyzés eredetiségében nem kételkedhetünk, ugyanis azt maga a későbbi V. György angol király írta be saját kezével a hajónaplóba, amikor kadétként az angol Bacchant hadihajón teljesített szolgálatot. Másnap délelőtt a kísértethajót először megpillantó őrszolgálatos matrózt holtan találták, később pedig a hajóraj parancsnoka betegedett meg váratlanul, majd ő is meghalt, mert a szellemhajók mindig szerencsétlenséget hoznak.
Hosszú-hosszú évek során gyakran látták a Bolygó Hollandit. A legtöbb megfigyelést a Jóreménység fokánál jegyezték fel. A fekete testű, sejtelmesen fénylő hajó mindig teljes vitorlázattal tűnik fel, még a legádázabb viharban is. Olykor kiáltás hallatszik a fedélzetről, de akinek kedves az élete, nem válaszol, mert abból biztosan baj származik. Sok tengerész meggyőződéssel állítja, hogy elég csak rápillantani a Bolygó Hollandira, tragikus hajószerencsétlenség lesz a következménye.
Az elhíresült Joseph Sommers túlélői mondták el, hogy amikor az Atlanti-óceán déli részén haladtak, váratlanul a Bolygó Hollandi állta el az útjukat. Látták a kapitányát is, akinek szeme parázsló széndarabként izzott, ősz haja lobogott a szélben. Aztán kísérteties kacaj hasított a ködbe, és a következő pillanatban hajójuk már lángokban állt.
Az összes között talán a legérdekesebb egy modern óceánjáró esete, amelyik Európából Amerika felé igyekezett. A fedélzetén sétálgatók váratlanul és rendkívül tisztán egy bolygó hollandit pillantottak meg, amely kibontott vásznakkal egyenest feléjük tartott. Erős szél fújt, és a múltbéli vitorlás - orrával hasítva a hullámokat - sebesen közeledett. Az óceánjáró elképedt parancsnoka szó szerint az utolsó pillanatban adott utasítást az irányváltoztatásra: a vitorlás így is majdhogynem súrolta a motoros jármű oldalát. Ekkor fantasztikus kép tárult az ámuldozó utasok szeme elé. A régi hajón emberek voltak, régi-régi öltözékben, késsel-szekercével a kezükben hadonásztak, és érthetetlen szavakat kiabáltak. Egyikük, amelyiknek óriási sömör látszott az arcán, behemót, súlyos puskát húzott elő valahonnan, az óceánjáró kapitányára fogta, majd meghúzta a ravaszt. Dörrenés hallatszott, és a kapitány érezte, ahogy egy pillanatra megcsapja a halál szele. Aztán a hollandi eltűnt.
Magyarázat?
Kielégítő nincs.
A legenda eredetéről egyesek tudni vélik, miszerint élt egyszer rég egy istentelen hollandus, bizonyos Van Straaten kapitány. Ez, hogy hitetlenségét fitogtassa, nagypénteken - a templomban való ájtatoskodás helyett - csak azért is kifutott hajójával a kikötőből, de nem is tért vissza soha. Ítélet napjáig bolyong a tengeren, és rémítgeti a hajósokat.
Egy másik változat szerint a hollandi kapitánya az a Bernard Fokke nevű ember, aki üzletet kötött az ördöggel, hogy kilencven nap alatt eljuthasson az Antillákra. Emiatt azzal bűnhődött, hogy a Jóreménység foka körüli vizeken kell hajóznia örökkön örökké. Fokke kapitány a fedélzeten áll, és homokórájával számlálja az évszázadokat.
Nem utolsósorban szép számban akadnak olyanok, akik a Bolygó Hollandiban tulajdonképpen a Nijenborgot látják, és az összes sérelméért bosszúra esküdött Ketel kapitányt, aki rosszul vette Isten nevét öngyilkos szájára, ezért arra kárhoztatott, hogy keserű, csillapíthatatlan dühe eméssze a pokol hátszelével száguldó fantomhajóján az idők végezetéig.
Így a Nijenborg és Ketel kapitány. Molnár kapitány és követői pedig a saját kapzsiságuk áldozataivá lettek. Ugyanis sikerült magukkal vinniük a hajó pénzszállítmányának rájuk eső tetemes részét: tízezer hatszáz aranydukátot meg százhuszonöt ezer holland forintot. A portugál hatóságok előtt ágrólszakadt hajótörötteknek vallották magukat, de féktelen dorbézolásaikkal csakhamar gyanússá váltak Pernambuco ugyancsak pénzsóvár kormányzója előtt, aki egy éjjel katonáival rajtuk ütött, börtönbe vetette mindnyájukat, a maradék vagyont pedig elkobozta.
Molnár, miután szökési kísérlete meghiúsult, akárcsak Ketel kapitány: önkezével vetett véget életének. Molnár bélsarát dobta őrzője szemébe, úgy próbált kereket oldani, de lefogták. Másnap aztán egy egész krumplit nyomott a torkába, s attól megfulladt. Az ezt követő gyorsítélet eredményeképp a zendülők közül tizenhetet vagy kerékbe törtek, vagy felakasztottak, a többit pedig málhahordó élőfalnak hurcolták el a Mato Grossóba, az indiánok elleni harcba. A felkötöttek között volt Pálly Kornél őrmester. A Mindenható úgy akarta, hogy Szalay Lőrinc és Balázs Pál az indiánok elleni expedícióba kerüljön.
Érdekes, hogy Szalay Lőrincről később balladákat írtak Argentínában, az Ezüst Folyó mentén. Egyet - Ladislao Szabó szerint talán a legszebbet - bizonyos Luis Cané költötte a két világháború között, mégpedig a Romance del bandido Lorenzo Szalay címmel. Ladislao Szabó szerint a költemény erősen emlékeztet Oscar Wilde: A readingi fegyház balladája című versére, mégis önálló és értékes mű.
- Pedig hát Istenem - mondja Szabó -, Szalay Lőrinc csak egy hírhedt haramia volt, aki éveken keresztül garázdálkodott a pampákon, a La Plata mindkét partján. Estanciákat rabolt ki és gyújtott fel, de a nép a szegények pártfogóját látta benne. Főképpen az asszonyok rajongtak érte, de ez nem is csoda.
Korabeli krónikák szerint Lorenzo Szalay öles termetével, kékesbe játszó szakállával, vad lobogású, zöld szemével és arisztokratikus arcélével igazi férfiszépség volt. Ez is okozta vesztét: árulás következtében kelepcébe került. Kilenc társával együtt - közülük egy sincs Balázs Pál névvel - Buenos Airesbe vitték, és a haditörvényszék 1801 november 10-én mindannyiukat felnégyelésre ítélte. Manuel Mujica Láinez argentin író úgy tudja, hogy Szalayt a kedvese árulta el, akit mindenki csak Princesa Húngarának, magyar hercegnőnek nevezett, és hogy a hercegnőnek később - amikor a vérdíjat elköltötte, főképp oly módon, hogy európai utazást engedett meg magának - szomorú sorsa lett: koldusasszonyként fejezte be sivár életét Buenos Airesben.
Az argentin Archivo Nacional szekrényeiben őrzött eredeti jegyzőkönyvek, periratok és újságkrónikák megsárgult lapjai sajnos nem egy lovagias jellemű, romantikus figurát tárnak fel, hanem szomorú és dicstelen sorstragédiát, amely mégis nagyon érdekes. Kezdjük ott, hogy Szalay sosem volt rablóvezér, csupán egyik tagja annak a 25-30 emberből álló bandának, amelynek garázdálkodásáról először Buenos Aires akkor egyetlen hírlapja, a Telégrafo Mercantil számol be 1801 augusztus 22-én. Eszerint: "...hat nappal ezelőtt, augusztus 16-án, vasárnap este egy fegyveres rablóbanda rajtaütéssel elfoglalta és kifosztotta a Río de la Plata szemközti partján elterülő Colonia del Sacramento közelében Las Víboras községet. Másnap, 17-én, amidőn az eseményről tudomást szerzett, Colonia város katonai parancsnoka negyven főből álló fegyveres csoportot küldött ki a lovas banditák kézre kerítésére." A következő hír a garázdálkodókról egy montevideói kéziratos krónika dátum nélküli töredéke, amelyik arról tudósít, hogy a Las Víboras falu kifosztását követő napon a banda don Francisco Albín szintén Colonia környékén fekvő estanciáját támadta meg, s hosszú és véres küzdelem után el is foglalta.
A támadók ezúttal nem rabolni akartak, hanem magát Francisco Albínt keresték, aki mint a pusztázó blandengue lovasok kapitánya nagy szálkává nőtt a szemükben. (A blandengue-szervezet talán legjobban a magyar alföld egykori pandúrjaihoz hasonlítható, hivatásuk a rablók /betyárok?/, csempészek és a fosztogató indiánok megfékezése - magyarázza Ladislao Szabó.) Mivel don Albínt nem találták otthon, a feldühödött rablók legyilkolták az ellenálló személyzetet, és éppen az estancia felgyújtásához készülődtek, amikor az odaérkező katonaság menekülésre késztette őket. Lovaik azonban már fáradtak voltak, s amikor a Rodeo nevű kis településhez értek, elhatározták, hogy szembeszállnak üldözőikkel.
A másfél óra hosszát tartó küzdelem a rablók vereségével végződött.
A banda vezére, bizonyos Palominos kapitány harmadmagával holtan maradt a mezőn. Tíz rabló a katonák kezébe került, a többi elmenekült. Néhány nap elteltével az elfogottak már Buenos Aires börtönében voltak, hogy az igazságszolgáltatás előtt feleljenek bűneikért. A magángyűjteményben őrzött montevideói krónikát a José García Martínez de Cáceres ezredes elnöklete alatt összeült hadbíróság 1801 november 10-én kelt végzése követi: kötél általi halálra és felnégyelésre ítél kilenc rablót a négy nappal azelőtt megindult bűnper tíz vádlottja közül. A halálraítéltek névsorában ott szerepel Lorenzo Szalay.
A haditörvényszék verdiktjét 1801 december 2-án jóváhagyta Buenos Aires alkirálya, azzal a módosítással, hogy a felnégyelést a hóhér csupán a banda alvezérén, a kegyetlenségéről híres Martín Pereirán hajtsa végre, illetve a banda kasszafúróján, széfrobbantóján, bizonyos Julio Silvestro Armando Matuscán. A többieket illetően pedig úgy rendelkezett, hogy azoknak a kivégzés után fejük és kezük vétessék, amelyek - elrettentő például - karókra szögezve helyeztessenek el a Las Víboras község és az Albín estancia közelében, úgyszintén a Colonia del Sacramentóból a Santo Domingo de Soriano felé vezető országúton. Mindaz, ami a következőkben az olvasó elé tárul, a Telégrafo Mercantil 1801 december 13-i számában megjelent terjedelmes tudósításon alapszik, azaz annak hűséges, magyar nyelvű tolmácsolása.
A halálraítélteket a ma is fennálló Cabildo siralomházzá kinevezett börtönébe vitték, és a könyörületes Santa Hermandad de la Caridad tagjai igyekeztek a vallás vigaszát nyújtani nekik. Mindegyikük - Szalay is - gyóntatópapot kapott, hogy töredelmes megbánással könnyítsen lelkiismeretén, mielőtt a bitóra kerül. Ez a pap Szalayt magába zárkózottan, gondolataiba elmélyedve találta. Szalay egy ideig némán hallgatta az ősz férfi kenetteljes, meleg hangú, vigasztaló szavait, majd hirtelen felpattant ülőhelyéről, megcsókolta a szerzetes jobbját, térdre ereszkedett előtte, és a következőket mondta:
- Atyám, ne nézzen engem tisztelendőséged közönséges rablónak! Hosszú, bonyolult történet az enyém. Én valójában nem is vagyok Szalay Lőrinc, hanem Balázs Pál. De tulajdonképpen még az se, hanem Garay Pál. Nemes vagyok, Futak grófja. Herceg, Magyarországon. Rokona Juan de Garaynak, La Plata alkormányzójának, aki 1580-ban újraalapította a korábban elpusztult Buenos Airest. Hollandiában a szentképek festését tanulmányoztam, amikor egy éjszaka rosszakaróim leitattak, gúzsba kötöttek, és otromba tréfából felcsempésztek a hírhedt Nijenborg fregattra. Úgy kerültem előbb Brazíliába, majd ide, hogy mindenféle alantas munkát végeztettek velem alantas emberek, szórakozásból bele akartak fullasztani a víztartályba, és többször meg is rontottak. Ugyanez a rossz sors vezérelt Palominos bandájába, ahol már jó ideje lestem, miként tudnék onnét kilépni, és töredelmes vallomással könnyíteni lelkemen, amennyiben lehet. Atyám! Tudom, hogy közeleg halálom órája. Ha öltem volna embert, most meggyónnám, de én nem öltem meg senkit. Én mindig a levegőbe vagy a padlóba lőttem, Isten látja nemesi lelkem.
A gyóntatót a váratlan vallomás annyira meglepte, hogy alig tudott szóhoz jutni. Egy herceg a rablók között! Méghozzá egy városalapító ivadék. Egy Garay! A bűnbánó férfiú oly meggyőzően adta elő a maga történetét, hogy a pap pillanatig sem kételkedett annak őszinteségében. Azonnal a Santa Hermandad de la Caridad főnökéhez sietett, az pedig még aznap jelentkezett kihallgatáson az alkirály előtt, hogy közölje vele az elképesztő újdonságot.
Másnap természetesen mindenki tudott már a dologról Buenos Airesben. És míg a nagy falu lakossága izgatottan, csoportokba verődve tárgyalta a hihetetlen ügy részleteit, Szalay-Balázs-Garay (?) hivatalból kirendelt védőügyvédje beadvánnyal járult az alkirály elé, amelyben - tekintettel az elítélt rangjára és viselt méltóságára - a halálbüntetés felfüggesztését kérelmezte mindaddig, amíg maga a spanyol király végleges döntést nem hoz az ügyben. A Cabildo börtönének siralomházában őrzött daliás "herceg" valósággal lázba hozta a kedélyeket. A haditanács egyik tagja bizalmas baráti körben - ahol a jelenlevő hölgyek szeme kivétel nélkül a tanácsos nyúlszájára tapadt, úgy itták minden szavát - ezt találta mondani:
- Tudomáfom ferint Futak grófja femélyefen nem if vett réft Laf Fíboraf kifoftáfában, fem pedig av Albín birtok megtámadáfában, főt, többför if ellenfegült Palominof bandavevér paranfainak, tanúfágát nyújtván ezzel if fületéféhez méltó, nemef jellemének.
Nyúlszáj úr tudni vélte azt is, hogy a katonák valójában Szalay indirekt, rejtjeles üzenetének köszönhetően üthettek rajta a vérengzőkön, de hogy ez hétpecsétes titok, és legjobb is, ha az marad egyelőre. Más nem, Lorenzo Szalay érdekében.
A hadbíró kijelentései hamarosan köztudomásúvá váltak; a késő délutáni órákban Buenos Aires - amelyiket tényleg kétszer kellett megalapítani, hogy egyszer sikerüljön - lakossága már két pártra szakadt. Lorenzo mellett és Lorenzo ellen. A város előkelőségei közül sokan kihallgatásra jelentkeztek az alkirály előtt. Ha nem is épp mindegyikük azért, hogy kegyelmet kérjen az elítélt számára, de legalább, hogy tiltakozását fejezze ki egy olyan nagy múltú családból származó főnemes megaláztatása ellen, mint amilyen család a Juan de Garayé, aki hősi mártírhalált halt a primitív, vérszomjas indiánok elleni szent háborúban, és érdemeit Argentína sosem felejtheti el. - Ezzel aztán az alkirály kínos helyzetbe került, de nem veszítette el a fejét.
- Mindig, minden körülmények között, fő a nyugalom - tanította fiának, akiből később, sajnálatos módon, lókupec lett Patagóniában, hogy végül valamelyik sikátorban végezze, késsel a hátában.
Don Joaquín del Pino y Rosas nem akarta a dolgot elhamarkodottan a madridi udvar elé terjeszteni, nehogy alkalmatlannak tekintsék, ehelyett megbízta don Juan Almagro de la Torre törvényszéki bírót, aki az alkirály jogtanácsosának a címét is viselte, az eset azonnali és részletes kivizsgálásával. Ezt követően Almagro a kormányzóság hites jegyzőjének kíséretében megjelent a siralomházban. Hogy ott aztán mi történt, valószínűleg sosem tudjuk meg pontosan. A párbeszéd döntő pontján a lebilincselt Szalay kérte, hogy maradhasson négyszemközt a törvényszéki bíróval, aki - rövidke habozás után - eleget tett kérésének, intvén a jegyzőnek, hogy távozzon az ajtó elé. A kulcslyukon beleső jegyző emlékiratából derül ki: ha nem is hallotta érthetően a szöveget, de látta don Lorenzót - az alázat után - váratlan dührohamot kapni, majd homlokon köpni don Juant. Nyilván ezzel pecsételődött meg Lorenzo Szalay vagy Garay sorsa - véli a névtelenség homályába veszett tollnok.
A megborotvált Lorenzo Szalayt - a Garay-lehetőséget ejtették, a Balázs meg nem számított - nyolc társával együtt 1801 december 5-én kísérték ki a vesztőhelyre a Cabildóval szemközt elterülő Plaza de Armason, Buenos Aires legrégibb, zsúfolásig megtelt közterén. A már említett Telégrafo Mercantil december 13-i számában hosszan beszámol a kivégzésről, amelynek borzalmas részletei alaposan megviselték a jelenlévők idegeit. Például Juan Pedro Maciel főügyész az ítélet végrehajtása után elájult, és soha többé nem nyerte vissza egészséges arcszínét. A maga tárgyilagosságával a Telégrafo Mercantil beszámol arról a csodálatos eseményről is, amely akkor következett be, midőn Lorenzo Szalay kötele megfeszült. Abban a minutumban a derült égből villámcsapás érte a teret, agyonvágva kilenc embert a vétlen bámészkodók közül. A nem mindennapi jelenséget heves forgószél kísérte, és mire újra rend lett, a felkavart por leülepedett, Lorenzo Szalay kötele üresen fityegett. (Azóta szokás keresztet vetni a Plaza de Armason.)
A krónika szerint Antonio Aguari hóhér fizetségéből, ha nem is tehetett semmiről, jócskán levontak. Segédeivel együtt alig kapott fejenként kilenc pesót. Aguari azonban bőségesen kárpótolta magát: a "szép Lorenzo" szakállát drága pénzért mérte szét a Buenos Aires-i dámák között. Sok-sok évvel később Ladislao Szabó is találkozott egy ilyen fürttel, amely nagy becsben volt gazdájánál. Selyemzacskóban őrizte kegyelettel egy régi Buenos Aires-i patríciuscsalád egyetlen leszármazottja, maga is ősz hajú dáma: a dédanyjától örökölte.
Lorenzo Szalay esetével kapcsolatban - ha Ladislao Szabó megfeledkezik is róla - érdemes még futólag megemlíteni Ianoppamokót, a kis tupi indiánlányt, aki a Mária nevet kapta a keresztségben, és akit azon kaptak rajta az apácazárdában, amint Lorenzo Szalay szakállának tincsét mutatóujjára tekerve, lába közé nyúlva igyekszik csillapítani "ördögi hevületét". Amikor vallatóra fogták, Ianoppamokó-Mária elárulta, hogy Szalay kivégzésekor, legalábbis kivégzési kísérletekor, melynek szemtanúja volt, régi indián varázslattal ő támasztott vihart, hogy megmentse azt az embert, aki az életénél is többet jelentett számára. Ennél többet nem mondott Ianoppamokó-Mária, hiába zúzták szét kicsi testét. Ianoppamokó-Máriát - vagy azt, ami belőle maradt - 1802 tavaszán ültették máglyára ugyancsak a Plaza de Armason. Ekkor is megmagyarázhatatlan dolog történt. Ugyanis Ianoppamokó-Mária teste, bár kiszállt belőle a lélek, nem akart elégni. A lángok viszont visszaparancsolhatatlan kígyókként kúsztak szerte, Buenos Aires történetének legnagyobb tűzvészét idézve elő. Az alkirály rezidenciája például teljes egészében a lángok martalékává lett, szinte minden mással együtt. Akkora volt a pusztítás, hogy a város újbóli felépítéséhez Juan de Garay szellemét kellett megidézni.
Nagyjából így rekonstruálható a történet, amelyben aztán soha többé nem bukkan fel Lorenzo Szalay névvel senki. Ellenben az ituzaingói csatában - papírok vannak róla, Ladislao Szabó kezében is jártak ezek a dokumentumok - részt vett egy Balázs Pál nevű illető. Paolo Balázs zászlósként harcolt a post humus kitüntetett Desiderio Tóth kapitány alakulatában brazil oldalon - az argentinok ellen. A jó megfigyelő tekintetét nem kerülheti el, hogy Paolo Balázs személyleírása egy az egyben megfelel a leszőrtelenített, csupasz Lorenzo Szalay személyleírásának. Egy-két ránccal több, beesettebb szemgolyó, kicsit öregesebb testtartás, nem sok. Ronda forradás a nyakon, meg egy denevér-tetováció a fejtetőn.
A csatában, amelyet 1827 február 20-án vívtak, a huszonhat éves, ereje teljében lévő Alvear argentin tábornok döntő csapást mért a Barbacena őrgróf által vezetett, nemzetközi zsoldosokkal felerősített brazil haderőkre. A brazil történelemben Passo do Rosarió-i ütközetként jegyzett - győzedelmesen körülvirágozni hiába próbált - vereségben a brazilok közül sokan megbetegedtek, még többen megszöktek, mert - lőszer, ivóvíz és élelem hiányában - gyengéknek bizonyultak Alvear minden oldalról támadó lovasai ellen. Évekkel később Ladislao Szabó a harcmezőn maradottak névsorában egy magyarra bukkan: capitán Tóth-ra. Nyilván azért, mert Paolo Balázsnak sikerült egérutat nyernie. Paolo Balázsnak, ha elcsigázottan is, összes fehérbőrű ellensége - kölcsönzője, haragosa, féltékenykedője, frusztrált hóhéra - elől futva - kicsit megpihenve a brazil Árpádfalván meg Szentistvánkirályfalván - végül sikerült capitán Tóth pénztárcájával elérnie a Mato Grossót, és eltűnnie annak áttekinthetetlen rengetegében.
Paolo Balázs - úgy emlékeztek rá, akik utoljára látták - egész hátizsáknyi élelemmel vágott neki az erdőségnek: tejporral, babbal, maniókapéppel, sőt az egyik magyar telepes felesége még tökösrétest is sütött neki. Annyira felszerelkezett, mint aki tényleg eltökélte, huzamosabb időre búcsút int a civilizációnak. Puskát is vitt magával, meg bozótvágó kést, úgy haladt előre a Mato Grosso dombos fennsíkjának szíve felé, bokron-kaktuszon át, keresztül a chapadaókon, napkeltétől mindig napnyugta felé. Mit akarhatott? Lehet, az volt a célja, hogy eléri a távoli missziók egyikét, ahol meghúzódik, kipiheni magát, szellemileg megtisztul, aztán majd meglátja, hogyan és merre tovább. Elképzelhető, hogy egy kis arany is felcsillant lelki szemei előtt, netalán drágakő, ki tudná azt már manapság bizton megmondani. Tempósan haladt előre a felfordított kúp alakú brazil fenyők között, egyhangú cserjeerdőkön és foltos szavannákon gyalogolt végig, szikla-akadályokat és hangyabolyokat mászott át, miközben könnyeinek forrásánál konokul tanyát ütöttek a pici, fullánktalan szemnyaló méhek, amelyek annyira lerészegednek a sós emberi nedűtől, hogy inkább elpusztulnak, mintsem távoznának. Komiszabbak a csípő legyeknél. Így az ötödik napra Paolo Balázsnak már szinte kiapadt a könnye. Éjszaka, amikor megpróbálta lehunyni pilláit, úgy csípte szemét a szárazság, hogy muszáj volt kinyitnia. Álmatlanul hallgatta a vadon éji hangjait, amelyektől borsódzott a háta, és mindenképp ébren kellett maradnia, hogy az éjszaka démonait távol tartó tüzet táplálja.
A hetedik reggelen, fényes nappal - valószínűleg puszta virtusból - megkergette egy fiatal hím jaguár, amelyiket ugyan sikerült egyetlen lövéssel elriasztania, de közben beleesett valami poshadt vízzel meg férgekkel telt lyukba, s mire kikecmergett onnan, elázott a puskapora, továbbá maradék élelmének java része moslékká vált. Ezzel kezdetét vette a valódi harc a fennmaradásért.
Néha megállt békát, gyíkot fogni. Szöcskék után ugrált, lárvákat piszkált ki a fák kérgéből, ily módon táplálkozott. Este két gallyal meg taplóval gyújtott tüzet. Egyik éjszaka megette a délután szedett bogyókat, amelyektől kiverte a veríték, és hajnalhasadtáig hallucinált. Egy kis indián lány arcát látta a lángok között. Ez a kis indián lány ismeretlen nyelven szólongatta őt, valamit nagyon igyekezett elmondani neki, részben portugálul, Paolo Balázs mégsem értette. Aztán gyomrának tartalma kirobbant a tűzre, a lány pedig eltűnt.
Itt lehorgonyzott az idő. Fogalma sem lehetett, hány napig tántorgott még a dzsungelben, amikor elszállt az ereje, s térdre rogyott. Amidőn megpróbált feltápászkodni, zavarodott elméjéig eljutott, hogy valami furcsa, hosszúkás tárgy fityeg előtte. Lassan sikerült beazonosítania: egy tetovált indián harcos pénisztokját. A bennszülött egyébként teljesen meztelen volt. Reszelt fogait vicsorította a belőle ugyancsak rémületet kiváltó idegenre, dárdáját lesújtani kész tartotta a levegőben, de láthatóan nem tudta eldönteni, mit tegyen. Paolo Balázs valamiféle denevér-alakzatot vélt felfedezni az indios mellkasára pingálva.
- Jó napot kívánok, Balázs Pál vagyok! - motyogta magyarul, mint akinek utolsó pillanatában eszébe jut az anyanyelve, utána elsötétült előtte a világ.
Másnap hajnalig tanácskoztak a guaicuru vének, hogy mi is legyen a furcsa betolakodóval. Legkézenfekvőbb megoldásnak az mutatkozott, hogy levágják a fejét, és zanzásító eljárással öklömnyire főzik, mások viszont azt találták célszerűbbnek, hogy egészben tömjék ki. Végül is a harmadik utat választották, meghagyván életét. Döntöttek így egyrészt a vérszopó denevér-ábra miatt, amelyet Paolo Balázs az ituzaingói csata előtt tetováltatott részegen a megkopaszult fejére, másrészt azért, mert felfedezték, hogy a fogolynak hat ujja van a bal kezén, ugyanis Garay-Balázs Pál ún. táltos-ujjal született egykor a messzi Futakon, és ha eddig nem volt különösebb haszna belőle, hát most lett. A döntés logikájának megértéséhez tudni kell, hogy a vérszopó denevér a guaicuruk totem-állata, a hatodik ujj pedig a természetfeletti erők szimbóluma náluk (is). És volt még egy különlegessége Garay-Balázs Pálnak, mégpedig az, hogy herezacskójában egyetlen, viszont óriási tojás lapult. Hogy ehhez meg milyen guaicuru legenda fűződött, már nehéz lenne megmondani. Elképzelhető, hogy a guaicuru legendavilágban is létezett valamiféle griff-madár. Mindezért hát - és nem a fehér bőrért, amelyik akkor már csak vörös posztónak számíthatott az indiánok szemében - a kivégzés helyett megkezdődött Balázs Pál integrációja a mindenféle missziót, pálosokat és jezsuitákat messze elkerülő, vadászgató-halászgató, időnként harcokba keveredő guaicuru életbe. Próbaidőre előbb csak három feleséget adtak mellé, de miután lassan bevált, ez a korlátozás megszűnt.
Itt megint éveket kell ugrani, ha nem is akkorát, amekkorát a Palominos-banda kiirtásától az ituzaingói csatáig.
Ha belepillantunk a dél-amerikai indiánok felszámolásának szomorú és nyomorult történetébe, rögtön szemet szúrhat egy gyakorta ismétlődő név: Orlando Balázsé vagy Balazé. Mivel a csaknem egész Latin-Amerikát lóháton bejáró Balázs Sándor író műveiben ez az ember Orlando Balázsként szerepel, hát akkor maradjunk ennél a változatnál! Az indiánok híres-hírhedt Denevér tábornokával azonos ez az Orlando Balázs, aki mindenhol képes felbukkanni, ahol az indiánokat sarokba szorítják, és ha nem is áll módjában visszafordítani a történelem kerekét, ez az önmagát tábornokká kikiáltó, diabolikus lény elképesztő bajok forrásává tud lenni. Pedig fehér ember, csakhogy nyilván istentelen, és akik látták, azt mondják, elsősorban arról lehet megismerni, ha balkézzel kapar a homokban, hat csíkot hagy maga után. Nem utolsósorban egy ronda denevér látható a tar fején, mellette pedig egy régi kopjaszúrás, amelyet csak valamiféle hártya nőtt be. Így aztán amikor begerjed, látszik, ahogy lüktet az agyveleje, meg valami lila hurka lesz a nyakán. És hátborzongató jaguár-hangokat hallat. Amúgy észrevehető, hogy nagyon szép ember lehetett valamikor, ifjabb korában. És nem ismeretlen számára sem a betűvetés, sem a hadtudomány, bár ez utóbbit mintha valamiféle önképzőkörön sajátította volna el, meg az életből inkább, mint tudós könyvekből. Korabeli orvosi vélemények szerint lelkileg sérült emberről van szó, aki rendkívül ravasz, s akit mérhetetlenül fűt valamiféle bosszúvágy. Alapvetően gyáva, mégis nehezen viseli a megaláztatást, és olyankor gyávaságáról meg tud feledkezni. Sebezhető pontja ez, de mivel ő is tudatában van ennek, hát nehéz erről az oldalról kikezdeni. Szándékosan vaspántot köt az Achilles-sarkára. Mindent összevetve: veszélyes bűnöző. Aki felett - ráadásul - mintha lassan múlna az idő. Valamitől nagyon nehezen öregszik.
Különösen a jezsuiták begyében van, akiknek egész telepét dúlta szét a Mato Grossóban. Azt viszont a jezsuiták sem tudják megmondani, Isten miért nem intézkedik.
A guaicuruk átmenetileg aratott fényes győzelmei után Orlando Balázs a mára már az eltűnt népek lexikonába szorult araukán indiánok oldalán tűnik fel, akiket mapuchóknak is neveztek. A spanyol konkvisztádorok 1535-38 között találkoztak velük először. Diego Almagro alvezére Valdivia 1541-ben alapította meg az araukánok területén Santiagót, az első chilei spanyol várost. A harcias araukánok nagyszerű vezéreikkel az élen szívósan védték függetlenségüket. Lautaro és Colocolo vezetésével többször megverték a spanyolokat, akiktől - akárcsak a guaicuruk - eltanulták a lótartást, és kiváló lovasokká lettek. Törzsi területeik függetlenségét a spanyolok többször, 1612-ben és 1655-ben is elismerni kényszerültek.
Az araukánok eredetileg vadászok, halászok és részben földművelők voltak, ez utóbbiban különböztek a guaicuruktól. 1859-ben robbant ki utolsó nagy fölkelésük, amelyben - a legenda szerint - az araukán harcosokat vezető Orlando Balázs saját kezűleg vágta le ellenfele, bizonyos Manuel de Falla tábornok fejét az indiosok hattyúdalára ma is emlékeztető Jaguár-szikla tövében. Később a katonai expedíciók és a rendszeres áttelepítések teljesen szétzilálták és felőrölték az araukánokat. Számuk 1940-ben még mintegy száz ezerre rúgott. Manapság: 0.
Orlando Balázs utolsó nagy pillanata a patagóniai indiánokat részben kiirtó, részben a Río Negrón túlra űző Julio Argentino Roca tábornokkal való találkozása volt a Fuerte Sarmientótól egészen Pillahuincóig húzódó Czetz-féle védelmi vonalnál 1879-ben. A sors fintora, hogy a Klapka által "híres száműzöttnek" nevezett magyar tábornokról és argentin ezredesről van itt szó, Bem táborkari főnökéről, akinek nevét utca örökíti meg Budapesten.
- Különös dolog - elmélkedik Ladislao Szabó -, hogy a pesti utca egy magyar szabadsághős emlékét idézi, az onnan tízezer kilométernyi távolságban álló szobor pedig egy argentin hadseregszervező elévülhetetlen érdemeit hirdeti.
Czetz Jánosról egyébként nagy tisztelettel ír Ladislao Szabó, mondván: nem kétséges, hogy Czetz a szabadságharc utáni emigráció egyik legkimagaslóbb egyénisége. Tüneményes pályafutásával kitűnt a honvédség vezérei közül, akik a világ hódolatát és csodálatát vívták ki egy hősiesen védekező kis nép számára. Szerinte a legendás Bem vezérkari főnöke, Nagyszeben és Piski hőse, aki a tábornoki rangot huszonhét éves korában nyerte el, nem egy hétköznapi egyéniség. Magas képzettségű, tehetséges, ízig-vérig katona, kiváló szervező, mestere a taktikának és a stratégiának Czetz, aki a győzelmet mindig a hadászat bevált szabályai szerint készíti elő. Megvan benne a született katona személyes bátorsága és lélekjelenléte, amivel a legválságosabb pillanatban is döntő győzelemmé tudja változtatni a már elkerülhetetlennek látszó vereséget. Mindez azonban nem meríti ki az örmény származású Czetz rendkívüli egyéniségét. Klapkának írt leveléből világosan kitetszik, hogy a szabadságért tudatosan küzdő, erős szociális érzékkel megáldott ember, akiben a katona nem nyomta el az utóbbit. Ebben is hasonlított Bemhez, akinek befolyása döntő hatással lehetett egyéniségének alakulására.
Czetz Jánosban - így igaz - Bem altábornagy nem csupán tervei végrehajtóját, hanem valósággal alteregóját látta: fiatalabb kiadásban. Mindketten képzett hadmérnökök, jó matematikusok, akiknek a térkép szemlélése stratégiai lehetőséget nyújt, de nem hagyják kívül a taktika szabályait sem. Súrlódás sohasem támadt közöttük. Mindketten realisták voltak a szó szoros értelmében. E valóságérzetből eredő emberiességük is meglepő hasonlóságról árulkodik. Egyikük sem a megtorlás, kegyetlenség, még kevésbé a bosszúállás embere. Bem engedelmességet követel, főbelövéssel fenyegetőzik, de jobbára azokat sem löveti főbe, akik rászolgáltak. A védtelen magyar lakosság elleni szörnyűségeket nem torolja meg hiábavaló vérengzéssel, inkább hadisarcot, pénzbírságot ró ki, hiszen katonái éhesek és rongyosak. Példáját Czetz is követi: bár ő fiatalabb, lobbanékonyabb, s mindenekelőtt: erdélyi... Bosszúállás helyett újoncokat szervez, és a csodás hangú erdélyi harangokból - rossz nyelvek szerint elsütéskor kivirágzó - ágyúkat öntet Virág Gábor mesterrel.
Még önérzetükben is hasonlítanak egymáshoz. Egyikük sem teszi le a fegyvert a túlerővel támadó ellenség előtt. Bem török földre menekül, Czetz pedig - miután ágyúit, lovait elásta - álruhában Hamburgba gyalogol, és ott könyvet ír az erdélyi hadjárat történetéről, ahogy jóval később az emlékiratait is megírja majd Argentínában. Az előzőt még magyarul, az utóbbit meg spanyolul: Memorias inéditas del general húngaro y colonel argentino Juan Czetz címmel. Folytatásban közölte a Buenos Aires-i La Prensa, méghozzá 1934 április 15-én, 29-én és május 6-án a szerző egyéniségének és működésének méltatásával.
Czetz tábornok emlékiratai nem túlságosan terjedelmesek, bennük mégis egész életpályáját feltárja: gyermekkorát, ifjúságát, szerepét a szabadságharcban, emigrációs éveit. Útját Sevillába, ahol borbélyként dolgozott egy ideig, házasságát Rosas argentin diktátor unokahúgával, majd argentínai pályafutását. (Gidófalvától Buenos Airesig.) Memoárjának vége felé egyre inkább elszaporodik a spanyol szavak között - így magyarul - a hiába kifejezés, és azzal is fejeződik be.
- Unokahúgom Basilia Ortiz de Rosas férje Czetz János magyar tábornok - mondja róla majd rokona és barátja Lucio V. Mansilla - élete sorsdöntő tévedését követte el, amikor a Río de la Plata mentén telepedett le. Neki otthon kellet volna maradnia.
Pedig Czetz János argentínai élete is bővelkedik sikerekben. Például ő az első argentin tisztképző intézet megalapítója, egy ideig az igazgatója. Nem utolsósorban az ő elképzelése szerint épült fel az a másfél ezer kilométer hosszú védelmi vonal, amelynek köszönhetően Julio Argentino Roca tábornok véres vereséget mérhetett a patagóniai indiánokra.
- Átkozott légy, Czetz János! - hörögte a domboldalra felállított, pálmából font székéből a megvénült Orlando Balázs, mielőtt eltűnt volna, csak egy árnyékot hagyva maga után: a harcos árnyékát.
Czetz János mindenkitől elfeledve halt meg Buenos Airesben. Úgy, hogy soha többé nem látta Magyarországot. Ott nyugszik, ha bír, ma is: egy dél-amerikai diktátor családi sírboltjában.
Ladislao Szabó - mellékesen vagy sem - úgy tudja, élete végén az agg katonatiszt sok időt töltött otthonában, lefüggyönyözött ablakok mögött, hogy gyengülő szeme világát kímélje. Rokonai, volt tanítványai és barátai oda jártak hozzá pár szót váltani vele. Az Argentínában akkor már jelentősebb számban élő magyarok tisztelgő látogatásokat tettek házánál. Utolsó születésnapján - a végzetes tüdőgyulladás előtt - egy éppen Buenos Airesben időző magyar cigányzenekart is elvittek hozzá. Czetz állítólag megremegett a boldogságtól, mondván, hogy szebb és értékesebb ajándékot senki sem adhatott volna neki. Könnyek peregtek végig az arcán, felnőtt életében talán először. Úgy vezényelt Czetz János tábornok, patakzó könnyekkel. Pár nap múlva távozott az élők sorából.
Végezetül joggal merül fel II. Balázs Pál vajdasági megszületésének mikéntje. Hát, kérem szépen, emlékszünk még annak az asszonynak az említésére, aki egyszer tökösrétest sütött Paolo Balázsnak, mielőtt az nekivágott volna a rengetegnek? E tisztességes asszony - név szerint Másik Etelka - férjét - kis idő múltával a rétes után - erdőirtás közben agyonütötte egy ledőlő fa. Másik Etelka erre eladta kicsi birtokát, és - Paolo Balázs magzatjával a szíve alatt - visszahajózott Európába. A vajdasági Szenttamáson telepedett le, ahol egészséges fiúgyermeknek adott életet. Apja-anyja után - anyai leleménnyel - ez a fiú a Másik Balázs Pál nevet kapta.
Hát így.
Orlando Balázs legendájával az a Lénárd Sándor is találkozott, aki 1956-ban orgonaversenyt nyert Sao Paulóban. Lénárd Brazília őserdejében gyógyította a fogyó indiánokat, miközben latinra meg tupira fordította a Micimackót, és hangversenyszinten játszotta Bach műveit hálás bennszülöttjeinek. Lénárd Sándor, akiről Amerigo Tot szoborportrét készített, kilenc nyelven írt könyvet. A kötet Völgy a világ végén címmel jelent meg, és bevezetőül szolgált volna egy még testesebb, tizenhat nyelven írt műnek, amelyik viszont Az ördögi Orlando címmel futott volna, ha megírásában a szerzőt nem akadályozza meg 1972-ben bekövetkezett halála. Lénárd Sándort - írógépével és három tartalék szalaggal együtt - háza kertjében helyezték örök nyugalomra. Ott, a világ végén. A maga völgyében.
Lénárd Sándor egyetlen sorában sem tesz említést Czetz Jánosról. Miként az utóbbi feledkezik meg irataiban Petőfi Sándorról, pedig egyes mende-mondák szerint Petőfi is Dél-Amerikában talált menedéket. Utolsó verseként neki tulajdonítható az egyik rendkívül míves Szalay-ballada: Az Ezüst Folyó örvényében című (csak spanyolul!).
- Nahát, fantasztikus! - örvendezik az unoka, kissé félremosolyogva.
- Tényleg fantasztikus! - örvendezik a nagyapa is. - Viszont igaz. Ha azt kérdenéd, most hol van az a micsoda...
- ...zanza...
- ...a zanza, arra nem tudnék válaszolni - grimaszol nagyapa. - A péterváradi múzeumba került, ahonnan egyszer odaajándékozták Titónak. Hogy ő mit csinált vele, nem tudja a család. Meglehet, hogy véletlenül leejtette, rálépett, nagyon megijedt tőle, azzal kivágta az ablakon. Pedig hat zsák búzát biztos megért. Mindenesetre valamikor annyit adtam volna érte, hogy visszaszerezzem. Mégiscsak családi ereklye.
Unoka elmereng.
- Mindig... mindig téves csatatéren.
- Ükapád csatározására gondolsz? - kérdi nagyapa. - Az is meglehet, hogy téves csatatér volt az övé, bár...
Marhabőgés. Erősödik, kitart egy darabig, elhalkul.
Unoka meglepetten:
- Mi volt ez? Ha nem tévedek, tehén vagy bika. Pedig azt hittem, itt csak mókusok vannak odakinn, a fenyvesben.
- Bika, annyi biztos. Mókusbika, he, he, he... Néha hallom, de nem látom.
- Bölömbika?
- Olyan itt nincs.
- Rendben - hajt fejet az unoka -, nem lényeges. Ne hagyjuk magunkat tévútra vezérelni. Mit akart mondani ükapával kapcsolatban, nagyapa?
- Akartam valamit? Ja, hát csak annyit, ahogy itt olvasom ezeket az újságokat, nekem úgy tűnik, vehetjük úgy is, hogy ükapa tulajdonképpen a levegőért harcolt. Az amazoni rézvörösök pártjában. Nem semmi.
- Pártján.
- Ám legyen. Pártján. Akkor se semmi... De nem én gyártom itt a spanyolviaszt, vagy hegyezem a zabot. Te vagy a nyelv mestere.
Unoka kissé kényszeredetten nevet.
- Értettem a célzást, nagypapi!
- Papi a fészkes fene! - prüszköl az öreg. - Sose bírtam ezt a buzis kifejezést.
- Bocsánat, nagytata.
- Ta-ta-ta-ta!
- Jó, nagyapa.
- Í' mán rendben! - vigyorog az öreg. - Miben lehetek további segítségedre?
- Hát, hogy... Hogyan is halt meg dédapa? Azt akarom tudni.
- Néha tényleg sokat akarsz. Dédapa nagy nehezen elfogyott, mint a Dzsingisz holdja. Végül úgy nézett ki, mint akit odakanyarítottak az ágyra. Mint egy vékony, dohos, görbe kukoricacső a párnán. Egy ilyen izé... Tetőtől talpig zanza. Nagyanyád még néha imáiba foglalta, de legvégül dédapa onnan is lemorzsolódott. Pedig még élt. Akkor halt meg ijedtében, amikor bejöttek a katonák.
- Hová jöttek be a katonák?
- Egyenest a szobába.
- Pálinkás jó reggelt! Uborka? Karóra? Harasó...
- Így valahogy, csakhogy hadd fűzzem hozzá...
Ismét csikordul az ajtó. Bekukkant az ápolónő.
- Bocsánat, hogy megszakítom a szeánszot, de minden rendben? Nem kell pisilnie, Pali bácsi?
- Ez a ridikül itt mellettem, kisasszony, ez a katéter, ha jól emlékszem.
- Ja, elnézést - zavarodik össze az ápolónő. - Elfelejtettem.
- Ugyan már, kisasszony! - dohog a vén páciens. - Maga azért leselkedik itt, nehogy véletlenül cigarettázzunk, nem?
- A Pali bácsi mindig olyan vicces, he, he.
- Ilyen ember - szól közbe az unoka. - Percig sem bírja ki vicc nélkül. Mond egy viccet, a következő pillanatban elfelejti, és akkor mindjárt akar mesélni egy másikat. Csupa viccből állunk. Nagyon résen kell lenni vele.
Ápolónő ravaszkásan:
- Igen, a Pali bácsi rendkívül rafinált kópé.
- Vén dög vagyok - hunyorít nagyapa -, azt akarja mondani, nem?
- Juj, dehogyis..!
Unoka kissé türelmetlen.
- Szeretnék témát váltani.
Nagyapa bólint.
- Nem bánom, fiam.
Ápolónő incselkedőn:
- Hát, én sem bánom. Fiam.
Unoka kicsit eltátja a száját, de úgy dönt, veszi a lapot.
- Fiam? He, he... ez tetszik. Maga is nagyon vicces. De mondja, Sarolta, mi ez a tehénbőgés, ami időnként hallatszik.
- Ja, az a szomszédból jön - szól a felvilágosítás.
- Nem az ablak alól?
- Néha onnan is, amikor átvergődik valahogy a drótkerítésen.
- Átvergődik? A tehén?
Nagyapa tüstént lecsap.
- Nem, hanem a plébános.
- Hi, hi... - rötyög az ápolónő, de gyorsan megkomolyodik. - Valami menekültfélék laknak a szomszédban. Tehenet tartanak.
- Tehenet? - csodálkozik az unoka. - Itt Budán?
Nagyapa virgonc.
- Nem, hanem a kiskutya lyukán, he, he, he.
Unoka csattan.
- Nagyapa!
Nagyapa ránt egyet fektében a paplanán.
- Oké, nem játszom a vén bolondot. Hallgatok, mint a sír.
- Bizony - erősködik az ápolónő -, mégpedig fejőstehenet tartanak. Már többször szóltak nekik, hogy errefelé nem ildomos, de nem hallgatnak senkire. Csak bólogatnak, aztán minden marad a régiben. Végül mi is úgy vagyunk vele, jobb ha termelnek, mint ha lopnak, nem?
- Az biztos - ért egyet az unoka.
- Egyébként - folytatja a fiatal nő - nagyon rendesen bánnak azzal a jószággal. Néha még a konyhájukba is beeresztik, annyira szeretik.
Unoka csendesen:
- Jugók... Szinte meg mernék esküdni. Jugók, mindenfelé. Mintha egy bolygó robbant volna szét.
- Mit tetszik mondani?
- Nem tetszik, de mondom: biztosan jugók.
- Én azt nem tudom - hangzik kissé idegesen az ápolónő amúgy nyugodt, vonzó ajkai közül. - Nem magyarul beszélnek, annyi szent. De máris mennem kell a dolgomra. Majd jövök megint.
- Ne maradjon soká el, kisasszony! - kiált utána nagyapa.
Az ajtó becsukódik, válasz nélkül a kérésre.
Unoka közelebb húzza a székét az ágyhoz, tűnődik.
- Jugók... Nem cipelik a tejet. Megcsapolják a tehenet a konyhában. Jugók...
Lovak, csatazaj, marhabőgés, elhalkul.
- Tehát itt ül velem szemben III. Balázs Pál, a történelmi ész, a család legbölcsebb, legkiválóbb emlékezője, vén zászlóhordója.
Nagyapa:
- Vén vagy te.
Unoka:
- Nagyapa arca, mint a világ térképe. Fejében régi csaták dübörögnek. Rákérdezek: maga hol harcolt, nagyapa?
- Ahol te, fiam. Te hol harcoltál?
Unoka ettől ingerült lesz.
- Most nem arról van szó, hogy én hol harcoltam! Én...
- Rendben - mondja nagyapa némi szeretetteljes alázattal. - Rendben. Nem akartalak megbántani, fiam. Rendben. Elmondom, én hol harcoltam. Te jól tetted, hogy nem harcoltál. Én se harcoltam. Azaz: én harcoltam. Mindjárt elkezdem, csak összeszedem a gondolataimat.
Unoka szinte könyörögve:
- Szedje, nagyapa.
Erősödő, lágy hegedűszó a távolból, a párbeszéd alá csúszik, majd elenyészik alatta. Közben szinte érezni lehet a gyanta szagát. A fény hol gyengébb, hol erősebb, mint amikor Felhők húznak el Föld és Nap között. Egy kis por játszik a levegőben.
- Akkor most itt tényleg következzék III. Balázs Pál története! Helyezkedjünk kényelembe, és tárjuk ki fülünket.
Nagyapa mély levegőt vesz, lassan ereszti ki.
- Hosszúnak ugyan hosszú az én mondókám, ha nyújtjuk, mint a rétestésztát, ám nem nagy történet az enyém. Amikor én gyerek voltam, azt képzeltem, amennyiben netalán megnyúznék egy kutyát, arra vissza lehetne írni a mi családunk történetét. Írni, plajbásszal, és nem visszahegedülni... merthogy egy törött hegedűvel mi nem nagyon tudtunk mit kezdeni. Botból van a mi fülünk, és a vonó is csak botként viselkedik a kezünkben. Nem szólal meg a hangszer. Még az ép sem. És ha meg is szólal, inkább csak cincog, de úgy ám, hogy még a macskák is hanyatt-homlok menekülnek. Nagyanyád, aki apácából lett anyáca, azt mondta, hogy nyilván Isten átka ül rajtunk. Különben se nagyon bírta az ő német vére a hegedűt. Szegénykém, egyszer úgy meghűlt...
- Tehát akkor nem is hegedült soha, nagyapa?
- Senki se hegedált közülünk.
- Kicsi koromban - meséli az unoka - találtam nálunk Újvidéken a padláson egy törött hegedűt. Nem az lehet ez a legendás családi örökség?
- Kizárt dolog - szorítja össze száját nagyapa.
- Így igaz - avatkozik bele a beszélgetésbe egy a szobában jelen nem lévő személy. - Az az Ótos Bandi hegedűje volt. Egyszer átment rajta a fiáker. A hegedűn.
Unokának leesik az álla.
- Ez meg mi?!
- Az az Ótos Bandi hegedűje - válaszol a titokzatos hang.
- Apu, te szóltál?
- Mért, kire másra tippelsz? Az az Ótos Bandi hegedűje volt. Nem tudott hegedülni ő se, de azért próbált. Sőt tanított is. He, he... Amikor megkérdeztük, hogy miként taníthat hegedülni, amikor nem tud hegedülni, akkor azt mondta, hogy menet közben ő is megtanul he, he, he... Hegedülni. Ha, ha...
Unoka zavartan pislog.
- Ótos András, az egyik volt tanárnőm férje. Ez viszont apu, de honnan beszél? A paplan alól?
Nagyapa oldalára fordul a nevetéstől.
- Sokáig nincs itt senki, aztán meg néha mindenki itt van.
- Most komolyan!
- Jó, komolyan. Apád a fejemből és a hasamból beszél. Ezt hívjátok ti belső monológnak vagy minek? Jó, jó, nem ezt, de... Mióta katéterem van, azóta valahogy tudok hasbeszélni. Nem értem az összefüggést, azonban ez a helyzet. Saroltával néha remekül elszórakozunk ezen. Én dumálok egy picit, aztán apád közbevág. Olyan, mint a valóságban. Eljátszom, mintha igaz lenne, és akkor egy kicsit könnyebb. Neki, nekem... A könnyünk kicsordul, úgy röhögünk, főleg amikor a Dzsingiszt adom elő.
Csend, majd nagyapa:
- Saroltának meghalt az apja odaát, Zentán. Nem tudott elmenni a temetésére. Elfüstölték nélküle. Aztán konzerválták. Szintén nélküle.
- Sarolta? Éreztem rajta... Sarolta meg Zenta meg a határ? A határ új vasfüggönnyé lesz? Még Sarolta se mehet át? A frászba vele!
- Lehetséges. Vagyis úgy van. A határ. Néha csak az önnön árnyékává lett ember lépheti át. Azt is csak isten akaratából, mondta volna nagyanyád, de mindegy. Emlékszel Császár Szilárd Vlagyimirre? Aki egyszer olyan rossz napot fogott ki a fekete nyárfák tanyáján. Emlékszel rá?
Az unoka valamiért nem reagál.
- Jó - ránt a vállán nagyapa. - Magáról a határról apád biztosan elmesélné az öreg Kónról szóló viccet. Az öreg Kónról, aki életében ki se mozdult a házából, mégis...
Unoka élesen közbevág:
- Apám tréfálkozik, de neki sem könnyű!
- Tudom. Néha látom. Nem is annyira a száján, mint a homlokán. Térkép lett a fiam homloka. A tekintete meg befelé táncol. De hol is hagytuk abba?
Unoka a halántékát dörzsöli.
- Tényleg, hol is?
- Hát amikor én gyerek voltam - emlékszik nagyapa. - Nehezen, ám mégis elképzelhető, hogy voltam: gyerek. Kicsi, görbe lábú. Békát, kutyát sose nyúztam, ellenben úgy véltem utóbb, ha egy magot elültetek, abból több mag lesz, és ha mindet visszarakom a földbe, abból még több lesz. De nem ment. Újvidéken aztán négyen érettségiztünk a kereskedelmiben. Egy szerb, egy német, egy zsidó meg én. De közülük egyedül én voltam kopasz. Nekem csimbókokban jött ki a hajam, hiába kentük fekete-mézgával, úgyhogy mire besoroztak, már nem volt mit nyírni rajtam. Azt hitték, előre készültem, de én nem szóltam semmit. Mindegy, menni kellett. Ha szólsz, ha nem. Valahogy én néztem ki a legkomolyabban azzal a pár maradék hirtelenősz hajszálammal, ezért hát az én kezembe nyomták a zászlót. Talán így lettem zászlós az első háborúban.
- Az első világháborúban.
- Csakis.
- És hová vitték nagyapát?
- Hát nem Segesvárra. Bár hogy is mondjam: az alma nem esik messze a fájától. Ha egy vonót leszúrsz a földbe, hogy is mondjam megest, abból nem hajt erős fa. Mit is akartam mondani? Na, jó, zavaros... Elég az hozzá, elvittek valami hasonló vesztes helyre, mint Segesvár, mert talán így volt az megírva nagyanyád nagykönyvében is. Nos, ott gyorsan kifordult a zászló a kezemből. Veszettül lőttek a Piavénál. A mi Mozart kapitányunk - így becéztük, különben egy temerini honfi sváb gyerek - márpedig elfelejtett szólni, hogy amikor az első kuglit átküldjük, bizony tátsuk ki a szánk, mert különben abba süketülünk bele. Nahát az lett, hogy én belesüketültem, legalábbis átmenetileg, meg kicsit bele is vakultam, úgyhogy visszaküldtek az utánpótláshoz. Ahogy így botorkáltam, egy gödörben a lábamat törtem, és amikor találat érte a tábori kórházat, akkor a fejemre dőlt egy oszlop. Így vittek Újvidékre, onnan meg vissza Temerinbe. Aztán már nem kerültem a csatába. Otthon védtük a magtárakat, amikor úgy nézett ki, hogy majd a vörös hörcsögök megrohamozzák, de nem került rá sor.
- Vörös hörcsögökről beszél, nagyapa?
Nagyapa ingerülten hadonászik.
- Igen, a vörös hörcsögök megrohamozzák a raktárakat! Mindig meg akarták rohamozni, mert örökké azt hitték, hogy mindaz őket illeti meg, ami nem az övéké. A görényfajzat!
Unoka csitít.
- Jól van, nagyapa, nyugodjék meg. Döccenjünk át rajta. Mi történt azután?
Nagyapa kifújja magát.
- Jó... Szóval, átmenetileg belebuktak. Beletört a foguk. A hörcsögöknek meg a görényeknek.
- Mármost görény vagy hörcsög?
- Egy kutya, ahogy eb ura fakó. Elég az hozzá, hogy aztán más idők következtek. Más országban, de ugyancsak Temerinben: az élet lassan visszatért a régi kerékvágásba. Ki vetett, ki aratott, ki őrölt, ki árult. És én ma sem hiszem, hogy elárultam volna valamit is. Igyekeztem életben maradni és felnevelni a gyerekeimet...
- Elárult volna valamit?
- Nem!
- Jó, jó, nagyapa, nem kell megint felizgulni. Itt mindjárt lendül egyet a történelem kereke.
- Mit mondasz?
- Hogy itt mindjárt lendül egyet a történelem kereke.
- Rögvest lendül.
- Megengedem. Legyen: rögvest.
- Köszönöm. És aztán meddig lendül?
- Lendüljön, mondjuk, egészen a második világháborúig, ha...
- ...ajjaj...
- ...ha már a témánál tartunk.
- Ajjaj! Mért nem jön Sarolta?
- Suttyomban most feji a tehenet - kajánkodik az unoka -, hogy aztán megjelenjen a bögre friss tejkével.
Nagyapa elvarázsolt hangon:
- Nincs az a csöcs, amelyből fekete tej nem csurranhat.
Unoka:
- Most hasad ketté a fekete ég. Most fakasztja csíráját az új gabona.
- Mi?
- Én mondtam, amit mondtam. A magáéra rákérdezhetek?
- Rá.
- Ez bizonyára a mi kedvenc költő-filozófusunk, a Dzsingisz, ugye?
- Eltaláltad! Ha meghalok, tiéd a katéter.
- Köszönöm, nagyapa, köszönöm. Nyilván nagy hasznát veszem majd ennek a ravasz szerkentyűnek, hanem... Hanem, térjünk vissza a munkához.
- Én már nem bírok dolgozni - jelenti ki nagyapa szomorún.
- Nem is kell, csak változatlanul ide belebeszélni. Jó?
Nagyapa megadón emeli a levegőbe két karját.
- Jó. Csak azt nem tudom, hány óra van és kinek ketyeg.
- Nem lényeges most.
Lovak, csatazaj, elhalkul.
- Tehát kedves figyelőink, harmadik Balázs Pál életét márcsak azért is nehéz vállalkozás felvázolni, mert vázolni szinte lehetetlen.
- Nana...
Unoka nem hagyja magát:
- Egy roppant színes, kalandos, hosszú és szerteágazó élettel ülünk itt szemben. Az 1848 előtti időkkel kezdtük, és egy család, nevezetesen a Balázs család vonalán - pár jókora, mondhatni akár, hogy tüzes lóugrással - a második világégés küszöbére pattantunk.
- Biztos vagy benne?
- Úgy érzem. Szóval, hogyan kezdődött a mi Délvidékünkön a második világháború?
- Úgy kezdődött, kérlek szépen, hogy a szenttamási szerb pópa lánya egy virágcsokorba rejtett pisztollyal lelőtte a magyar hadsereg élén bevonuló tisztet. Állítólag éppen onnan, mesélték a népek, pontosan onnan, ahová egyszer az a Matuska nevű betyár vagy mi, tudod, részegségében odahugyozott, és aztán éjszaka mindig is fénylett az a kör.
- Matuska?
- Igen, Matuska. És akkor tényleg megéreztük, hogy elkezdődött. Hogy a megvadult bikák elszabadultak, és már bajos lesz összeterelni őket.
- Bikák?
- Bizony.
- Szép - lelkendezik az unoka. - És Temerinben hogy kezdődött?
- Nem emlékszem. Ja, persze... Hát úgy, hogy a Mozart kapitány, akivel a kereskedelmibe jártam, meg aki ott sebesült meg szintén a Piavénál, mintha megkergült volna.
- Ez miben mutatkozott meg?
- Ez abban mutatkozott meg, hogy faképnél hagyta a gramofonját, és jó pár másik némettel együtt német mundért húzott.
- Volt nekik olyanjuk? Mármint német mundér.
- Lett. Azt is rebesgették, hogy a Kón Sanyi üzletében varratták, bár ezt nem lehet pontosan tudni.
- És aztán mit csináltak?
- Grasszáltak a faluban, molesztálták az elébük kerülő szerbeket, meg végül a Kón Sanyiba is belekötöttek. Megverték, ahelyett, hogy kifizették volna a tartozást. Akkor láttuk, hogy az ördög elvitte a tréfát.
- Jut eszembe, nagyanya mit szólt az egészhez?
- Nem sokat szólt. Félt és csak imádkozott. Rosszat sejtett a lelkem.
- Apám merre volt akkoriban?
Nagyapa, a fiáévá változtatott hangon ismét:
- Én Újvidéken járok iskolába épp. Ülök egy albérleti szobában, és fel se emelem a fejem a könyvből. Tanulok, miközben szerelmes gondolatok röpködnek a fejemben. Sokat cigarettázom, mióta kiszabadultam a szülői házból, és néha szerelmes verseket írok. Időnként latinul, mert az olyan, mint valami rejtjelzés. Ki-kinézek az ablakon, de igyekszem nem gondolni a háborúra. Előttem egy kiszáradt fa. Nem tudok nem gondolni a pusztulásra. Írok egy verset a pusztulásról, aztán összetépem és meggyújtom a hamutartóban. Elmondjam? Nem tudom... Érzem, hogy erősen ver a szívem.
Lány énekel a távolban. (Akár egy tarka tehén mögül. Lő, fej; fej, lő.) Nem ismerős, vagy itt csak kevesek számára ismerős a dallam, szövegét nem érteni. A hang elenyészik. Tank közeledik, dübörög, hernyótalpai alól fröcsög a sár. Tank elenyészik. Csend. Véres, sáros tejszag. Piszkos gépolaj.
Unoka:
- És aztán még mi történt Temerinben?
- Egyik hajnalon holtan találták a Mozartot az árokparton. Valaki átmetszette a torkát, meg vörös csillag alakjában lenyúzta a bőrt a homlokáról.
- Vörös csillag alakjában? Nem logikus.
Nagyapa nevet, majd szárazon köhög.
- Hogy nem logikus? De még mennyire, hogy logikus! Valaki rajta hagyta a kézjegyét, nem?
- De - bólint az unoka. - És aztán?
- Aztán jöttek a katonák. Szerbeket tereltek össze, meg a muzsikusokat a sarki kocsmából. Elvitték a Kón Sanyit is Újvidékre. Sose láttam többé.
- Istenem... - vesz mély lélegzetet az unoka. - Milyen katonák voltak?
Nagyapa halkan:
- Azt hiszem, néha nincs isten. Te meg baromságokat kérdezel.
Csend, mozdulatlanság.
Unoka:
- Csak azért szeretném tudni pontosan, merthogy... Kurva életbe, senki se olajozza ezt az ajtót?
- Itt vagyok megint! - jelenik meg az ápolónő. - Hogy van az én legkedvesebb Pali bácsim?
- Mint a búza két malomkő között. Mint a kolbászba darált hús, egyébként rendben.
- Nem magát darálták - figyelmezteti az unoka.
- Ahogy vesszük - lendíti magasba mutatóujját az öreg. - Valójában engem is.
- Már milyen kolbászba? - érdeklődik az ápolónő. - Miről van itt szó?
- Hagyjuk, nem fontos - legyint az unoka. - Hanem, hozott-e tejet, Sarolta?
- Tejet kellett volna hoznom? Milyen tejet?
Nagyapa nevet.
- Csakis anyatejet, he, he, he...
Unoka komolyan:
- Fekete tejet kellett volna hoznia, Sarolta. Fekete tejet.
Ápolónő zavartan:
- Fekete tejet? Méghogy fe-ke-tét?
Ápolónő tűnődik.
- Hisz olyan nincs is...
Igazít a haján, majd az öreg páciens párnáján. Saroltának diszkrét krumplileves illata van. Órájára pillant.
Lány dalol valahol. Egyre kivehetőbben a vajdasági partizán nők dalát énekli. Sortűz. Csend. Hegedű cincog hosszan, kitartón. Sebzett tehén bőg bele. Csend. Nagyanya imát mormol. Előbb németül, aztán magyarul. Csend. Senki sem reagál az iménti hangokra. Nagyanya köhög.
- Mindent belefektettem - mondja vén Balázs Pál. - Mindenünket majdnem, ami volt. Aztán keresztet vetettem és elindítottam délnek.
- Mit indított el, Pali bácsi? - kérdi Sarolta.
- Egy vonatot indított el a nagyapa - szól nagyapa helyett az unoka.
- No, de hát a Pali bácsi nem a vasútnál dolgozott, nem?
- Persze, hogy nem - vágja rá az unoka. - Gabonakereskedő volt, nem vasutas.
Ápolónő kissé sértődötten:
- Tudom én azt. De mikor indította a vonatot?
- A második világháborúban - mondja nagyapa. - Arról van szó.
- Ja, az más. Nem tudtam, melyik időkről beszélnek. Különben is nem akarok belekotnyeleskedni a dologba. Máris megyek. Vár a lába-nincs-ember a szomszéd szobában.
Unoka:
- Egy sebesült!
Nagyapa:
- Az az ember néha idemorzézik a falon át, de én egy kukkot sem értek az üzenetéből. Valamit vissza szoktam kopácsolni neki, és akkor azon elrágódik egy darabig.
Ápolónő:
- Cigarettáért üzenget, pedig érszűkület miatt amputálták a lábát. Az esetet bonyolítja, hogy súlyos cukros.
Nagyapa:
- Én nem dohánnyal kereskedtem. Gabonával pakoltam meg a vonatot.
Ápolónő:
- Jól van, én meg elmentem.
Nagyapa szinte könyörgőn:
- Ne menjen, kisasszony! Maradjon picit velünk. Üljön ide mellénk!
Unoka:
- Sarolta nagyon kedves és csinos, de nem jobb lenne, ha mégis megint kettesben maradnánk?
Ápolónő:
- Van egy rossz szokásom: ha küldenek, akkor általában maradok.
Unoka:
- A másik rossz szokása viszont az, hogy nem jön, amikor hívják. Ugye?
Ápolónő nyugodtan:
- Nem tapad rám. Lepereg. Már megszoktam, hogy sértegetnek. Következésképp leülök egy kicsit. Különben is már majd' leesek a lábamról.
Unoka bűnbánón:
- Ne haragudjon, Sarolta. Foglaljon helyet. Üljön ide mellénk. Még egyszer: ne haragudjon, kérem!
Ápolónő:
- Nem haragszom, csak rosszul esett.
- Marha vagyok, mint azt nagyapa is mondta.
- Barmot mondtam, de megbántam.
Csend. Lepereg.
- Segíthetek valamiben, Sarolta? - udvariaskodik az unoka. - Kér egy pohár vizet?
- Köszönöm, még nem vagyok szomjas. Esetleg majd szólok.
- Jó - biccent az unoka. - Tehát folytatjuk.
Ápolónő:
- Mit?
Unoka:
- A vonatot.
Ápolónő:
- Ja, persze. De hiszen a Pali bácsi elaludt!
- Nem aludtam el - horkan nagyapa -, csak egy picit lehunytam a szemem.
(Hosszú csend.)